Korhatár: 18+
Figyelmeztetés: állat halála, pedofília
zene, hogy még sötétebb legyen
Adagio
Adagio
[əˈdɑː(d)ʒɪəʊ] (lat.:
„lassan”)
Abraham belép az
előszoba könyörtelen fényébe.
Az apja még
nincs ott, senki sincs, csak ő áll ott egyedül, ujjaival a nadrágszárát
gyűrögeti. Hólyagja élesen feszít, ki kell mennie most rögtön, de az apjára
kell várnia, mert megígérte, hogy itt fog várni. Pontosan itt.
Nem jön. Eltelt
öt perc, eltelt tíz, és nem jön, talán nem is fog már.
– Apa! – Abraham
hangja félénk visszhangot ver a falak között. – Apa!
Megcsillan az
arca, ahogy végigszánkázik rajta egy könnycsepp, de letörli, mert senki sem
láthatja. A toporgásának hangját elnyeli a vastag szőnyeget megülő por.
Szűkölve rohan
fel a lépcsőn, végig a folyosón a mosdóig. Elvégzi a dolgát, aztán vissza.
Szavak nélkül könyörög, hogy Apa ne vegye észre, hogy távol volt.
De Apa nem jött.
Nem baj, úgyis mindig mindenért dühös.
El kellene
mondania, hogy érzi magát, hangosan és érthetően, de a feladat túlnő rajta, és
fél is tőle. Ott van benn a válasz a szájában, de nem kívánkozik ki, a betűk
elrohadnak és szétfoszlanak. A pszichiáter azt mondja, ez természetes egy hét
éves gyereknél, akit elhagyott az apja. (Akit mindenért elvert az apja.) De
Anya azt mondja rá, hogy a gyerekkel baj van, ez azért nem lehet normális,
amiket művel.
Talán sérült egy
kicsit, de rendben lesz.
A városi lakás
szürke és füstszagú. A fenti szobában megreked a hőség, a bőr alá férkőzve
felemészti Abrahamet. Az ablakon betörő őszi fénypászmákban látszódnak a
felkavart porszemek. Minden aranyban úszik, Abraham arca és sztoikusan a
plafonra meredő szemei. És a mellette heverő macskatetem.
Csupasz
lábszárán érzi még az odatapadt fűszálakat, húzódik a bőr, amikor megmoccan.
Odanyúl és megvakarja. Egy kevés alvadt vér gyűrődik a körme alá.
A szomszéd
gyerekek kétségbeesett-dühös sírása hallatszik, ami néhol kiáltozásba fullad,
aztán elhallgat, csak hogy később újra kezdődhessen, mint anya unalomig
hallgatott régi kazettái.
– Hol van
Lucky?! Azonnal kerítsd elő Luckyt! – A kislány hangja eltorzul mérgében.
A nagymamája
csitító szavai, nem érteni mit mond. Lényegtelen ostobaságokat.
– Lucky! Gyere
elő végre! Mama, ugye nem szökhetett ki? – A gyerek sírástól csuklik.
A nap lassan
nyugat felé tart, most egészen bevilágít az ablakon, elvakítja a földön heverő
fiút.
Nem hunyja le a
szemét, még mindig a plafont bámulja, és már érzi. A nyugalmat, ami szétárad az
idegein.
Ahogy ráborul az
éjjeli holdfény, a fiú arcán éles árnyékok ugrálnak. A gyerekek sírása már
abbamaradt mostanra, csend van.
Abraham békésen
hever, a lapockáját nyomja az egyenetlenül rakott deszkapadló. Ujjai
megrándulnak a macska nyakán, bőre súrlódása a rászorított kötélen megnyugtató,
de egyikük sem mozdul. Abraham a földön fekve alszik el a megfojtott állattal a
kezében.
Álmában is
fémillatú a levegő. Savanykásan édes, és kitörni készülő gejzírként remeg. Itt
csendes gondtalansággal olvad össze a fájdalom és a magány, nincs semmi és
senki, csak ő. Itt ő parancsol.
Öröm feszül a
mellkasában, nevetve szaladgál körbe-körbe, egy kutya csaholva ugrál a lábai
alatt. Fekete, a szőre borzas és csomós, neve nincs, azt sem tudja, honnan
való. De azért szép, a szemei barnák.
