La Ragazza Bianca - 1. fejezet

 

Simone ismeri a Lago Maggiore minden eldugott partszakaszát, tudja, kitől lehet jó bort szerezni, és azt is, hogyan lehet ellopni egy húszmilliót érő festményt anélkül, hogy bárki észrevenné.

Legalábbis elméletben.

Amikor azonban a La Ragazza Bianca, egy rég elveszettnek hitt festmény, nyomtalanul eltűnik onnan, ahová Simone elrejtette, hirtelen nemcsak Valentino, a kissé kétes múltú galériatulajdonos haragjától kell tartania, hanem Tométól is.

A német restaurátor túl sokat tud, túl keveset mond, és Simone meggyőződése szerint vagy egy veszélyes bűnöző, vagy egyszerűen csak egy elviselhetetlenül arrogáns seggfej. Vagy mindkettő.

Miközben egyre több kérdés merül fel a festmény körül, Simone és Tom kénytelenek összefogni. Csakhogy egyikük sem bízik a másikban, mindkettőjüknek vannak titkai, és egy bizonyos orosz vendég felbukkanása a közelgő gálán sem teszi egyszerűbbé a helyzetet.

Egy eltűnt festmény.

Néhány titok.

És két ember, akiknek valószínűleg sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha soha nem találkoznak.

ZENE

1.

Az üvegcsörömpölés visszhangot vert az üres, régi viskóban. Simone azonnal felkapta a fejszét, az ujjai olyan erősen szorították a nyelet, hogy belefehéredtek az ujjai. Zavarba ejtően tétován ácsorgott a szoba kellős közepén, mert elképzelni nem tudta, vajon ki lehet olyan hülye, hogy betörjön ide. Biztos volt benne, hogy nem Valentino az, hiszen ő az ajtót használná, ami egyébként is olyan rozoga volt, hogy csak a szentlélek tartotta a helyén. Az egész viskó majd összedőlt, valaki most mégis az ablakon át próbált meg bejönni.

A fejsze nehéz volt, Simone mégis egészen a vállához emelte – na, nem azért, hogy használhassa, ahhoz túl gyáva lett volna, ám ezt esze ágában sem volt kimutatni. Óvatos, hangtalan léptekkel osont le a lépcsőn, és még ő maga is meglepődött rajta, hogy a fa egyszer sem nyikordult meg a lába alatt. A konyha felé lopakodott, érezte az adrenalinsokkot felfelé kúszni a mellkasában. Először csak a zöld fehér kockás, öreg járólapon végignyúló árnyékot látta meg, aztán a törött üvegcserepek súrlódása is megütötte a fülét, ahogy valaki végigtaposott rajtuk. Egy férfi hangját hallotta, ahogy az orra alatt morog, majd egy fájdalmas sóhajt. Várt, mert hirtelen nem tudta, mit csináljon - talán jobban tenné, ha egyszerűen csak elfutna? Vagy bújjon el?

A nő minden szapora szívdobbanást érzett a torkában, a keze hideg volt, a légzése szabálytalan. Aztán hirtelen belépett a konyhába és azonnal felkapcsolta a villanyt. Egyetlen, búra nélküli körte lógott a plafonról, ami most beteges fénybe vonta a helyiséget.

A férfi a hátát a falnak vetve állt az ablak mellett és a jobb karját szorongatta. Fekete nadrágot és hosszú ujjú felsőt viselt, meg bőrkesztyűt. Simone a homlokát ráncolva méregette, miközben szorosan a mellkasához szorította a fegyverét - a férfi magasabb volt nála, széles vállú, és tutira legyűrte volna őt közelharcban, ezért ott maradt a konyhaajtóban és várt.

– Ma chi cazzo sei? – kérdezte magabiztosnak tűnő hangon.

A férfi dühös-fájdalmasan sóhajtott, a fejét hátravetette a falnak. A sérült kezét kissé felemelve jelezte, hogy nem érti.

– Azt kérdeztem – kezdte Simone ezúttal angolul – hogy ki vagy te?

A férfi végre felé fordult, ellökte magát a faltól és úgy állt ott, mint aki maga sem hiszi el, hogy belekeveredett ebbe az egészbe.

