A sosemvolt vőlegény - 2. fejezet

 

4.

A névtáblán halványan végigfutott a beáramló napfény, ahogy a férfi ujjai benyomták a fémlapot a műanyag tartóba, mert folyton kiugrott onnan. Egy hangos kattanás, és John Downey magánnyomozó neve ismét elfoglalta helyét az ajtó közepén. John hátra lépett, hogy büszkén megcsodálhassa a vésett, feketére festett betűket, amik olyan békésen ültek a fémlapon.

A titkárnője – merthogy az is volt ám! – egy alacsony, kövérkés asszony volt, aki folyton kontyban hordta a haját, de kedves volt és finom kávét főzött. Olyan negyven körüli lehetett, a neve Betty. Most épp az ebédidejét töltötte valahol valakivel, és John gyanította, hogy egy újabb hódoló akadt a horgára a társkereső oldalon, amit akkor szokott böngészni, amikor azt hiszi, John nem látja. Az ő asztala az iroda előtti kis hallban volt, amit egy vaskos ajtó zárt le a másik oldalon. Azon is függött névtábla, ami csak annyit hirdetett: Downey magánnyomozói iroda.

Odabent egyébként még nem volt túl sok bútor, mindössze pár fotel, irodai szék, egy hosszú, barna kanapé, egy hatalmas asztal, meg egy kis kávésarok, ami tulajdonképpen egy rozoga szekrénykéből állt, rajta egy vadonatúj kávéfőzővel és egy páfránnyal. A padló parkettázva volt, de a falak vakolatlan téglából álltak, a hatalmas ablakok pedig vékony fémkeretet kaptak, így az egész helyiség egyszerre volt modern és lepusztult. 

Ahogy John belehuppant az új bőrfotelébe, észrevette, hogy az asztalán egy levél árválkodik. Semmit sem írtak rá, le sem ragasztották, kísérőlevél sem volt benne, mindössze egy repülőjegy és egy vékony kis utikönyv, ami rengeteg fényképpel igyekezett bemutatni Clairesholm szigetét. John sóhajtva hajította az asztalra, majd a székére roskadt. Persze nem volt kérdés, hogy kitől származott a levél, ő azonban mégis szerette  volna kifaggatni Bettyt, hogy vajon miért engedte be ide Catchert.

– Mert körül akart nézni. Még nem járt az irodájában – tárta szét a karjait a nő.

– És ezt csak úgy itt hagyta?

– Mit tudom én! Nem figyeltem, mit pakol az asztalára.

John türelmetlenül fújtatva a nő után kimasírozott az irodából, két kézzel fogva az ominózus borítékot.

– Ugyan már! – csattant fel izgatottan Betty. – Szerintem tök izgi, el kéne mennie!

John szemöldökráncolva figyelte a nőt, akinek a mosolya szélesebb volt, mint valaha. Aztán Betty kérdés nélkül is kibökte a választ.

– Nem volt leragasztva, én meg véletlenül láttam, mi van benne.

– Aha, szóval véletlenül látta a boríték tartalmát, amiről azt sem tudta, hogy az asztalomon van?

A férfi sóhajtott, és azon tűnődött, hogy vajon bosszantja vagy mulattatja-e Betty kotnyelessége. 

– Jaj, ne legyen már ilyen gyerekes! – Betty felállt, hogy a szemközti ablakon, amin eddig beáramlott a napfény, most elhúzza a függönyt.

– Szerintem fordítva ülünk a lovon, kedvesem.

– Szerintem meg már mindenkinek jeleztem, hogy szabadságra megy.

– Hogy micsoda?

– Jó, bevallom, hogy Mr. Catcher elmondta, hogy mire készül, és megbeszéltük, hogy csapdát állítunk önnek. Mert magától biztosan nem aakrna elutazni. Pedig magára fér. Állandóan csak morog meg puffog.

John sóhajtva előredőlt, hogy az asztalra támaszkodhasson. 

– Talán joggal.

