Gyászmise több felvonásban - Lacrimosa

Miserere  ||  Lacrmiosa  ||  Adagio ||  Agnus Dei ||  Gnosseinnes

Korhatár: 18+

Figyelmeztetés: állat halála, pedofília 

zene, hogy még sötétebb legyen

Lacrimosa

lacrimosa

[ˌlækrɪˈməʊsəʊ] (lat. „sírás, könnyezés”)

 

 

Abby tizenegy éves, és nincsenek barátai. Illetve, tulajdonképpen egy van az iskolában, meg pár lány a parkban, akikkel találkozni szokott. Mindig magának való volt, szóval nem igazán érti, mikortól lesz valakiből barát, vagy, hogy egyáltalán mit jelent ez. Amikor még óvodás volt, akkor azt jelentette, hogy együtt mentek állatkertbe, és ott voltak az anyukáik, és együtt jártak fagyizni, meg néha ott aludt a barátjánál, ha az anyukája megengedte. De az már rég volt, és az a barátja már nem a barátja, a többiekkel meg nem csinált ilyeneket.

Van egy húga is, Hayley, de ő még csak öt éves, és neki sok barátja van az óvodában. Hát, talán majd ez is megváltozik, gondolja Abby. Ha lemennek a parkba, ahol a játszótér is van – általában Anyával és Hayley-vel –, akkor ő a kutyafuttató környékén szokott bóklászni. Mindig is szeretett volna egy kutyát, de Anya nem, és hát, Anya döntött. Még Apa sem tudta meggyőzni soha, mert Anya mindig azt mondta: persze, egy kutya az nagyon kell még ebbe a picsányi kis lakásba! Pedig máskülönben nem szokott káromkodni, csak néha. Ha ideges volt.

 

A kutyafuttatónál találkozik Abrahammel is, meg Bobbyval. Bobby egy barna kis tacskó, görbe lábakkal és hosszú orral, Abraham meg idősebb, mint ő. Ők is egyedül vannak mindig, csak ülnek ott az egyik padon, vagy sétálgatnak. Abby mindig rájuk mosolyog, mert olyan sokszor találkoznak ott, hogy szinte már ismerik is egymást, legalábbis kicsit olyan érzés. Mint azok a gyerekek, akiket Abby mindig lát az iskolaudvaron, de igazából nem ismerheti őket, mert másik osztályokba járnak, idősebbek meg fiatalabbak. 

 

– Melyik a tiéd? – kérdezi egyszer aztán Abraham köszönés nélkül. Abby a kutyákat figyeli éppen, akik körbe-körbe kergetőznek a kerítés mögött.

– Nekem nincs kutyám – feleli Abby egykedvűen. – Csak egy húgom, az ott.

Megfordul, hogy rámutasson egy lila kiskabátos lánykára, aki a homokozó körül szaladgál. Egy darabig hallgatnak, közben Abby Abrahamot fürkészi.

– Most azt kéne mondanod – kezdi –, hogy milyen szép kislány.

– Miért kéne?

– Mert mindenki ezt mondja.

– És neked nem szokták mondani, hogy szép kislány vagy?

– De, néha.

– Pedig szerintem sokkal szebb vagy, mint a húgod.

– Kösz. – Abby most Bobbyt figyeli, aki erre csóválni kezdi a farkát.

– És anyukád is itt van? – kérdezi Abraham. – Ő is biztosan nagyon szép.

– Háááát, igen, a’sszem. Itt van, de nem t’om hol. Biztos a többi anyukával beszélget.

Megint eltelik egy kis idő, és amikor Bobby nyüszögni kezd, Abby elmosolyodik. Ezen Abraham is mosolyog, és azt mondja:

– Szeretnéd megsimogatni? Nem harap.

– Nem tudom, anyu mindig azt mondja, hogy az idegen kutyák veszélyesek lehetnek.

– De hát ő nem idegen. A neve Bobby, az enyém pedig Abraham. A tiéd?