– Nem akarlak bántani – kezdte, és úgy tűnt, nehezen szakítja el a szemeit a fejszéről. – Azt hittem, hogy nincs itt senki. Az erdőben túráztam és… eltévedtem. Csak meg akartam húzni magam itt reggelig. Tényleg azt hittem, hogy ez a faház lakatlan.

A hangja érezhetően fáradt volt, ám Simone egyetlen pillanatra sem eresztette le a fegyverét. A férfi bakancsát nézte, meg azt, ahogy a testtartásával próbált a lehető legártatlanabbnak tűnni annak ellenére, hogy izmosnak látszott.

– Tudom, hogy nagyon rosszul néz ki a helyzet. – Itt a férfi még inkább megszorította a sérült karját. – Jó nagy szarba kavartam magam…

Simone nem tudta eldönteni, hogy nevessen-e vagy sem, annyira abszurdnak érezte az egészet. Egyetlen szót sem hitt el ebből a baromságból.

– Eltévedtél? – kérdezte cinikusan. – A város odalent van. Csak lefelé kell menni a hegyről. Arra, amerre azt a bazi nagy tavat látod.

A másik türelmetlen sóhajtása aztán elhallgattatta. Akárhogy is, az üveg csúnyán megvágta a kezét, amiből már vastag patakokban folyt a vér.

– Oké, nem volt túl okos döntés betörni – ismerte el rekedt hangon a férfi. – De azt hiszem, nagyon jól jönne egy kis segítség. És őszintén… nem bírom a vért.

Simone látta, hogy a férfi nagyon ügyel rá, hogy véletlenül se nézzen a sérülése irányába. És az arca is fehérebb volt, mint indokolt lett volna.

– A nevem Tom. Tom Siedel.

– Német vagy? Ezért olyan szörnyű az akcentusod? – kérdezte Simone, aztán körülfuttatta a tekintetét az apró konyhán, mintha arra várna, hogy választ talál valahol a dilemmájára.

– Oké, Tom Siedel. Van nálad fegyver vagy bármi?

Tom nagyot nyelt, mielőtt lassan felemelte volna a jobb lábát. A bakancs szárából kihúzott egy zsebkést, amit most jó messzire eldobott magától. Az végigszánkázott a csempén, végül a zöld, kopott ajtajú pultnak ütközve állt meg.

– Mutasd a nadrágod derekát is – Simone a fejszével intett a férfi felé, nyomatékosítva a szavait. – Lássam, hogy nincs oda sem bedugva semmi.

– Minek nézel te engem? – kérdezte Tom, miközben fél kézzel eleget tett a kérésnek. – Valami ócska maffiózónak?

Nem nézte annak. Ahogy túrázónak sem. Simone problémának nézte őt, akinek aranybarna, lassan őszülő haja és meglepően kék szeme volt, és egy valószínűsíthetően mély vágás a jobb karján. Simone intett neki, hogy üljön le, ő pedig a konyhapulthoz lépett. Az egyik felső polcról elsősegély ládát vett le.

– Ezt magamnál tartom – fél kézzel megemelte a fejszét –, biztos, ami biztos. Ha bármivel próbálkozol, levágom a karod.

Tulajdonképpen jobban tette volna, ha most rögtön fejbe vágta volna, felkapja a cuccait és elrohan, de félt tőle, hogy a férfi kicsavarná a kezéből a fejszét, ha bármivel is próbálkozna. Ráadásul túl jóképű volt ahhoz, hogy bántani akarja.

Tom halványan elmosolyodott. Simone nem olyan nőnek tűnt, aki fizikailag képes lett volna használni azt a fejszét - a hatalmas, barna szemei, a sötétszőke haja és a kissé idejétmúlt frufruja persze lehetett csapda is akár. Talán pont olyan veszélyes volt, mint amennyire ártatlannak tűnt. Talán mindketten azok voltak.

Simone odahúzott egy széket, és ő is helyet foglalt a férfival szemben. A fejszét az ölébe fektette, mielőtt kinyitotta volna a dobozt.

– Vedd le a felsőd!

– Parancsolsz? – Tom szemöldöke a magasba szökött.

– A felsőd. Így nehéz lesz… – A nő arra a részre bökött, ahol a felszakadt ruha szálai beleragadtak a sebbe és a vérbe.