– Talán joggal. De azért idegesítő, és amúgy meg nekem is jól jönne a szabadság. Három hónapja nyitottunk, de azóta minden nap itt vagyok. Meg maga is. Szóval menjen haza, csomagoljon össze, és húzzon el nyaralni.

John sűrű pislogások közepette elgondolkodott rajta, hogy kettejük közül, tulajdonképpen melyikük a főnök, de aztán Betty ismét felpattant az asztalától, hogy elintézzen néhány telefont, így John kénytelen kelletlen visszakullogott az irodájába.

5.

A hideg, sós szél pirosra csípte John arcát, a haja egészen a homlokára tapadt. A hajókorlátra támaszkodott, és olyan mereven bámult a sűrű ködbe, amely fátyolként vette körül, mintha a tekintetével ketté tudná azt hasítani. A komp lassan ringatózva, ám annál biztosabban haladt a sziget felé, és habár többen is bizton állították, hogy hamarosan partot fognak, szárazföldnek egyelőre nyoma sem volt a szürke függöny mögött. A repülőút után John kissé nyűgösen szállt fel a hajóra Baltimore-ban. A hangulatát csakis annak a kávénak sikerült feldobnia, amit indulás előtt vásárolt egy Green Cat nevű kávézóban; a whisky és a frissen őrölt kávé aromája felkúszott az orrába, és mosolyra késztette a férfit.

A sziget mindössze tíz kilométerre feküdt a szárazföldtől, Cape Clear Island közelében. Johnnak persze ezek a nevek nem jelentettek sokat, korábban ugyanis sosem járt az országban. Ő mindössze annyit tudott, hogy Claresholm messze van, az időjárás hideg, és hogy már most utálja az egész kiruccanást. 

A sziget körvonala hirtelen tűnt fel. Így messziről egészen úgy festett, mintha nem lenne több egy sebtében összedobált kőhalomnál, ami lomhán, sorsába beletörődve lebeg a vízen, miközben vijjogó madarak őrzik. Aztán a köd kezdett foszladozni, és néhány napsugárnak is sikerült utat törnie magának, így szép lassan a meredek szirtek is lankákká olvadtak, tarkálló halászcsónakok egész hada népesítette be az aprócska kikötőt, a távolban pedig birkákkal pettyezett legelők nyújtózkodtak a magasan fekvő hegygerincig. Johnnak el kellett ismernie, hogy a Claresholmról alkotott előítélete lassan megváltozik – tulajdonképpen utálni akarta a szigetet, de mintha a nyirkos ködfátyol mögött egy elrejtett Sohaországra bukkant volna ott, ahol a térkép csak a nyílt tengert jelzi. A komp bepöfögött az öbölbe, John pedig nekilátott, hogy csomagjaival felcaplasson a faluba, ahová egy sáros, murvás út vezetett. Tenger és friss halszag terjengett mindenhol, néhány férfi pedig kövér zsákokat dobált egy csónakba. Kíváncsian nézték az érkezőket: Johnt és Catchert kívül csak öten szálltak le, ám úgy tűnt, ők az egyetlen idegenek. Szóval tulajdonképpen őket figyelte, ezért próbált mosolyt erőltetni magára, és intett az öregeknek, akik komor és fürkésző tekintettel intettek vissza.

Egy rozoga tábla mutatta az utat a fontosabb helyek felé; a templom, a városháza és a fogadó. Így elindultak a nyíl mutatta irányba, és végighaladtak a hatalmas birtokok mellett, amiknek a közepén farmházak álltak és hatalmas istállók. Aztán nagyjából húsz perc elteltével már elérte a falu szélét is – egyszerű kőházakat látott, amik szinte egymás hegyén-hátán sorakoztak. A murvás úton tovább haladva már egy-két modernebb épület is magasodott, a postát például – valamilyen igencsak érthetetlen okból – rózsaszínre festették. A falakat néhol moha fedte be, néhol a borostyán, de szinte minden fehérre meszelt ablakban muskátli – vagy elszáradt, növényre már csak nyomokban emlékeztető gaz – lógott. Pár helybéli kitüntetett figyelemmel nézte végig, ahogy a két férfi áthaladt a girbegurba utcákon, ahogy azonban közeledett a falu központja felé, egy egészen kedves, szinte már mesebeli település képe rajzolódott ki a szemük előtt. A főtér közepén egy templom magasodott, előtte padokat helyeztek el, nem messze onnan pedig egy kút is állt. A kisbolt nádtetejét éppen két férfi javítgatta, ám most ők is az érkezőket figyelték. 