– Abby.

És akkor Abraham elengedi Bobby pórázát, aki tömzsi lábain odabotorkál a kislányhoz. Először megszagolgatja a kezét, aztán mintha keresne valamit, úgyhogy Abraham a zsebébe túr, hogy kivegyen onnan egy maréknyi kekszet.

– Tessék – szól, és Abby kezébe szórja a barna kis darabkákat. – Ezt add oda neki, ez a kedvence.

Bobby hangosan csámcsogva kieszegeti a lány kezéből, aki nevet, amikor a kutya nyelve hozzáér a bőréhez.

 

Hogy az emberek mikortól számítanak barátnak, azt továbbra sem tudja, de azt igen, hogy a kutyák bizony rögtön. Bobby a barátja, és innentől majdnem minden nap találkoznak a parkban. Anya néha megengedi, hogy csak Hayley-vel menjenek kettesben a játszótérre. Ennek egyik oka az, hogy Abby mindig is megbízható gyerek volt, a másik pedig, hogy Anya a konyhaablakból rajtuk tudja tartani a szemét, mivel egy belvárosi paneltömb negyedik emeletén laknak, ahonnan tökéletes kilátás nyílik az aprócska parkra. Meg persze minden tele van anyukákkal, akik mind ismerik egymást. Abrahamot és Bobbyt mondjuk senki nem ismeri, úgyhogy Jasmine anyukája elmondja Abby anyukájának, hogy valami idegen pasas fotózgatta a lányokat délután.

– De anyaaaa, mondtam, hogy Abraham a barátom! – nyafog Abby. – Bobby a kutyája, és megkérdezte, hogy lefényképezzen-e minket Bobbyval. És mi mondtuk, hogy igen. És Abraham nem is idegen pasas.

Persze Anya azt mondja, ilyet akkor sem szabad csinálni, és hogy ne beszélgessenek ezzel az Abrahammal. És Abby ne fogdosson össze mindenféle idegen kutyákat.

– De anyaaa!

– Semmi de! Ki tudja, milyen betegségei lehetnek. Vagy bolhái.

– Kinek vannak bolhái? – Apa lép a konyhába. – Fúj, Abby, neked vannak bolháid?

– Ajj, Apa! – Apa megborzolja Abby haját, amit Abby utál. 

– Blöe, most én is bolhás leszek!

Apa eltartja magától a kezét, amivel Abbyhez ért, és olyan undor ül az arcán, mintha valami rajzfilmfigura lenne. Aztán Hayley felé közeledik, és azt kérdezi tőle:

– Te is kérsz bolhákat?

Nevetnek, csak Anya és Abby nem.

– Daniel, a lányod idegen pasasokkal ismerkedik a játszótéren – közli Anya csípőre tett kézzel. – Meg a bolhás kutyáikkal!

– Bobby nem bolhás! – Abby felcsattan. – Abraham pedig nem idegen pasas, mondom. Komolyan már! Eddig azt akartátok, hogy barátaim legyenek. Hát most vannak!

– Egy harmincéves férfi?!

– Várjunk, micsoda? – emeli fel a kezét Apa, mielőtt még Abby dühödten visszakiabálhatna. A hangja most komoly. – Kezdjük elölről, Bolhás Kisasszony! Ki ez a pasas?

Abby drámaian felsóhajt, aztán gyorsan elmeséli, kicsoda Abraham és Bobby. És hogy ebben nincs semmi rossz, ráadásul Abraham nem harminc éves. Azt mondjuk nem tudja, mennyi lehet, de azt mondta neki nemrég, hogy pár éve fejezte be a gimnáziumot, szóval talán huszonegykettőhárom.