A férfi habozott, végül engedelmeskedett. Fájdalmasan felnyögött, ahogy megemelte a sérült karját, aztán lehúzta a kesztyűit is. Simone figyelte a mozdulatait, de nem tette szóvá, hogy a bőrkesztyűt bizony nem túrázáshoz találták ki. Egy darabig Tom arcát fürkészte, aztán egy gézdarabra töménytelen mennyiségű fertőtlenítőt locsolt és elkezdte megtisztítani a sebet. A férfi bőre meleg volt az ő szinte jéghideg ujjai alatt. Tom élesen szívta be a levegőt, a fejét pedig elfordította.

– És mondd csak, túrázó – Simone erősen megnyomta az utolsó szót –, miért nem hívtál segítséget?

Tom felhorkant, aztán beharapta az alsó ajkát, ahogy a fertőtlenítő csípte a felszakadt bőrt.

– Mindketten tudjuk, hogy miért nem – szólt különös éllel a hangjában. – A közelben sehol nincs térerő. Sem internet. Ami nekem jó, mert különben már rég hívtad volna a zsarukat.

– Talán kellene? Hiszen nem vagy más, csak egy eltévedt, ártalmatlan túrázó.

Tom elismerően csettintett a nyelvével.

– Te pedig egy nő, aki egyedül él ebben a lepukkant kabinban. Idefent a hegyen.

A férfi végighordozta a tekintetét a kopott konyhapulton, amin nem árválkodott más, csak egy régi kávéfőző és egy üres fazék. A falakon néhol mállott a vakolat, és az egész helyiségben dohszag terjengett.

– De még milyen lepukkant. – Simone a homlokát ráncolta. – Ezért sem értem, miért éppen ide akartál betörni.

– Én nem… – kezdte emeltebb hangon Tom, de vett egy mély levegőt, hogy visszanyelje a mérgét. – Én nem akartam betörni. Tényleg azt hittem, nincs itt senki. Elfáradtam, és mivel mindjárt éjfél, várni akartam reggelig. Az orromig sem láttam a sötétben, és már órák óta odakint bolyongok.

A nő  kétkedve fürkészte a férfi arcát, de végül elfordult. Miközben a vért törölgette, nem tudta nem észrevenni, ahogy a fehér bőre feszült a bicepszén és a kidolgozz mellkasán. Ezért inkább gyorsan közölte:

– Össze kéne varrni.

– Hogy mi? – Tom hirtelen hátrahúzódott a széken. – Még mit nem!

– Jesszusom, nyugi már! – A nő a szemeit forgatva az  elsősegélydoboz után nyúlt, hogy kivegyen belőle  egy kis tekercset. – Ma már léteznek sebzáró strippek is. Nem hallottál még ilyenről? Nem a középkorban vagyunk…

Aztán hirtelen ötlettől vezérelve Simone felállt - a fejszét magával cipelve - a konyhaszekrényhez lépett, majd az egyik nyikorgó, ócska ajtó mögül, ami majd leszakadt, ahogy kinyitotta - egy üveg whiskyt vett ki. Tom elé tette.

– Azért jó, ha iszol egy kicsit. Fájni fog.

A férfi fintorogva nézte a poros üveget, amin Simone ujjai látható nyomot hagytak. Aztán csendesen morgott valamit, végül letekerte a tetejét és nagyot húzott belőle.

– Még.

Ahogy Simone az ujjaival összecsípte a seb széleit, hogy leragaszthassa, Tom az asztalra csapta a tenyerét. A nő hirtelen összerezzent a hirtelen mozdulattól, de mikor megbizonyosodott róla, hogy a férfi nem őt akarja bántani, folytatta. Összesen négy csíkot használt el, és úgy ítélte meg, hogy egészen szép munkát végzett. Miután kötést is tett rá, anélkül, hogy letörölte volna a vért az ujjairól, magához vette az üveget. Az ital végigmarta a torkát. Most, hogy az adrenalin lassan elhagyta a testét, úgy érezte, szédül. 

Tom óvatosan megemelte a karját, tesztelve, hogy mekkora fájdalmat okoz ezzel magának, aztán inkább visszaengedte. Ahogy Simone felé nyújtotta az üveget, elvette.

– Köszönöm – motyogta, miközben újabb kortyot ivott. – Mármint az ellátást… meg, hogy nem nyírtál ki.

– Nem tökéletes – vonta meg a vállát Simone. – De megteszi. Ha esetleg orvoshoz mennél vele, a betöréses részt szerintem hagyd ki.