John attól való félelmét, hogy középkori körülmények között leszmek kénytelenek eltölteni ezt a néhány napot, valami másfajta aggodalom váltotta fel; az emberek megtartották tőlük a tisztes távolságot, de úgy bámulták őket, mintha szellemet látnának, amitől John betolakodónak érezte magát. 

A fogadó a falu másik szélén, és vélhetőleg a legmagasabb lakott pontján állt, ahonnan csodás kilátás nyílt az öbölre. Az épület maga már megélt jó néhány évtizedet, erről tanúskodott többek között a foltozott tető, az alátámasztott hátsó terasz és a viharvert cégtábla, ami kopott betűkkel hirdette: HAJÓRONCS FOGADÓ. A név alá felfestett kalózról John nehezen tudta volna eldönteni, hogy éppen jókedvében nevetve emeli-e a kezeit az ég felé, vagy irgalomért könyörög. Aztán John vetett még egy pillantást a fogadó omladozó falaira, és úgy gondolta, inkább az utóbbi.

Az alacsony mennyezetű helyiségben félhomály uralkodott, az aprócska ablakokon éppen csak annyi fény áradt be, hogy az ember rátaláljon a pultra vagy az emeletre vezető lépcsőre. Szinte mindent faburkolat borított, amitől a helyiség még sötétebb és komorabb lett, ráadásul úgy tűnt, nem éppen ma készítették. De legalább tisztának tűnt, és összességében igencsak kellemes hely benyomását keltette. 

Johnék itt is nagy feltűnést keltettek, mert ahogy beléptek, szinte éteri csend telepedett a jókedvű társaságra.

– Héj, te Gary! – kiáltott hátra egy férfi, aki a pultnak dőlve iszogatott – Meggyöttek azok a londoniak! – Aztán John felé fordult. – Mit ácsorognak ott? Gyöjjenek csak, gyöjjenek!

John magára öltött egy újabb kényszeredett mosolyt, majd a pulthoz oldalazott barátja után. Gary szinte azon nyomban felbukkant – szikár, kopaszodó alak volt, az öltözete alapján pedig akár múlt századi postamester is lehetett volna. Miután kitöltötte a „formanyomtatványt”, azaz lekörmölte vendégei nevét egy régi füzetbe, majd mellébökött még pár adatot, felvezette őket a „szerény lakosztályába”. Az emeleten igencsak szűkös volt a folyosó, hárman nehezen fértek el egymás mellett, azonban itt legaláb már fehér falak és némileg tágasabb ablakok gondoskodtak a látási viszonyokról. A plafonon csüngő csillárokat vastag pókháló díszítette. 

– Na, Mr. Downey! – kezdte Gary recsegős hangján, amikor megálltak a négyes számú szoba előtt. Mellette közvetlenül a hatos következett, úgy tűnt, az ötös szoba nyomtalanul eltűnt. – Itt lennénk e’. Ez a kettő itten a maguké.

Gary John kezébe nyomta a kulcsokat, majd megveregette a vállát, amit már amúgy is lehúzott egy ráakasztott poggyász, hozzá bökte, hogy „üdv minálunk!”, aztán elcsoszogott, John pedig nagy levegőt véve belépett az ajtón.