Ugrálnak,
futkároznak egy kertben, most nem kell félni semmitől. Fák borulnak össze
felettük, bokrok ágai és virágok, Apa elmosódott, fényesen vibráló arca.
Ragyogó töredék, groteszk maszkja mögött gúnyosan nevetve mered rá vörösen izzó
szemekkel.
Adrenalin,
keserű fémszag és nyál, ami Abraham kezére tapad – ujjai Apa nyakán, érzi a
pulzáló ereket egyre szaporábban és szaporábban, mígnem elgyengül, és csak
visszhang marad.
Elhal.
Aztán Apa
hirtelen szertefoszlik – földre hulló teste darabokra törik, elrohad a kép, és
Anya jóságos mosolyú arca lép át a porfelhőn. Ott áll, kezét Abraham felé
nyújtja. Összefonódnak az ujjaik, és elindulnak, de Apa is ott van, biccent a
fiúnak, aztán elfordul.
Ők ketten, Anya
és Apa együtt mennek fel a tömbház néhány fokos lépcsőjén. Abraham is szeretne,
de a lábai folyton folyvást mecsusszannak, valahogy nem megy, nem tud. Sírással
küszködve néz fel rájuk, segítsenek neki, könyörög a tekintetével, de egy betű
sem hagyja el az ajkait.
A többiek pedig
összesúgnak és jóízűen kacarásznak.
Abraham saját
nevetésének hangjára ébred fel hajnalban.
Amikor
tizenhárom éves, megveri a szomszéd lányát, amiért az kinevette. Mollynak
monokli lesz a szeme alatt, és azt mondja, Abraham olyan helyeken fogdosta,
ahol senkinek sem szabad őt fogdosnia.
Abraham
szobafogságot kap, meg egy pofont az anyjától. A pszichológus azt mondja, a
fojtott agresszió az apja miatt alakult ki, az anyja meg azt, hogy ez baromság,
és hogy ehhez nem kell orvosi diploma.
Abraham aznap
este néz először pornófilmet – véletlenül talál rá éjszaka egy szemcsés, ugráló
képű csatornán. Kíváncsian, kerek szemekkel nézi, hogy pontosan mi történik, de
a gondolatai mindig-mindig visszakanyarodnak Mollyra, és arra a pillanatra,
amikor véresen bugyogva felreped a szája.
A temetés üres
és semmitmondó. Abraham csak áll a sír mellett, hallja a kötél súrlódását,
amikor leeresztik a koporsót. Fehér rózsák tűnnek el a föld takarásában, az
enyészeté lesznek, eldugva és elhagyatva, Apa most alszik. Abraham óvatosan
lép, nehogy felkeltse, nem szabad, akkor mérges lenne, és ha Apa mérges,
megbünteti őt.
Már tizenhét
éves, és már nem fél a sötétben. Ő nem félne ott, ahová most Apa kerül. Apa,
akit tíz éve nem látott.
Az anyja
pontosan vele szemben áll – rezzenéstelen arccal bámul a sírra, feketébe
öltözve, gúnyba és undorba öltözve. Leveti magáról a múltat, nem néz Abraham
szemébe, aki megint érzi, hogy a nyugtalanság szétfeszíti belülről. Egyre
inkább hajtja,
üvölt,
sikít,
a
késnél is élesebben hasít a bordái közé,
reccsenve
hasadnak a csontjai,
tombol,
remeg,
valami
kitörni készül. Robbanni, és magával ragadni valakit.
A temetéstől,
ahova Anya azt mondta, csak muszájból mentek el, meg hogy lássa, hogy az a
rohadék tényleg a föld alá kerül, Abraham egyedül megy haza, és dühtől remegő
kezei szorosan fonódnak rá a lány nyakára. Sosem látta azelőtt, de a hangja,
ahogy hörögve próbál kiabálni, úgy zengett a fülében, mint a tavaszi
madárcsicsergés, vagy a vidéki zúgó patak, aminek a partján annyira szeretett
ülni. A napot ott mindig ragyogónak és simogatóan melegnek érezte a sötét
esőfelhőkön át is. Mikor a lány elájul, le akarja tépni a ruháit, hogy
szemügyre vehesse mindazt, amit a bolyhos piros kis kabátka rejt, de a léptek a
háta mögül démonként rontanak rá. Futás közben hátra sem néz.