Tom ismét mély levegőt vett, benntartotta egy másodpercre.

– Mégis mi a francot akarnék innen elvinni? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Nem messze innen gyönyörű villák vannak. Ha lopni indultam volna, inkább ott próbálkoznék.

– Ez igaz – mosolyodott el Simone, majd a pult felé bökött a fejével. – Innen maximum azt a fazekat tudnád lenyúlni.

– És tényleg nem állt szándékomban bántani senkit – tette hozzá a férfi, ahogy a pillantása a nő ölében heverő fejszére siklott. – Szóval nem kell levágnod a karomat. Meg semmi mást sem, ha már itt tartunk.

– Sosem tudhatja az ember. Lehet, hogy pszichopata vagy.

– Vagy akár te is lehetsz az.

– Touché! – Simone ismét a szájához emelte az üveget.

Tom hátradőlt a székében, úgy tűnt, talán ő is kezd megnyugodni. Leeresztette a vállait, és a tekintete is megváltozott, már nem olyan volt, mint egy sebesült állaté, aki folyamatosan veszély után kutat. Bár talán csak a whisky kezdett el hatni a szervezetében. Simone gondolatban megveregette a vállát az okos húzás miatt.

– Mióta laksz itt?

– Én? – A nő zavartan felnevetett. – Igazából nem lakom itt. Én csak… átutazóban vagyok. Ismerem a tulajt. Ő engedte meg, hogy meghúzzam itt magam pár napig. Nem egy luxushotel, de van áram és víz. Meg tető… ameddig össze nem dől.

A nő keserű mosollyal mutatott a plafonon húzódó, hatalmas repedésre. Tom nyakán megfeszültek az inak, ahogy felnézett, és Simone azon kapta magát, hogy pontosan azt figyeli, meg ahogy a mellkasa jár fel és le minden lélegzetvételnél. Gyorsan figyelmeztette magát, hogy ezt azonnal abba kell hagynia, aztán ismét meghúzta az üveget. Tom kezébe nyomta, aki követte a példáját.

– Bocs, hogy a szívbajt hoztam rád – szólt a férfi.

– Általában jobban örülök, ha a vendégek az ajtón át jönnek be.

Ezen nevettek, és Simone felállt, a fejsze pedig koppant a kövön, ahogy letette. Magához vett egy konyharuhát, hogy megtörölhesse vérfoltos kezeit.

– Mindig a fejszével alszol?

– Nem, nem mindig. Néha matchetével.

– Ez… magányosan hangzik.

Simone keserű mosolyra húzta a száját, de szinte rögtön el is tüntette a grimaszt. Tomot figyelte, és azt, ahogy Tom nézett rá. Markáns vonásai voltak és enyhén mandulavágású szemei, olyan átható tekintettel, amitől Simone zavarba jött.

– A fejsze legalább nem hazudik arról, hogy sosem fog megcsalni.

– Vagy arról, hogy szeret, mi?

– Ó, igen. És nem felejti el a szülinapodat.

– Vagy, ami még jobb, nem köszönt fel a szeretője születésnapján, mert összekeveri a tiéddel.

– Ó, Jesszusom! – Simone a szája elé kapta a kezét, ahogy felnevetett. – Komolyan?

– A legkomolyabban. – Tom összehúzta a szemeit, mintha az emlék fizikai fájdalmat okozna. Ő is nevetett. – Még ajándékot is vett.

– Ez eddig a legkínosabb sztori, amit hallottam. – Simone megtörölte a szemét a kézfejével.

– Hát, mondjuk úgy, hogy mindig rossz döntéseket hozok.

Simone felhorkantott.

– Úgy érted, mint amikor egy fél órával ezelőtt betörted a konyhaablakomat, mint valami ócska betörő?

Tom is felnevetett, ezúttal kedvesebb, kevésbé önironikus hangon.

– Talán az nem is volt olyan rossz döntés.

– Várj, ameddig megkapod a számlát az üvegestől!

– De ha nem török be, akkor nem találkoztam volna ezzel a furcsa, de jószívű lánnyal. Akinek még a nevét sem tudom.

Simone elismerően elmosolyodott az átvezetésen, majd megemelte az üveget.

– Kathy – hazudta szemrebbenés nélkül. – A nevem Kathy.