 

Anya figyeli Abbyt, amikor kint vannak, de Abby tudja, hogy valójában „azt a pasast” figyeli, meg azt, nehogy a lány közelébe menjen. Nem jár sikerrel, mert Abraham aznap nem jön a játszótérre. Abby látja, hogy Bobbyval a parkban sétálnak, de nem mennek oda, úgyhogy nem találkoznak. Amikor legközelebb jönnek – pár nappal később –, akkor Abby ott ül hátul a kutyafuttatónál. Bobby egyenesen odaszalad a lányhoz, és olyan hevesen és boldogan csóválja a farkát, hogy szinte feldől. Aprócska lábain ugrálni akar, de nem tud rendesen, ezért Abby két kézzel fogja meg Bobby fejét, a füleit dörzsöli, és Bobby felemeli az egyik hátsó lábát, mintha vakarózni akarna.

És amikor Abby felegyenesedik, Abraham keze az arcán van, a bőre ég tőle. El akar húzódni, de a kéz vele megy, a füle mögött érzi az ujjakat. Undorodik Abraham száraz, kaparós bőrétől, a hideg érzésbe, ami végigfeszíti a gerincét az egész teste beleremeg. Abby elrántja a fejét.

– Fúj!

Abraham nevet, és azt kérdezi:

– Nem szereted, ha hozzád érnek?

– Hagyj engem békén!

– Komolyan gondolod? – Abraham újra felé nyúl, az ujjai simogatják a puha, kipirult bőrt. Mosolyog a lányra és nagyot sóhajt, már a másik keze is felfelé emelkedik, de Abby kiabálva arrébb ugrik.

– Mi a franc bajod van?! – A hangja hisztérikus. – Jézusom!

– Néha egészen jó is tud lenni, ha hozzáérnek az emberhez.

– Én nem akarom, hogy hozzám érj!

Abraham nagyot nyel, és Abby látja, ahogy egyre szorosabban és szorosabban szorítja össze az öklét. Az ujjai is belefehérednek.

 

Abraham sokszor meg akarja érinteni, ezzel Abby tisztában van. Sokszor felemeli a kezét, a bőre sokszor túl közel van a lányéhoz – az apró elektromos kisülések csípik az arcát, hideget és forróságot érez egyszerre tőle. Ha csak a közelébe kerül, fáj az érintés helye, ahová Abraham végül sosem nyúl. A szemei is mások, nem úgy néz rá, ahogy eddig. Néha suttog is valamit, amit a lány nem ért, de talán nem is mond semmit, csak Abby hallja úgy, mert az őszi szélben elporladnak a szavak.

 

Aztán egy nap Bobby egyedül van, ott ácsorog a pad mellett, amin Abraham ülni szokott, de most senki nincs vele. Abby odamegy hozzá, az ölébe veszi, és mikor látja, hogy a kutya fázik, hagyja, hogy az befészkelje magát a kabátja alá. Anya nem örül, amikor meglátja, sőt, kifejezetten mérges lesz, ahogy rájön, hogy ez Abraham kutyája.

– Derítsük ki, hol laknak és vigyük haza. Biztos elkeveredett, vagy nem tudom.

– Abby, ne viccelj már! Az a fickó itt van valahol, csak… mit tudom én, menjünk! Majd érte jön. Gondolod, hogy nem fog megijedni, ha rájön, hogy eltűnt a kutya?

– Nem hagyom itt Bobbyt!

– Nem fogunk koszos kutyákat hazavinni!

– De anyaa!

– Mostanában ez lett a kedvenc szavad? „Deanyaaa”?

Anya mérges, de Abby nem engedi el Bobbyt, és végül ő győz. Apa azt mondja a kutyára, hogy túl sovány. Abby nem igazán tudja, milyennek kéne lennie, mert nem sokszor találkozik tacskókkal, és hát Bobby mindig ilyen csontos volt. De nem gondolta volna, hogy ez baj. Aztán ő és Apa elindulnak Abrahamékhoz, mert Apa azt mondta, szerinte ismeri az anyját. Amikor kinyílik az ajtó, Abby arra számít, hogy Abe majd hálás lesz, amiért hazahozták Bobbyt, de nem így történik. Abraham kiabál, Apa meg dühös. Persze, hogy dühös, Abby is dühös, mert Abraham azt állítja, hogy ellopták a kutyáját.