A két egymás mellett álló szoba valamikor egybenyílt, de az ajtót láthatólag évekkel ezelőtt lezárták, majd a biztonság kedvéért egy alacsony komóddal is eltorlaszolták. A berendezés puritán és divatjamúlt elveket követett, a falakon virágmintás tapéta díszelgett, hozzá színben egyáltalán nem illő függönyökkel. A szekrényen álló tévéről John anélkül is tudta, hogy nem működik, hogy megpróbálta volna bekapcsolni. Az ágynemű azonban frissnek és puhának tűnt, az öblítő illata elnyomta a dohszagot. A szobát gyakorlatilag mindennemű ízlés nélkül összedobált holmik sokasága alkotta.

John levágta magát az ágyra. Egyik kezével a nyakát kezdte el masszírozgatni, közben valami olyasmit motyogott magának, hogy „mekkora egy barom vagyok!”. 

– Szedd rendbe magad egy kicsit –, sóhajtott Ctahcer –, és odalent találkozzunk. A’sszem ránk férne egy sör.

– Vagy akár kettő is… – morogta John, aztán körülhordozta a tekintetét a szobán. – Nem számítottam ötcsillagos szállodára, de azért annak sem örülnék, ha éjszaka a fejemre szakadna ez a viskó.

– Nem tudod értékelni a hely költői romantikáját? 

– Ebben nincs semmi költői vagy romantikus. Ez egyszerűen csak lepusztult.

– Ez Claresholm legjobb fogadója.

– A legjobb?

– És az egyetlen.

A folyosó végén lévő fürdőben John vett egy forró zuhanyt, tiszta ruhákat szedett elő, a bakancsáról pedig levakarta a ráragadt sarat, aztán lebattyogott a földszintre, ahol a tisztes társaság már túltette magát az érkezésükön, és mindenki visszatért az italához. Catcher is már odalent támasztotta a pultot. Egy méretes korsónyi sör állt előtte, de nem úgy tűnt, mintha akár csak egyetlen kortyot is ivott volna belőle. Amikor a nyomozó leült mellé, azonnal beszélni kezdett.

– Nézd, nem akartalak megvezetni, de…

– De? – vonta fel a szemöldökét John. 

– A helyzet az, hogy nem tudom, mihez fogunk itt kezdeni. – Nincs semmi tervem, vagy ilyesmi, és a nagy-nagybátyámat is rég láttam. Hát… mondjuk inkább, hogy nagyon rég. – Catcher végre ivott egy keveset. Egy pillanatra elrévedt John válla felett, mikor azonban ismét barátjára esett a pillantása, fáradtnak tűnt. – Szóval, Thomas McCarthy, a nagy-nagybátyám felhívott kábé egy hete, és elmesélte, hogy nagyon különös dolgok történnek errefelé.

– Különös dolgok…?

– Eeegen, tudod, az öreg szerint… valaki rettegésben tartja az itt élőket. Elég zárt közösség, amint te is látod, nem nagy a falu. Többnyire földműveléssel foglalkoznak, meg turizmussal. De ennek most annyi, mert turisták se nagyon járnak ide már egy jó ideje, a mostani helyzet meg rátett egy lapáttal. Szóval, az öreg engem kért meg, hogy segítsek.

– Na de miért pont téged? Úgy értem, hogy Írországban nincsenek rendőrök, akiknek még intézkedési jogkörük is van?

– De. És ki is hívták őket, bejelentették Duncan Lee eltűnését is, de mivel semmiféle bizonyítékot nem találtak semmire, nem foglalkoztak az üggyel. Szerintük az egész baromság, mivel nem történt gyilkosság, nincs holttest, nincs gyanúsított, semmi. Nem találtak semmi kézzel foghatót, úgyhogy annyiban is hagyták. De rettegnek az emberek, és habár nem ismerem jól a nagy-nagybátyámat, sőt, tulajdonképpen évek óta nem is láttam, de hát… mégiscsak a rokonom. Nem tehetem meg, hogy nem segítek neki.

– És McCarthy ezért keresett fel téged? Hogy utazz ide?

– Őt is megtámadták a minap, és fél. Több helybélit is ért már támadás, és azt gyanítják, hogy Lee az. Szóval, kicsit rászálltak, segítséget akartak. Valódi segítséget.