– Kathy. Te sem vagy olasz. – Állapította meg a férfi. – Honnan kerültél ide?

– Franciaországból.

– Az akcentusod nem igazán franciás.

Simone a fejét ingatta, de nem válaszolt. Egy percig néma csendben ültek, aztán Tom hirtelen megköszörülte a torkát.

– Szóval, ismered a tulajt? – kérdezte. – Furcsa, hogy ennek a kalyibának tulajdonosa is van.

– Van – bólintott a nő, és hirtelen megannyi gondolat futott át az agyán. Valentinóra gondolt, meg a feltekert vászonra, amit Tom érkezése előtt odafent hagyott a szoba közepén.   – Egy idősebb úr, ma már nem igen jár ide fel. Lent él a városban a lányával.

Tom felsóhajtott, és Simone azon töprengett, vajon tudja-e, hogy hazudik. Furcsa véletlen, hogy egy túrázó éppen abba a viskóba esik be az ablakon át, amit ő éppen kirabol. De az is furcsa lenne, ha mindketten pont ugyan azon az estén törtek volna be ugyan abba az elhagyottnak tűnt viskóba. Talán pontosan ugyan azt keresték.

– Te errefelé laksz? – kérdezte Simone.

– Nem, én csak… munka miatt érkeztem pár hétre.

– Milyen munka?

– Unalmas, irodai meló. Semmi különös.

Aha, tehát nem „ügyvéd vagyok“, vagy „befektetési tanácsadással foglalkozom“, hanem „unalmas irodai meló“. Simone összehúzta a szemeit, úgy vizslatta a férfit. Érezte, hogy a whisky egészen felmelegíti őt - a nyári éjszaka a tó körül nyomasztóan meleg volt, de idefent az erdőben már hűvösebb volt az idő.

– Akkor bizonyára nem ismered túl jól a környéket.

– Nem igazán – nevetett fel Tom. – Ezért is tévedtem el.

– Hát, veszélyes idefent egyedül kószálni.

– Ki tudja, mikor fut bele az ember ilyen gyönyörű fejszés pszichopatákba.

– A pszichopaták legalább azt csinálnak, amit csak akarnak – közölte a nő, miközben megvonta a vállát. – Szabályok nélkül.

– Például?

Simone egy darabig csak nézte a férfit, mint aki gondolkodik, de aztán előredőlt, és megcsókolta a férfit annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogy hülyeséget csinál. Aztán mikor Tom elhúzódott kissé, csak várt.

– Várj, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte a férfi lassan, de ahogy a hangja elcsuklott, arra engedett következtetni, hogy nem igazán akar ellenállni.

Nem, ez egyáltalán nem volt jó ötlet. Méghozzá az a fajta nem jó ötlet, aminek adrenalin és whiskey íze volt. Na meg holnap reggeli megbánás. Hatalmas adag megbánás.

Aztán mikor a nő kérdőn felvonta a szemöldökét, Tom egyetlen mozdulattal magához húzta. Az ép karja Simone derekára simult, szinte teljesen eltüntetve a köztük maradt távolságot. Élesen szívta be a levegőt, ahogy a nő ajkai végigsiklottak az állkapcsán, lassan, ráérősen, mintha szándékosan akarná próbára tenni az önuralmát. Aztán Simone ujjai már a férfi mellkasán jártak. Nem sietett, mintha fel akarná térképezni az izmokat és azt a néhány régi sebhelyet, amit kitapintott.

Tom lehunyta a szemét. A légzése nehezebb lett. A szoba hirtelen szűkösnek érződött, tele whisky és a nyári meleg illatával, és feszültséggel.

Simone hagyta, hogy a férfi lehúzza róla a pólót, a tekintete pedig lassan végigkövesse az alakját a félhomályban. Tom szíve még mindig túl gyorsan vert, ám ennek már semmi köze nem volt a karjában lüktető fájdalomhoz.

– Ugye van itt hálószoba? – kérdezte.

– Aha, egy rozoga ággyal.

– A rozoga ágy a legjobb.

Simone az ép karjánál fogva felhúzta a férfit a székről, hogy a jobbra nyíló háló felé terelje őt.  Aztán motyogott valami olyasmit, hogy nem garantálhatja, hogy az ágy nem fog leszakadni, ám erre Tom már nem válaszolt.