– Én találtam meg odakint. Majdnem megfagyott, basszus! – mondja Abby.

– Héj, héj! – Apa rászól. – Vigyázz a szádra!

– Te kis ribanc! – Abraham úgy préseli ki a szavakat, hogy az ajkai alig válnak el egymástól.

– Te meg pláne! – förmed rá Apa, még az ujját is ráemeli.

Abby döbbent-dühösen pislog rájuk, és szeretne beszaladni a lakásba, hogy kihozza onnan a szintén rémült kutyát.

 

Bobby hiánya ürességet jelent. Ha az ember elveszít egy barátot, az olyan, mint mikor felébredünk egy álomból, amiről nem tudjuk, hogy álom, és nem értjük, tulajdonképpen hol is vagyunk és miért, csak az érzés van meg, hogy valami nem stimmel. És Abby ismeri a jó álmokat is meg a rosszakat is, és hiányzik neki Bobby. Nem találkoznak, mert Anya nem engedi a kutyafuttató közelébe sem, de Abby hamar rájön, hogy Abraham már nem jár oda egy ideje.

Bobby kedvességet jelent, de Abraham görbe tartásától és bicegő, féloldalas lépteitől bizsereg az arcbőre. Korábban észre sem vette, hogy sántít, de most már látja, amikor ott sétálnak az utca túlfelén. Bobby sovány, és amikor meglátja Abbyt, csóválja a farkát.

Este hallja, ahogy Apa és Anya arról beszélgetnek, hogy Bobby biztosan éhezik, ezért Abby úgy dönt, ételt visz majd neki, ha újra látja őket. Aztán egy nap, az iskolából hazafelé Abby a park felé kerül, és ott találja Bobbyt egyedül. Megint. Abe messzebb van, egy kislánnyal beszélget és közben nevetgél. Magára hagyta Bobbyt, aki a pad mellé kucorogva, nyüszítve vár. Abby odalopózik, és hagyja, hogy Bobby kinyalogassa a joghurtot a dobozból, nyalogassa a kezét és a kabátját is, ami joghurtos lesz.

 

Abbynek rémálmai vannak. A szíve úgy zakatol éjszakánként, hogy attól fél, kiszakad a mellkasából. Levegőért kapkod, ami nem ér le a tüdejébe, mert kiszorítja a rettegés. Nem tudja, mitől fél, de nem múlik. Az álmok miatt szinte nem is alszik semmit, kimerült és fakó a bőre. Anya nem engedi le a parkba, mert szerinte Abrahamnak köze van ehhez, de Abby tudja, hogy ez baromság. Ráadásul dolga van („Az a kutya olyan csontos, szerintem nem is kap enni, ráadásul sebes is volt az oldala”), és Abby aggódik, álmában is aggódik, az iskolában is.

 

Egy lánnyal látja Abrahamet. Talán Isabellának hívják, Abby nem tud róla sokat, csak azt, hogy a szülei elváltak, és hogy ő sokat van a nagymamájával. Most olyan az arca, mintha sírt volna, és Abraham átöleli a vállát. A lány észreveszi Abbyt, ám ekkor történik valami, amit Abby nem tud értelmezni, egyáltalán nem érti a kifejezést Isabella arcán. Abe viszont boldognak tűnik, de aztán ő is észreveszi Abbyt, aki aznap éjjel még álmában is hallja majd, ahogy Abraham vele üvölt. El sem meri mondani a szüleinek, mert tudja, hogy mérgesek lennének, és persze megint megtiltanák, hogy Bobby közelébe menjen. Eszébe jut, hogy talán Apa beszélhetne Abraham anyukájával, és örökbe fogadhatnák tőlük Bobbyt. Talán ők is örülnének neki, mert Abraham, úgy tűnik, most már nem szereti annyira („… ráadásul sebes is volt az oldala”).

