Gyászmise több felvonásban - Gnosseinnes

Az utolsóként posztolt rész. Ha eddig bírtad, akkor fantasztikus vagy. 
Köszönöm és sajnálom.

Miserere  ||  Lacrmiosa  ||  Adagio ||  Agnus Dei ||  Gnosseinnes

Korhatár: 18+

Figyelmeztetés: állat halála, pedofília 

zene, hogy még sötétebb legyen

Gnosseinnes

gnosseinnes

​[ɡnosjɛn] (gr. Gnózis: „üdvözítő igazságok tudása”)

 

 

Abraham élesen szívja be a levegőt, de lassan ereszti ki. Megremeg a válla, ahogy végigfut a testén a jéghideg bizsergés, egészen beleborzong. Az ujjai idegesen játszanak a kabátja szélével, habár valójában nem türelmetlen. Mintha kettejük közé fagyott volna az idő, és nem lenne több elmúló perc, csak az örökké mozdulatlan valóság.

A kislányt Abbynek hívják, már tudja egy ideje, de még nem szólította meg, még nem tehette. Várja, hogy a lány észrevegye őt, és ő akarjon oda menni hozzá. Bobby a lába mellett ül.

Az éjszakákra gondol. Azokra az áthatolhatatlanul sűrű éjszakákra, amikor verejtékben izzadva riadt fel rémálmaiból. Azokra az éjszakákra, amikor arról álmodott, hogy megkaparintja őt. Abby állandóan a kutyafuttató előtt ül, és csak nézi az odabent rohangáló korcsokat, meg néha Bobbyt is.

– Melyik a tiéd? – Abraham végül nem bírja tovább.

Amikor a lány Bobby fülét vakargatja, Abraham úgy bámul rá, mintha testének minden egyes sejtjét láthatná, mintha minden mozzanatát az elméjébe véshetné. De Abraham tudja, hogy ez nem így van, mert este már csak az illatára fog emlékezni, meg a mosolyára. Azt nem fogja már tudni, hogy Abbyn aznap milyen ruha volt, mert nem is érdekli. Csak az, ahogyan a göndör haja a nyakán tekergőzik.

 

A képek a telefonján szinte vibrálnak. A játszótéren készítette őket a lányokról, de csak Abbyt látja, aki ott áll középen. Zsenge ujjai Bobby bőrét érintik – a képzeletében az ő bőrét –, a szemei csillognak és mosolyog – Abrahamre mosolyog.

Abby olyan, akár egy démon, ami a bőre alá férkőzik. Minden idegszálával fogva tartja, és szinte már beleőrül a kavargó gondolatokba. Őt látja, ha felébred, ha eszik, ha a kutyát sétáltatja, ha alszik. Abby mozgatja minden porcikáját. Az inak és az izmok az ő parancsát követik, láthatatlan zsinórok mozgatják Abrahamet. És habár ezek mély nyomokat hagynak a bőrén, a csontjába is belevájnak, ő még erősebb csomót köt rájuk.

Mert szüksége van rá.

 

Az a sok lány… Nem elég, már egyik sem számít. Abraham már csak Abbyt látja, azt akarja, hogy csak az övé legyen. Testestül és lelkestül, minden porcikáját akarja, az összes csontját és a bőrét, a bőrét leginkább. Ha megkaparinthatná, akár csak egy kis darabkáját is!

A szeretet kiismerhetetlen. Ott lüktet Abraham mellkasában, egyre erősebben pulzálva és szavakat formálva minden egyes szívveréssel.

 

Abraham verejtékben úszva hever az ágyán. Saját zihálásának hangja zengi be a szobát, és ha csak egyetlen pillanatra is képes lenne elhallgatni, talán a kutya szűkölése is eljutna hozzá. A keze remeg, túlságosan is remeg, de talán éppen a világ remeg körülötte. Nem tudja megkülönböztetni.

Minden izzadságszagú. Minden halott és színtelen.

23:17. A digitális óra számlapja éteri lidércfényben világít.

Az álmok lassan foszladozó maradványai még körülötte lebegnek, és azon tűnődik, vajon képesek-e teljesen feloldódni.

01:49. Még mindig nem alszik. Ha behunyja a szemét, Abbyt látja és fuldoklik.

Átkozott kutyaugatás, annyira idegtépő, valaki elhallgattathatná!

02:35. Csend van. Abraham mellkasában azonban vad sámándobok ütik monoton, tompuló visszhangú ritmusukat, ba-bamm, ba-bamm, megnyugtató, végtelenül tiszta. Ba-bamm, elringat, olyan, akár a templomharang.

 

Bobby szőre átveszi a kislány illatát. Abraham hagyja, hogy a kutya ott aludjon vele éjszakánként az ágyban, és a férfi beszívja ezt a különös illatot, hogy átszőhessék az álmait. Azokat az álmokat, amik lassan rémálommá változnak, amikor Abraham megérti: Abby nem szereti őt. Pedig neki adhatta volna a világot, de Abbynek nem kell. Abby gyűlöli őt, látja a szemében. Abby csak a kutyát akarja, azt az átkozott, tetves kutyát!

 

Azt a másik lányt Isabellának hívják. Ő sokkal szótlanabb és szomorúbb a szeme is, de jó lesz. Elviszi magával hátra, egészen a park végébe mennek, ahol már nem hallatszik a gyerekek kiáltozása meg nevetése. Isabella már korábban is járt ott vele, akkor még jó idő volt. Egy spagettipántos felsőt viselt, most meg kabátot. A bőre nem volt olyan hamvas és édes, Abraham ujjai csak a nyakán érintik őt.