– Rászálltak? Kire?

– Hát… hát igazából McCarthy fiát, a nagybátyámat akarták felkérni…

John felnevetett, még a fejét is egészen hátravetette, és ez a hirtelen hangulatváltozás ijesztő volt.  

– Komolyan azt hitték, hogy Williams ezredes majd idejön? Látszik, hogy nem tudják, mekkora felfuvalkodott seggfej.

– Azt sem igazán tudják, hogy Williamsre változtatta a nevét… – Catcher a tarkóját vakargatta. – Ők még mindig azt hiszik, hogy a neve Leonard McCarthy.

John nevetve a fejét ingatta. Williams ezredes híresen rossz természetű, ám befolyásos ember volt, és John tisztában volt azzal is, hogy nagybátyja révén Catcher már akkor reflektorfénybe került, amikor elvégezte az akadémiát. Aznap, mikor John az első találkozójukra készült, próbálta megalkotni a képet a hallott részinformációk alapján, de mindössze arra jutott, hogy Aaron Catcher minden bizonnyal arrogáns és nagyképű újonc lehet. Valaki, akinek a feneke alá tolták az irodaszéket, és egy ranglétrát csaptak mellé azzal az utasítással, hogy bizonyos időközönként ugyan legyen szíves feljebb mászni eggyel, ha nem túl megterhelő. Szerencsére hamar kiderült, hogy Catcher egészen más ember.

– Az ügy igazából Blackwelléktől indult ki, de ezt már mondtam. Mikor megtudták, hogy ismerek egy magánnyomozót, már nem mondhattam nemet.

John korsója koppant a pulton, ahogy letette, majd kissé arrébb is lökte. Megdörzsölte a homlokát, majd ismét barátja felé fordult.

– Jephro Blackwell nem kevés fizetséget ajánl, ha utána nézel a dolgoknak, ez minden. A családját hibáztatják mindenért. Lassan fáklyákkal fognak a háza elé vonulni, hogy kiátkozzák őket innen.

John homlokráncolva fúrta bele a tekintetét Catcherébe, miközben próbálta kiolvasni azokat a gondolatokat, amiket a fiatal férfi megtartott magának.

– Mi a trükk?

– Nincs trükk. Itt vagyunk, szétnézünk, kifizetnek. Megkaptad az ügyet, utazhattál is, ráadásul ingyen, és fontosnak érezheted magad. Akár egy igazi magánnyomozó.

– Hm! – John kihúzta magát a székében. – Tehát kellett valaki, aki elvégzi helyetted a piszkos melót?

– Természetesen nem! De nem akartam egyedül csinálni. – Catcher, ahogy ezt kimondta, zavarba jött, és hirtelen a fülét kezdte piszkálni, közben pedig mosolygott. – És neked is jót tesz a…

– Ha még egyszer ki mered ejteni a környezetváltozás szót, esküszöm az égre, hogy lenyomom a torkodon a szalvétát – morogta John előrehajolva, majd egy hatalmas sóhajjal hátravetette a fejét. – Nem tudom, mennyit ajánlottak pontosan, de alkudj még rajta!

– Rengeteg pénzt, John! Ennek a hapsinak mindent megér, hogy rendet tegyünk. Valójában kettőnké lenne a pénz, de tudod mit? Az én részemet is neked adom, én úgysem vagyok magánnyomozó, tulajdonképpen el sem fogadhatom. Én a családom miatt vagyok itt, te a pénz miatt.

– Miért akarod ennyire kétségbeesetten, hogy itt legyek? Miért nem jöttél egyedül?

– Tudod… – kezdte Catcher zavartan –, az egész család isteníti Williamst. 

– De azt mondtad, azt sem tudják, hogy nevet változtatott. 

– Nem, azt nem, de a fantasztikus karrierjéről tudnak. Mindenki azt várja el tőlem, hogy olyan legyek, mint ő. Hogy olyan karriert fussak be, mint amilyet ő is, és valljuk be, közel sem… hát én… én sosem voltam olyan. Kiváló eredményekkel végeztem, ez igaz, de sokszor csak szerencsém volt, tudod? Én nem vagyok olyan jó, mint ő. Talán sosem leszek.

– Ez hülyeség! – John sosem volt a szavak embere, a vigasztalás pedig távol állt tőle. Most sem tudta, mit mondhatna. – Williams azzal érte el a pozícióját, hogy egy görény, aki bárkin átgázol.

– Nem, ez nem hülyeség. És ne értsd félre! – emelte maga elé a kezeit védekezőn Catcher. – Nem panaszkodni akarok, csak, tudod… Leonardot akarták ide hívni, és ha én most itt elcseszek mindent, akkor csalódást fogok okozni mindenkinek. De egy olyan tapasztalt nyomozó, mint te vagy, akinek a kisujjában van a szakma, és akire ennyire felnézek…

– Húzd ki a nyelved a seggemből!

– Így talán bebizonyíthatnám, hogy megérdemlem a bizalmukat. Érted már?

John a legkevésbé sem akart részese lenni Catcher családi drámájának, azonban egy dolgot tudott: hogy egy ilyen vallomás után nem maradt választása. És hát, már amúgy is ott volt a szigeten, úgyhogy lehúzta a maradék sörét, és úgy döntött, hogy más forrásból is igyekszik információt gyűjteni, mivel valójában nem értette, hogy miért kerítenek egy szakításnak ekkora feneket, és mihez kell egy gyilkossági nyomozó, ha nincs is holttest.

6.

– A rendőrség lezárta a nyomozást – magyarázta Gary percekkel később a pult mögül áthajolva. – Aszongyák, a fickó lelépett. Há’ az igaz, hogy eltűnt néhány cucca a szobábó’, meg a kompon is látták egész sokan.

– A szobából? – ismételte John homlokráncolva. – Hol lakott?

– Há’ itt a fogadóba’. A magáé mellett vót a szobája. Adhatok kulcsot, ha be akarnak menni az urak körű’ nézni.

– Maga szerint is elment? – John a tekintetét egyetlen pillanatra sem fordította el a csaposról. Catcher csendben figyelt.

– Nem. Szerintem még mindig itt van.

– És Rebecca Blackwell?

– Inkább az apja a fontos. Égre-fődre kerestette azt a nyomorultat, azt mi vót? Majdnem oda lett az is. Megtámadta. A’szittük, nem éli túl. Nem vót túl súlyos a sérülés, de sokkot kapott, aszittem elájul itt nekem.

John a homlokát ráncolta, és most végre hajlandó volt némi érdeklődést mutatni.

– Szóval Lee, aki állítólag elhagyta a szigetet, mégis itt van és megtámadta Blackwellt – összegezte.

Gary közelebb hajolt hozzájuk, suttogóra fogta a hangját.

– Jó’ megjárta vele a lány is, mer’ őt is kísérti állandóan.

– Kísérti? – John tekintete még inkább elkomorodott, és kezdte teljesen elveszíteni a fonalat. – Hogy érti azt, hogy kísérti?

– Hogy-e? Ahogy mondom. Kísérti.

– Nem kísért az senkit se, te dilinyós! – Catcher jobbján hirtelen egy nagydarab férfi lépett a pulthoz, lecsapott némi papírpénzt, Gary pedig kérdés nélkül elé tolt egy újabb korsó sört. – Azt hiszed, hogy a londoniak majd elhiszik a meséidet?

John karba font kezekkel fordult Catcher felé, aki zavartan próbálta meg elkerülni a pillantását.

– Egy rohadt vámpír az, én mondom! Láttam is mán akko’, miko’ e’kapta a Cartwrighték egyik birkáját. 

– Nem láttál te semmit se… – legyintett a nagydarab, majd felmarta a sörét, és visszabattyogott az asztalhoz. – Diliflepnis.

A kijelentésre azonban moraj futott végig a kis társaságon, majd egy fiatalabbnak tűnő férfi pattant fel a székéről.

– Ne viccelj ezzel, Declan! Az a valami bizony itt ólálkodik e, és én nem akarom, hogy engem is e’kapjon.

– Senkit se fog elkapni! Bolondok vagytok ti mind! – csattant fel a nagydarab Declan. – Duncan Lee lelépett, mer’ nem akarta elvenni a Blackwell lányt. Ennyi a történet!

John látszólag nem tudta eldönteni, nevessen-e vagy sem, végül inkább megragadta Catcher karját, és kirángatta őt a fogadó elé. Szitált az eső.

– Vámpír? – kérdezte fojtott hangon. – Komolyan, Catcher, egy vámpír?!

– Nem mindenki tartja annak.

– Nem mondod!

– Egyesek szerint lidérc.

John keseredetten felsóhajtott.

– Tudod, mikor azt hiszem, hogy már semmivel sem tudsz meglepni, akkor mindig rákontrázol. – Tett néhány toporgó lépést a fogadó előtt, közben megmasszírozta a homlokát. Fáradt volt és ingerült. – Szóval Duncan Lee a helyiek szerint vámpírrá vagy lidérccé, vagy mi az ördöggé változott?

– Többé-kevésbé.

– Hát ez rohadt jó!

Catcher intett Johnnak, hogy sétáljanak hátra a használaton kívül álló teraszhoz, így hát az sóhajtva követte. Ott a fiatal nyomozó, miközben a szemével folyamatosan a környéket pásztázta, halkan beszélni kezdett:

– Tudom, hogy ez az egész hülyeség! Duncan Lee-ből nem lett vámpír. De valami történt vele, és tudni akarom, hogy mi.

John megmasszírozta az orrnyergét, és éppen válaszolni akart, mivel azonban újabb emberek jöttek ki rágyújtani, úgy döntött, a beszélgetésnek itt vége. Csípőre tett kézzel ácsorgott, aztán fáradt hangon szólalt meg.

– Pihenj le, szörnyen nézel ki!

– Te is. – Catcher az órájára nézett. – Két óra múlt, szóval van még egy kis időnk. Este Thomas bácsi vár minket vacsorára.

– Addig aludj egy keveset. 

Azzal John faképnél hagyta Catchert, aki ezek után morcosan botorkált vissza az épületbe. Alig lépett be, a csapos máris odaintette magához.

– Aztán honnan is pottyantak maguk ide? – kérdezte. A pultra könyökölt, a szájából kilógott egy fogpiszkáló, azt rágcsálta. –Londonbó’, mi?

– Onnan.

– Tyű, az aztán nem semmi kis út lehetett!

– Nem, szóval le is pihennék egy kicsit, hogyha…

– Ja, ja, pihenjen csak, de azért mondja mán meg, ki küldte magukat ide!

Catcher erre szűkszavúan válaszolt, de Garynek olyan jókedve kerekedett, hogy egy üveget és két poharat vágott le elé a pultra.

– Na, ne ugrasson mán! Az öreg McCarthy? – kérdezte, miközben italt töltött maguknak. – Akko’ Isten hozta itthon, fiam! – Azzal a csapos legurította a saját adagját.

Catcher megkövette a példát, és ő is kiitta a poharat, de az erős alkohol marta a torkát, amitől köhögnie kellett. Gary nagyhangon elújságolta a vendégeknek, hogy az egyik londoni bizony McCarthy unokája, és Catcher hiába próbálta elmagyarázni, hogy ez kissé pontatlan megfogalmazás, senki nem foglalkozott vele. Köré sereglettek, hogy mindenki ihasson egyet a „hazatérés” örömére, miközben egyesek felismerni vélték őt. Sőt, akadt, aki anekdotákat kezdett mesélni a kis Aaronról, aki viszont túlságosan is udvarias volt ahhoz, hogy felvilágosítsa őket, valójában sosem járt még a szigeten.