Mikor Abby utoljára ételt csempész neki – némi csokit –, Abraham és Bobby kint vannak a parkban. Abraham észreveszi, és megint üvölt. A kutyafuttató felőli oldalon vannak, ahol nincsenek sokan, és amúgy is, nemrég eleredt az eső. A sárban a kutyák sem szeretnek annyira játszani, na meg persze a gyerekek sem. Akik még kint voltak, most sietve indulnak hazafelé. Abe ott áll, fölé magasodik, most sokkal-sokkal magasabb, Abby olyan kicsi mellette.

– Ne haragudj! – mondja.

És Abraham üvölt.

– Ne haragudj – ismétli Abby. – Ne haragudj ne haragudj ne haragudj.

Abraham bőre alatt bizsereg az ő bőre is, ahogy összesúrlódnak, csattanás, kipirult arc. A pofon helye bizsereg és csíp, és a megrekedt csend szinte felszakítja Abby dobhártyáját. A koponyájában érzi Abraham fröcsögő szavait, Abraham arca az ő arcában, a bőre ég, bamm, újabb csattanás. Abby elesik, a ruhája sáros lesz, és először azt mondja Apának otthon, hogy az iskolából hazafelé csúszott el. De aztán könnyek folynak végig az arcán, és mikor Anya megkérdezi, mi a baj, nem tudja magában tartani a zokogást, mert összetöri a bordáit. Elmondja, hogy mi történt, mesél Isabelláról is, mert akkor már tudja, hogy ezt látta a szemében. Ugyanazt a szorító pánikot, amit most ő is érzett.

Apa elrohan otthonról, és Abby utána szalad. Anya csak kiabál, mindenki kiabál, aztán anya felkapja Hayley-t és utánuk megy.

Hogy mi történhet odafent Abrahamék lakásában, arról Abbynek fogalma sincs, de végül a rendőrök bilincsben rángatják ki Apát a lépcsőházból. Abraham arca vérmocskos, sebek és szakadt hús mindenütt, meg a mosolya, ami kivillan a vörösségből, tébolyba áztatott démon, ami ráveti magát Abbyre, hogy feltépje az ő húsát is, vér és nyál keveredik, a démon hörgése pedig egészen a csontjaiban remeg. Aztán Abby felriad az éjszaka közepén, és Anya szalad be hozzá. Nem emlékszik, hogy kiabált álmában, a takaró egészen rátekeredett, izzad és zihál, és azt mondogatja, hogy nem akar meghalni.

 

Mikor legközelebb látja Bobbyt, a földön hever élettelenül, a szőre borzas és hullik. A szája vicsorba torzul, az ajkai felakadva a fogakon. Abraham is vicsorogva áll vele szemben, az ajkain kibuggyan a vére. A vállait felhúzza, akár egy bika, fújtat és üvölt.

Abbynek nem jön ki hang a torkán. A kabátja azon a ponton, ahol a kutya teteme az imént nekicsapódott a mellkasának, most foltosnak tűnik.

Bobby nyelve kilóg a szájából.

Abby képtelen máshova nézni, nem tudja levenni a szemét a döglött állatról, csak nézi és nézi és nézi, remeg a kép a szemei előtt. Amikor Abraham az imént felé közeledett, a jobb kezében himbálta Bobbyt, mint valami szatyrot, csak az egyik lábát fogta. Aztán hozzá vágta, és azt kiabálta rá, hogy:

– Megölted a kutyámat!

Az idő olyan hidegnek érződik, hogy szúrja Abby bőrét. Úgy érzi, megfagy. Minden porcikája megdermed. El akar futni, elrohanni onnan, de képtelen megmozdulni, nem megy, nem tud. Üvölteni akar, de a tüdeje összeszorul, mert már megfagyott ebben a földöntúli hidegben. Egy pillanatig azt hiszi, Abraham ismét megüti majd őt, talán még jobban bántja majd, mint korábban, de a férfi nem mozdul.

 Bobby nyelve kilóg a szájából.