Őt, aki nem Abby.

 

A szeretet most már üvölt odabenn a mellkasában. Már nem békés, a szeretet már nem nyugodalmas. Vért akar és a puha bőrt, a hús melegét érezni a saját bőrén.

A hideg holttestet érezni a saját bőrén.

Abby bőrét érezni a sajátján.

Abraham úgy dönt, hallgat rá, és megkaparintja magának Abbyt. Úgy tervezi, hogy egy késsel teszi meg, hogy kivághasson belőle egy darabot, amit aztán eltehet magának emlékbe. Az édes, puha bőr egy aprócska szeletét.

 

Az ablakon betörő őszi fénypászmákban látszódnak a felkavart porszemek, az összetört tükörben ezer darabra szakad a napfény. A koponyája sercegett, amikor Daniel beleverte Abraham fejét. A szilánkok a bőre alá szorultak, a vér fémízű volt és émelyítő. Most, hogy Abraham ismét otthon van, és az anyja kórházba került, csak Bobby maradt neki. Belefagyva a saját hányadékába, mozdulatlanul és békétlenül. És ez is Abby miatt történt, az ő hibája, minden annak a kis kurvának a hibája!

A kutya teteme a kezében van. Abbynek kéne látnia, talán odaadhatná neki.

G y ű l ö l l e k, ezt jelentené. G y ű l ö l l  e k .

A kutya teteme a kezében van.

Basszameg.

A padlóra csepegnek  a könnyei, csepp csepp csepp.

Abbynek akarja odaadni. A  t e  h i b á d !

Nincsenek gyógyszerek, nem is voltak, csak a fájdalom, attól üvölt, a földre kuporogva üvölt. Nyál folyik ki a száján.

 

Az őrület olyan relatív dolog. A földön térdel, érzi a padló hidegét a csontjáig hatolni, felemeli a kezét, a kutyát nézi. Valahonnan besüt a nap.  A hangja nem is az övé, nem tudja, honnan jön, formátlan, torz, túl hangos. Üvölt. A fájdalomtól.

Mindene remeg, a nyál nyúlik az ujjai között. Elharapja az ajkait, vér ízével van tele a szája.

Abbynek látnia kell majd, igazán látnia kell és látni fogja őt, Abrahamet és a fájdalmát. Ott van. A halott kutyában. A kutyában, amit a kezében tart.

Talán odaadhatná neki.

 

Az utcán sétál, úgy öleli Bobbyt, mintha már soha többet nem akarná elereszteni. A kutya feje lefelé lóg, a nyelve is kint van. A szőre borzos és hullik – Abraham beleszagol, de már nincs Abby-szaga, már csak a hányadék bűzét érzi. Abby ott van a parkban, ahogy mindig, és Abraham egyenesen felé tart. Mondani akar valamit, elmondani, hogy minden minden m i n d e n Abby hibája, de ahogy odaér, csak üvölteni tud. A kutya testét hozzávágja, és Bobby magatehetetlenül csapódik előbb a lány mellkasának, majd a földre. A késért nyúl, az ujjai már a markolaton vannak, és a gondolatok száguldoznak és a kép remeg és a hangok is sercegnek és a világ fel akar robbanni. Meglendíti a kezét, a penge előre tör, és amikor megérzi a test melegét, a forgás hirtelen abbamarad. Nem Abby áll vele szemben, nem az ő szemeiben csillog a fájdalom.

Abraham nem emlékszik rá, hogyan került oda, de a penge felhasítja Daniel beleit, és Abraham lelke megnyugszik. A férfi lehelete égeti a bőrét. Abraham hosszan szívja magába az illatát, hagyja, hogy a mámor eluralkodjon rajta, szétáradjon a pórusaiban.

Daniel ujjai akaratlanul is Abraham vállaiba marnak, aki érzi, amint a férfi egész testében megfeszül, ahogy kihúzza belőle a kést. Daniel lábai gyengék, szétmarja őket a fájdalom, Abraham viszont hirtelenjében tudatába kerül annak az erőnek, ami a mellkasát feszíti, hogy felrobbantsa a testét. Az ujjai… az ujjai vörösben tetszenek. Porcelántenyerén elszórt bíborvirágok, kisebbek-nagyobbak, csipkézett mintájukat megtöri az ujjpercek hajlata.

Foltokban rátapadt vér.

A szeretet szétrobban odabenn, most érzi igazán, most most most tombol a mellkasában, boldogan és elégedetten. Most ismét szeretettel gondol Abbyre, most minden ismét jó.

 

A falak itt fehérek. Nem otthon van, az anyja sincs itt. Egy ágyon fekszik, a kezeit lekötözték, most nem látja a bíborvirágokat, azokat már leszakították. Megrántja a csuklóját, de a pántok nem engednek. Az infúzióból vékony csíkban folyik le a folyadék, beleváj az ereibe. A gondolatok a fejében most puhák és nyugodtak. Minden olyan fehér.

Abraham most újra egyben van, a repedések a testén és az elméjén, akár a finom porcelánon, amit összeragasztottak gondosan és alaposan. De Danielt nem ragasztották, őt tűvel és cérnával fércelték össze a hullaházban, mint valami foszladozó állatbőrt.

De vajon hol van Abby? Ó, az az édes Abby! Mennyire szeretné őt újra látni!

Hogyha hazamehet végre, talán akkor őt is megölhetné. És eltehetné a bőre egy darabkáját emlékbe.

Egy egészen apró darabkáját.