Abraham
ajándékot kap. Sőt, mindjárt kettőt is, az egyik egy doboz, amiben gyógyszerek
vannak, a másik pedig egy fekete, barna szemű kölyökkutya. Anya azt mondja
neki, hogyha rendszeresen szedni fogja a gyógyszereit, megtarthatja a kutyát
is. Abraham nem válaszol, mert nem akarja elmondani, hogy igazából már nem
akarja azt a dögöt (már tizenkét éves kora óta nem akarja), és a gyógyszereket
sem, azokat meg főleg. Hányingere lesz, ahogy meglátja a dobozon a pszichiátere
kézírását.
A kutyát
Bobbynak nevezi el, és úgy tervezi, hogy belefojtja a város szélén lévő tóba.
Sokszor kimennek oda sétálni, hogy Abraham eltervezhesse, hogyan is fogja
csinálni, otthon meg azt mondja majd, baleset volt.
Aztán mégsem
teszi meg.
Bobby ott ül
mellette, amikor megfojtja a szomszéd kislány hörcsögét, ami kiszökött a
kalitkájából pár napja, és minden tele van a plakátjával. Abraham ujjai szinte
összeroppantják az állat testét, ami végül puhán zuhan bele a ház mögötti
kukába. Szemereg az eső, a cseppek érintése Abe bőrén édes és meleg, a nyár
végi hőség szinte gőzfelhőként csap fel az ázott betonról. A felhők mögül
elő-előbukkanó napsugarak ezer millió darabra szakadnak az esőben, és Bobby ott
ül, a farkát csóválja és a gazdájára mered. Amikor megtalálta ott a hörcsögöt,
Abraham azt mondta neki, „jó fiú”. Még jutalomfalatot is kapott. És Abraham
ekkor dönti el, hogy életben hagyja.
Később észreveszi,
hogy a gyerekek szeretik Bobbyt.
A kislányok
szeretik Bobbyt.
Aztán azt is
észreveszi, hogyha rendszeresen szedi a gyógyszereket, az merevedési
problémákat okoz.
Anya megpróbálja
kijátszani Abrahamet, és reggelente a kávéjába csempészi a tablettákat, de
Abraham titokban kiönti a csapba, mert elnyomja a gondolatait, amik a szerek
nélkül szabadon cikáznak a koponyája mögött. Az üresség, amit okoznak, szinte
fájdalmasan nyomja a szemeit, nincsenek hangok, nincsenek színek, csak az a
rohadt gyógyszerszagú kiüresedés.
A lányokat
figyeli a parkban. Bobbyt is mindig magával viszi, nevetgélést hallgatnak,
kiabálást hallgatnak, nyafogást hallgatnak.
Óriási káosz,
üvöltés és sikolyok, mindenki kiabál, Abraham érzi a lángoló fájdalmat az
arccsontjába hatolni, amikor elvágódik. A férfi szinte rátapos a koponyájára, a
rendőrök rángatják el onnan. Hó ropog a talpak alatt, kutyaugatás, vérrel
kevert nyál csorog a szájából.
Bántotta
Annabellt. Ezt üvöltik a feje felett. De ez nem igaz. Annabell akarta, hogy
hozzá érjen, Annabell akarta, hogy tegyen végre valamit. Mindig ott volt a
parkban ő is, Bobbyt simogatta, minden áldott nap megsimogatta. Minden áldott
nap felkínálta magát.
– Még csak nyolc
éves, te féreg! – Az apa próbálja kitépni magát a rendőrök szorításából, de nem
sikerül.
Abraham is a
rendőrök szorításában van, rángatják és elcitálják onnan.
A vérfoltot
beletapossák a hóba.
Az új lakás is
színtelen és szürke. Az új város is élettelen és szürke. Anya agyvérzést
kapott, amikor Abrahamet letartóztatták, de már kiengedték, és már nem
veszekszik annyit. Úgy tűnik, hogy megöregedett és elfáradt, és az évek úgy
haladnak el mellette, hogy szinte érzi, ahogy felzabálják őt. Abraham dühe elemészti
az anyai szeretetet, ami semmit nem ér, ha a fiú nem szedi a gyógyszereit. A
gyógyszereket, amiket a pszichológus írt fel.
A gyógyszereket,
amiket Anya kivált, és Abraham leenged a mosogatóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése