A sosemvolt vőlegény - 1. fejezet

 

Van egy eldugott kis szigetünk.
Van egy vőlegényünk, akinek nyoma vész az esküvő előtt, és van John Downey magánnyomozó aki a helyiek segítségére indul, mert valami rettegésben tartja a falu lakóit.
De vajon milyen gyilkossági nyomozás folyhat akkor, és miféle tettest keresnek, hogyha valójában ha nincs semmiféle holttest?

A szemfülesebbeknek talán feltűnik, hogy ez bizony egy régi Sherlock fanfic volt - aztán átdolgoztam, és lett belőle egy teljesen önálló lábakon álló kis történet. Túlságosan szerettem ezt a sztorit ahhoz, hogy hagyjam eltűnni, szóvla kapott egy komplexebb történetet, új karaktereket és valódibb csomagolást.

[John Downey és Aaron Catcher stabilan megvetette nálam a lábát, szóval biztosan találkozunk még velük valamilyen körülmények között is.]

Korhatár: 16+

Kategória: Krimi, Thriller

Figyelmeztetések: Durva nyelvezet, gyilkosság, szereplő halála 

1.

Thomas McCarthy ugyan babonás ember volt, de nem hitte, hogy valóban vámpír élne a szigeten. A pletyka, mint az lenni szokott, pillanatok alatt elterjedt, és igencsak megosztotta a falubelieket. Voltak, akiket teljesen hatalmába kerített a paranoia, és fokhagymát rejtettek a zsebükbe, meg keresztet akasztottak az ajtófélfa fölé, de a vörös hajúakat is csúnyán kezdték méregetni az utcákon – márpedig az írországi Claresholm szigetén bőven akadt belőlük. Thomas McCarthy egészen addig nem hitt a vámpírban, amíg ő maga nem találkozott a rémmel, méghozzá otthon. Azon a bizonyos napon hajnal felé járt az idő, az öreg pedig az állatokat indult megetetni. Korábban kelt, mint máskor, a szélvihar miatt álmatlanság kínozta, úgyhogy korábban kezdte meg a napot. Ahogy egy üres vödörrel a kezében az istálló felé battyogott, meglátta a vámpírt, azt a vámpírt, amiről mostanában már annyi elképesztő történetet hallott. Azt mondták, hogy ez a szörnyeteg a felelős a birkák pusztulásáért, meg pár tyúkot is kinyírt már, de McCarthy ezeken mindig csak nevetett, aztán ráivott még egy-kettőt, és azt tanácsolta a többieknek is, hogy tegyenek így. A részeg embert nem érdeklik a vámpírok. 

– De ha mondom, hogy az asszony kergette e’! – csattant fel Colm Kearney, a sörösüveget pedig olyan hévvel vágta le az asztalra, hogy félő volt, kettéreped. – Vasvillával kergette meg azt a dögöt!

McCarthy konyhájában ültek az asztal körül hárman, akkorra már túl néhány italon. Estére járt az idő, szeles és esős. Colm most hallott először McCarthy találkozásáról a vámpírral, és állította, az a dög bizony már náluk is járt.

– Én nem hiszek a vámpírba’. – Gilroy McCrae a fejét ingatta. – Nem én. Nem találkoztam még vele, és nem is fogok. Mer’ nem létezik. Diliflepnisek!

– Há’ szerinted mi hazudunk? – nézett rá Colm felvont szemöldökkel.

– Itt járt – bizonygatta McCarthy. – A két szememmel láttam, bezony, ott állt az istálló mellett. Rám nézett, aztán e’ment.

– Csak úgy e’ment? 

– E’. Gondolom, mer’ gyött fel a nap. A vámpír nem bírja az ilyesmit.

– Bezony! – Colm felkapta a fejét. – Olvastam ám én róla a könyvtárba’!

McCarthy és Gilroy egyszerre röhögtek fel, még a fejüket is egészen hátra vetették. Colm arca elkomorult, ahogy figyelte őket, és összevonta bozontos szemöldökét.

– Há’ csak nevessetek. Igenis utánaolvastam.

– Asse tudod, hol van a könyvtár, te iszákos! – vetette oda McCarthy, mire Colm felpattant az asztaltól.

– Lehet, hogy ti csak vihorásztok itten, de én igenis félek a vámpírtó’! Há’ elolvastam, hogy kell távol tartani. Engem ugyan nem fog megenni az a dög, de nem ám! – Colm görcsös, öreg ujjaival mutogatott barátaira. – Tudtátok például, hogy nem tudnak átke’ni a folyóvíz felett?

Gilroy komolyan nézett fel a sörösüvege mögül, csak egyetlen pillanatra kapta el a másik férfi tekintetét, amikor odakint a villámlás bevilágította az éjszakai égboltot.

– Aztán micsiná’sz – kezdte –, árkot ásol a házad köré?

– Nem veszitek ti ezt komolyan. Pedig te is láttad mán, McCarthy, neked aztán igazán kéne tudnod, hogy ez nem játék!

– Nem, de engem nem bántott. Szerintem nem eszik ez mást, csak birkát. Ha a te asszonyod el tudta kergetni, akko’ én is el fogom tudni, ha visszagyönne.

Hatalmasat dörgött odakint, az eső pedig kopogni kezdett az ablakokon. A házban csend volt, a vihar és a nedves föld illata beszivárgott mindenhová és megtelt vele a levegő. Mivel senki nem reagált a mondottakra, Colm megnyugodni látszott, megigazította a székét is, hogy visszaüljön. Azonban most McCarthyn volt a sor, hogy feltápászkodjon.

– Be kell zárni az állatokat! Itt a vihar – közölte. 

Az öreg lassan totyogni kezdett az ajtó felé, és néha meg-megtántorodott ugyan, de biztonságban elért a küszöbig. Ahogy kinyitotta az ajtót, bevágott a házba a metsző hideg.

– Na, gyöttök, vagy mi van? – kérdezte.

Colm és Gilroy kelletlenül nyögtek egyet, hogy kifejezzék nemtetszésüket, de azért elindultak az öreg után. Azonban épphogy kitették a lábukat a házból, ismét villámlott, a hirtelen fény pedig bevilágított mindent, amit eddig az éjszakai sötétség eltakart. Colm megragadta McCarthy ingét és visszarántotta.

– Mi ütött beléd?! – kérdezte McCarthy döbbenten, küzdve azzal, hogy talpon maradjon.

– Ott van!

– Miről beszélsz? – Gilroy is zavarodottan nézett körbe.

– A vámpír – mutogatott Colm. – Én mondom, ott van, láttam! A villámban.

– A villámban van?

– Dehogy! Megvilágította a villám, ott áll a fa mellett, ott elöl!

McCarthy birtoka egészen aprócskának számított, a falu szélén állt. Nem sok mindent termesztett, mert nehezére volt már a ház körüli munka, így a földek nagy része üres volt. A füvet egy ideje senki nem nyírta a ház körül, a gyümölcsfákat is az egyik helyi kölyök szokta metszeni némi pénzért cserébe. Az istállók a ház mögött álltak, de a birkák és McCarthy egy szem tehene szabadon járt-kelt a birtokon. Most meghúzódtak a ház mellett, hogy fedezékben legyenek a hirtelen lezúduló eső elől, onnan meredtek a három férfira.

– Senki nincs ott – legyintett Gilroy. – Részeg vagy.

– Attól még tudom, mit láttam!

– Ott a fáná’? – McCarthy a szemét meresztette, de a koromsötétben semmit nem látott. – No, várjatok...

Az öreg félretolta a többieket, aztán egy-két percig csak a szitkozódás és motoszkálás hangja hallatszott, valami leesett és összetört, aztán McCarthy hirtelen megjelent mellettük egy ósdi, rozsdás elemlámpával. Elsőre nem is sikerült bekapcsolnia, ezért dühből nekivágta az ajtófélfának. A lámpa zizzent egyet, majd pislákolni kezdett, és amikor McCarthy úgy ítélte meg, hogy a fénye már elég erős, akkor a fa felé irányította. Persze a sűrű feketeség elnyelte, és csak az előttük elterülő járdát sikerült megvilágítaniuk.

– Te látsz valamit? – kérdezte fojtott hangon Colm.

– Az égegyadta világon semmit.

– Há’ mer’ nincs is ott semmi – morgott Gilroy, de azért szorosan a többiek mellett állt.

A hideg szél belekapott a ruhájába, ezért McCarthy összébb húzta magán a kabátot. Úgy kémlelte a sötétséget, mintha legalábbis átlátna rajta. Kissé előrébb merészkedett, csak akkor állt meg, mikor a talpa alatt megérezte a csúszós, hideg sarat.

– Szerintem mán e’ment, mer’... – kezdte, de a következő pillanatban a torkára mért ütés beléfojtotta a szót. Elvágódott a földön, érezte, ahogy a dereka alatt eltörik egy vastagabb faág. Hallotta a társai kiabálását is, meg a lábdobogást, ahogy kétfelé szaladtak, aztán fém csikorgását a betonon, és McCarthy tudta, hogy magukhoz vették a vasvillát meg a lapátot.

– E’ foglak kapni, te dög! – üvöltötte Colm. – Komolyan e’ foglak kapni!

A sárban cuppogtak a lépteik, ahogy futottak, és ki tudja, hány pár láb volt, McCarthy semmit nem látott. A lámpája végleg felmondta a szolgálatot, szomorúan hevert mellette. A sárban folyton megcsúszott a keze, egyszer pedig egy éles kőben fel is sértette, és mire nagy nehezen feltápászkodott, a többiek ismét mellette álltak, hogy két oldalról felkarolják.

– Sehol nincs az az átkozott! – dühöngött Colm. – Nincs a ház körül!

– Én... én nem t’om… ki szórakozik velünk… de kitekerem a nyakát... az hétszentség!  – Gilroy hangosan zihált, és hogy ne bukjon fel, a vasvillába kapaszkodva támasztotta meg magát. Nem volt hozzászokva ennyi testmozgáshoz.

McCarthy megpróbált beszélni, de csak köhögés lett belőle, és úgy érezte, mintha gombóc lenne a torkában. Abba az irányba mutatott, amerre a támadóját futni vélte, aztán nem mozdult. Colm elindult ugyan, de Gilroy megragadta a pulóvere ujját. A házból kiáramló fény szinte semmire sem volt elég, csupán beteges, halovány sávban ömlött ki a járdára, de a vérben heverő birka alakját azért így is látták.

– Szerencsétlen jószág – suttogta Gilroy elhűlten.

– Inkább ő, mint mi! – mondta Colm, és megveregette McCarthy vállát. – Inkább ő, mint mi!

McCarthy úgy szorongatta a mostanra már teljesen tönkrement elemlámpát, hogy egészen belefehéredtek az ujjai. Nem mozdult, csak amikor a többiek noszogatni kezdték az ajtó felé, és arra is csak odabent ébredt rá, hogy szinte bőrig ázott a szakadó esőben.

2.

A késő nyári nap olyan erőtlenül sütött a városra, mintha valami megfakult, régi képeslap lenne. Az eső már szemerkélt, a vastag felhők pedig szép lassan elnyelték az utolsó sugarakat is. A bár fényei elnyúltak a vizes aszfalton, színek kavalkádja folyt szanaszét. A szél esőillatot fújt arra, na meg olajban sült krumpliét, ami grimaszba rántotta John arcát. A kinti teraszon ücsörgött a hűvös idő ellenére is, előtte az asztalon egy Black Russian koktél pihent. A férfi belekortyolt, és úgy ítélte meg, hogy a kelleténél talán több vodka van benne, ráadásul a koktélcseresznyét is fölösleges giccsnek tartotta. Kortyolt még egyet, aztán még egyet, aztán mikor az ital elfogyott, újabbat rendelt. A többi vendéget figyelte, akik nevetgélve sztoriztak az asztaloknál, senkit nem zavart a feltámadó szél. A lányokat nézte, akik a hajukat dobálva kellették magukat a fiúknak, és a fiúkat, akik próbálták levenni a lányokat a lábukról valami ócska dumával. Aztán az idősebbeket figyelte, akik felháborodva nézték a fiatalokat. Nagyjából a harmadik koktélnál tarthatott, amikor váratlanul valaki lehuppant mellé, de ő rá sem pillantott. Arra gondolt, hogy milyen megnyugtató érzés, hogy jelenleg az egyetlen gondja mindössze annyi, hogy az elfogyasztott vodka mennyisége talán túl sok, és hogy valójában ez senkit sem érdekel, ráadásul ezért ő még fizetést is kap. 

Az újonnan érkezett fiatal férfi lazán gombolt inget viselt, az öltönyét az ölébe fektette, Ray-Ban napszemüvegét a feje tetejére tolta, és mosolyogva vizslatta a helyet. Nem illett oda.

– Szóval ez az új életed – szólt könnyed hangon. John válaszként megemelte a koktélos poharát, majd ismét belekortyolt. – Kitalálom. Megcsalt feleség.

– Férj.

– És hol a nő?

A Nő nagyjából három asztallal ült messzebb tőlük. Gyönyörű volt, nagyjából negyvenéves. Egy elegáns ruhát viselt. Vörös rúzsa jól látható nyomot hagyott a férfi ajkain, akit megcsókolt.

– A szerető neve Elliot Parker. Halott ember.

– Hogy érted?

– A nő férje Ivan Kozlov.

A férfi felszisszent, John pedig egy széles mosoly keretében kiitta a pohara tartalmát. Ivan Kozlov régebben pankrátor volt, mielőtt eltiltották a versenyzéstől, mivel túl sok volt körülötte a gyanús körülmények között elszenvedett baleset azok körében, akikkel éppen valamiféle problémája akadt. John sejtette, hogyha kiadja az asszony szeretőjének a nevét, ő is hamarosan kórházban köt majd ki, vagy hullaházban, éppen ezért egyelőre megtartotta magának az információt. Persze, ebben az is közrejátszott, hogy szép kis óradíjat fizettek a megfigyelésért.

– Nem akarom elhinni, hogy téged ez boldoggá tesz, John! – sóhajtott fel a férfi. – Ez nem te vagy.

– Mitől ne lennék boldog? Itt ülök London kellős közepén kedd délelőtt, koktélt iszok, és mindezt busásan megfizetik.

– Igen, és nagyjából ennyire vagy attól – a férfi itt két ujját egymás mellé téve mutatta, hogy mennyire –, hogy megveress egy ártatlan pasast.

– Nem ártatlan. – John az asztalra tette az immáron üres poharat, és hátradőlt a székében, ami ettől vészesen nyikorogni kezdett. – Hónapok óta kefél egy férjes asszonyt, ráadásul drogokkal üzletel. Utánanéztem egy kicsit a mi Elliotunknak, és nem szép dolgokat találtam. De tudod, Catcher, az már nem az én dolgom, hogy mi történik a fiúval, ha a munkámnak vége.

– A lelkiismereted nem engedné…

A nő most felállt, nyomott egy újabb, hosszúra nyúlt csókot szeretője ajkaira, majd olyan komótos mozdulatokkal sétált a bárpulthoz, mintha csak lassított felvételben mozogna. John alig észrevehetően grimaszolt, Catcher viszont leplezetlenül bámulta a mutatványt.

– Héj! Föld hívja Catchert! – gúnyolódott John. – Beszélni akartál velem.

– Öhm, i-igen… Igen! – Catcher zavarában a füle tövéig elvörösödött. – Én… öhm… beszélni akartam veled.

– Gyanítom, hogy nem Mrs. Kozlov fenekéről.

– Ne-nem. De jobb lenne bent az irodában.

– Sajnálom, de éppen dolgozom!

– Ezt nevezed te munkának…?

John végre hajlandó volt a másik férfi felé fordulni. Már nem mosolygott, az arca most is ugyanolyan komor volt, mint egyébként mindig. Idősebbnek tűnt a koránál, a szeme körüli ráncok mélyebbek, a szája szélén lévők élesebbek lettek az utóbbi időben. Kissé görbe orra egy régi verekedés nyomait őrizte – pontosabban annak az emlékét, amikor egy kihallgatásra váró őrizetes orrba vágta egy poroltóval még járőr korában. 

– Ha – kezdte John –, és komolyan mondom, hogy ha neked is huszonhét évnyi szolgálat áll majd a hátad mögött, akkor majd visszatérünk rá, hogy mi teszi boldoggá az embert. 

– Szeretted a munkádat – szólt Catcher, miközben az öltönyét a szék támlájára tette, gondosan kisimította, majd óvatosan nekidőlt. – A gyilkossági ügyeket, azt, hogy segíthettél másokon.

– Most is segítek.

– Igen. Féltékeny feleségek miatt fogsz majd bokrok alatt bujkálni, meg híváslistákat böngészni. Vagy egy bárban vedelsz, miközben könnyelmű feleségeket figyelsz meg, amint ledugják a nyelvüket a faszijuk torkán, mint most. Egyébként is, mi ez az ing rajtad? Korábban sosem vetted volna fel.

John felnevetett, Catcher pedig azon gondolkodott, vajon ő-e az egyetlen, aki szerint a volt rendőr hadnagynak még a mosolya is kissé durva. John megjelenése tiszteletet parancsoló volt, aminek talán a markáns vonások, vagy a mindig komor arckifejezés lehetett az oka. Fekete haja tele volt ősz hajszálakkal, és már egészen hosszú volt ahhoz, hogy a hullámos tincsek kócosan meredjenek ezerfelé.

Ő mindösszesen csak két éve ismerte Aaron Catchert, Catcher azonban jóval régebb óta követte a hadnagy munkásságát, aki évekig előadásokat tartott az akadémián. Catcher szinte minden előadásán ott ült, és megtiszteltetésnek érezte, amikor magánál a „nagy John Downey-nál” tanulhatott. Mikor azonban kollégák lettek a rendőrségnél, John megfenyegette, hogy ha még egyszer kiejti a száján a „példakép” szót, vagy még egy embernek nekiáll anekdotákat mesélni, akkor agyonveri, így Catcher kénytelen-kelletlen elfojtotta a rajongását. Jóval fiatalabb volt Johnnál, még csak a húszas évei végén járt, és mindössze két éve dolgozott nyomozóként. Középmagas, jó alkatú fiatalember volt, ám John leginkább azoknak az esőszínű szemeknek és a folyton a szája szélén bujkáló mosolynak tulajdonította, hogy ilyen könnyen képes volt bizalmat gerjeszteni az emberekben. A haja hol barnának tűnt, hol vörösesnek, ehhez pedig hozzájárult még ír származása is, ami az arcvonásaiban ütközött ki. Népszerű volt a nők körében, és ha belépett a titkárságra, Betsy, Annabelle és Mary csillogó szemekkel sóhajtottak fel szinte egyszerre. Catcher ettől mindig végtelenül zavarba jött. 

– Szerintem unatkozni fogsz.

– Aha – felelte John könnyedén.

– Semmi izgalom.

– Bezony.

– Nem lesznek komoly ügyeid.

– Nem-nem.

– Semmi, amiért úgy érzed majd, hogy megérte felkelni.

– Hála Istennek!

– Komolyan nem hiszem el, hogy neked ez kell!

– Hagyd már el ezt a témát! – John olyan váratlanul és éles hanggal fakadt ki, hogy Catcher kissé összerezzent. – Elegem van már abból, hogy minden nap vérben úszó helyszíneket lássak, meg pszichopatákat. Vége, nem csinálom tovább!

Catcher döbbenten pislogott Johnra, aki úgy markolta az üres koktélos poharat, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója.

– A magánnyomozói munka nyugalmas – folytatta nyugodtabb hangon. – Unalmas, de békés. Nekem erre van szükségem, oké? Talán nem leszek száz százalékig boldog vagy elégedett a munkámmal, de talán végre átalszom majd az éjszakákat, és nem kell amiatt sem aggódnom, hogy a nem létező mentális egészségem tönkreteszi az életem. Egy válás kellős közepén vagyok már megint, és nagyon elegem van ebből.

Mrs. Kozlov ismét a bárpult felé lejtett, de Catcher most észre sem vette. Az asztalt bámulta, néha közben rásandított Johnra is. Azt suttogta, sajnálom, és John látta, hogy szép lassan ismét elvörösödik. Ez Catchernél igen sűrűn előfordult.

– Oké, inkább beszéljünk arról, amit mondani akartál – csapott az asztalra John mosolyogva. A hirtelen hangulatváltozás ijesztő volt ugyan, de Catcher is szerette volna békésebb vizekre terelni a beszélgetést.

¬– Tulajdonképpen pont ezzel kapcsolatos – nyökögte. – A kapitány küldött, hogy vegyelek rá, szerelj vissza. Visszakapod a rendfokozatod, a beosztásodat is, sőt!

– Sőt?

¬– Sőt! Egy egész nyomozócsoportot tesznek alád, ha elvállalod. A főnök tudja, hogy nagy rád a kereslet az FBI-nál is, és őszintén, szerintem attól fél, hogy az ő ajánlatukat fogod elfogadni. Azt akarja, hogy nálunk maradj.

– Újoncok, mi? A nyomozócsoport tagjai… – John kinyújtóztatta a tagjait, közben nem túl nagy sikerrel megpróbált elnyomni egy ásítást. Catcher zavartan elmosolyodott, valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy John valóban fáradt volt-e, vagy csak a vodka hozta meg a hatását. – Nincs szükségem a lelkes kismanókra.

– Tudom, de gondold át, kérlek! Mindenki visszavár, Giordano egyenesen el van veszve nélküled!

John olyan különös pillantással illette a másikat, hogy Catcher még inkább zavarba jött. Az elmúlt fél órában már legalább ötödszörre.

– Van egy másik ajánlatom is – folytatta Catcher óvatosan. – A jövő héten elutazom pár napra. Tudod, a családom egy kis szigetről származik, már mondtam. Meglátogatom a nagy-nagybátyámat, és eljöhetnél velem. Jót tenne a pihenés is, meg a környezetváltozás. Ééés munka is lenne ott.

John halkan felkacagott.

– Szóval a segítségem kell?

– Hát, olyasmi. Gondoltam, hogy ez a része jobban érdekelne, mintha nyaralni hívnálak Claresholmba.

– Claresholm? Az hol van?

– Írországban, egy kis sziget. Kedves hely, a helyiek barátságosak. 

John felnevetett, ám mikor rájött, hogy Catcher egyáltalán nem viccel, inkább elhallgatott.

– Egyáltalán miről van szó?

Catcher elővette a telefonját, hogy megmutasson egy fotót, amin egy férfi szerepelt. Vékony arca volt, a haja hullámos és fekete, az arccsontja pedig éles. Kissé olyannak tűnt, mint egy germán harcos, a kék szemei szinte világítottak. 

– A neve Duncan Alastair Lee. Biológus. És eltűnt.

– Mikor?

– Pár hete. Rebecca Blackwell jelentette a rendőrségen, a pasas ugyanis a vőlegénye volt. Sajnos a nyomozás során kiderült, hogy sokan látták a férfit felszállni a kompra, ráadásul ismert tény volt, hogy rengeteget veszekedtek a lánnyal. Nem folytatták a nyomozást, lezárták annyival, hogy a férfi egyszerűen elhagyta a menyasszonyát.

– Hagyott valami búcsúlevelet? – John a homlokát ráncolta.

– Nem, semmit. Lee szó nélkül tűnt el. 

– Sehol sincs nyoma? Valahol lennie kell. Ha felszállt a kompra, akkor le is kellett, hogy szálljon onnan.

Ha őszinte akart lenni, Johnt nem érdekelte igazán a dolog egészen addig, míg észre nem vette, hogy Catcher zavartan kerüli a pillantását a kérdés hallatán.

– Mit nem mondasz el?

– A helyiek félnek tőle. Akár Lee az, akár nem, valaki van a szigeten, aki pokollá teszi az ottaniak életét.

– Kezd izgalmas lenni! – sóhajtott John, de Catcher gyorsan folytatta, mielőtt a férfi bármi mást mondhatott volna.

– Többen azt mondják, hogy Lee már rég halott.

– És ezt mégis miből gondolják? – Johnnak kezdett elege lenni abból, hogy szinte harapófogóval kell kiszedni a másikból az információkat.

– Közte és a Blackwell család között több összetűzés is volt, aztán a fickó hirtelen eltűnik, és sehol nincs nyoma. Ez kifejezetten gyanús.

– Akkor az ottani hatóságok miért nem foglalkoznak vele? Szerintem meg tiszta ügy, csak nagy feneket kerítenek neki. Vidék. Ott a bolhából is elefánt lesz, ha nem figyel oda az ember.

– Lehet, de a nagy-nagybátyám megkért, hogy menjek oda és nézzek szét. Te pedig elkísérhetnél. Izgibb, mint ezek az ügyeid  – itt a férfi Kozlov neje felé bökött a kezével –, és jót fog tenni a környzetváltozás. Tényleg.

John halkan nevetett, közben ismét hátradőlt a székén, és beletúrt a hajába, amitől az csak még kócosabb lett. 

– Szóval… kik ezek a Blackwellék? 

– A város főleg a turistákból él, de amennyire csak lehet, önellátó. Blackwelléknek földjeik vannak, de ami fontos, hogy Jephro Blackwell a város polgármestere. És fizetnének azért, hogy körülszaglásszunk.

– Sejtettem, hogy valami nagykutya. Mekkora összegről beszélünk?

– Nagyról, elhiheted. Ők állnák az utazást is, a szállást, gyakorlatilag mindent.

John sóhajtva kinyújtózott, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, Catcher gyordan folytatta.

– Nem kell most rögtön eldöntened, csak gondold át. A kapitány ajánlatával együtt.

– Azt már átgondoltam. Nem véletlenül jöttem el onnan, és jó lenne, ha ezt tiszteletben tartaná. Majd beindul az üzlet, és lesznek normális ügyeim is. Én sem csak a feleségeket akarom hajkurászni… 

– És akkor mit üzensz a kapitánynak?

– Hogy kapja be!

3.

Ivan Kozlov két nappal később tudta meg, hogy a felesége megcsalja. Ráadásul John úgy találta, hogy a nő nem is titkolja túlzottan, így nem volt nehéz kideríteni a részleteket. Az sem okozott komolyabb fejtörést számára, hogy felderítse Elliot Parker mocskos ügyeit. Parker ugyanis piti bűnöző volt, az ostobább fajta, aki nem túl sok sikerrel tüntette el maga mögött a marihuánafüstbe burkolózott nyomokat. És talán éppen ez a füst volt az, ami miatt Parker nem vette észre Kozlov közeledő öklét sem, amikor az állon vágta a saját kocsifelhajtóján. Parker kiterült, akár egy földre hajított palacsinta, Kozlov pedig két erős rúgással biztosította, hogy ott is maradjon. Aztán a mellkasára ült, és nagyjából a negyedik ütés után rángatta el onnan két megtermett rendőr, de Kozlov még akkor is üvöltött valamit arról, hogy a puszta kezével fogja letépni Parker legbecsesebb testrészét. 

John ott ült egy régi, szürke Fordban a sarkon, onnan figyelte az egész jelenetet. Mikor átadta a kért információkat Kozlovnak, követni kezdte, majd mikor már biztos lehetett benne, hogy ügyfele Parker háza felé tart, rendőrt hívott. Így Parker ugyan nem menekülhetett meg teljesen a veréstől, de legalább segítség nélkül fel tudott tápászkodni a földről, ami nem volt elmondható Kozlov legutóbbi vitapartneréről.