Boldog kib_szott befejezés - 3. fejezet

Lassan, de biztosan haladunk a bonyodalmak felé.

Mire Ilia hazaért az edzésről, a nap már lebukóban volt a város felett. Még beragyogta a Mtatsminda lejtőjét és az elterülő várost, de a lámpák sárgás fénye már kontrasztot ütött a lassan mélyülő szürkeségben. Ilia egy pillanatra megállt a kapu előtt, hogy végignézzen a keresztbe-kasul húzódó utcákon, mert tudta, hogy ez a csendes béke törékeny. Egyetlen pillanat. Ami el is illant, ahogy belökte a kaput, és veszekedés hangjai ütötték meg a fülét. A ház főbejáratának üvegbetétein csillogtak a lemenő nap sugarai, egy pillanatra el is vakították őt, a szeme elé kellett emelnie a kezét. Mikheil és Luka odakint voltak, velük szemben pedig egy feldúlt nő ácsorgott. Ilia alig pár lépéssel átszelte a közöttük lévő távolságot, Mikheil sóhajtva kihúzta magát, ahogy észrevette őt. A nő követte a pillantását, és amikor Ilia odalépett, felszegett fejjel nézett vissza rá. A szemei vörösek voltak, az arca felpüffedt. Mély ráncok húzódtak vékony, csontos arcán, és úgy kapaszkodott a vállán lógó táskába, mintha abban bízna, így talán nem esik össze. Amikor megszólalt, elcsuklott a hangja és érthetetlen masszává sűrűsödtek össze a szavai, ezért meg kellett ismételnie őket.

– Nem tudok senki máshoz fordulni.

Luka végigfuttatta a nyelvét a fogain, irritáltnak tűnt és fáradtnak. A kezeit zsebre vágva állt, és mindent elkövetett, hogy ne kelljen a nőre néznie. Mikheil azonban közelebb lépett az asszonyhoz, akinél jóval magasabb volt, így ez inkább fenyegetőnek tűnt, mintsem megnyugtatónak.

– Nem tudom, mi történt Theóval – szólt. – A rendőrség dolga lesz kideríteni.

– Viccel velem?! – A nő keservesen felnevetett. – Látnom kellett ma reggel a fiam testét, ahogy ott hevert egy fém asztalon. Szétverték a fejét, fel tudja ezt fogni?! – A nő elhallgatott egy pillanatra, majd mély levegőt vett és kihúzta magát. Láthatóan minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze a méltóságát. – Tudom, hogy maguknak dolgozott. Magának.

Itt Lukára bökött a fejével, aki továbbra is elnézett a válla felett.

– Tudom – ismételte a nő, miközben visszanyelte a könnyeit. Rövid haja volt, amit copfba próbált fogni, a tincsek azonban kibújtak a hajgumiból, és most kuszán meredtek ezefelé. – Sosem mondta el, hogy mit csinál pontosan, de… nem is kérdeztem. Kellett a pénz. Három fiam van.

Itt ismét elhallgatott. Ilia nem akarta hallani, ahogy a nő kijavítja magát, és azt mondja: „már csak kettő“.

– Nehezen tartom el őket, napról napra élünk. Nem tudom kifizetni a temetését sem.

Luka hangosan nyelt egyet. Ingerülten arrébb lépett, a lábával pedig félresöpört egy nagyobb kavicsot. Makacsul hallgatott Mikheil mellett.

– Őszintén sajnálom a fiút,  Kidasheli asszony. De nem tudom, mégis mit…

– Nem fogom hagyni, hogy elkaparják, mint egy kutyát! – csattant fel a nő. – Theo megérdemli, hogy tisztességesen temessék el. Maguk miatt ölték meg. Maguk a felelősök azért, hogy az a fiú egyedül halt meg azon a kibaszott folyóparton!

Ilia készen állt rá, hogy elkapja az asszonyt, ha az nekiugrana Mikheilnek, vagy netán összeesne, mert úgy látta, mindkettőre legalább ugyan akkora esély van. Azt akarta mondani, hogy „nyugodjon meg, kérem!“, de mikor rájött, hogy mennyire szánalmasan hangzana ez jelen pillanatban, inkább csendben maradt.

– Theo nem volt hülye. – Luka érzelemmentes hangon szólalt meg. – Tudta, hogy mit csinál. De senki sem akarta, hogy ez legyen a vége. Nem tudjuk, mi történt, úgyhogy nem biztos, hogy-…

– Megölték! – sziszegte a nő összeszorított fogai között.

– Pontosan. De még kérdéses, hogy ki és miért. De mi is tudni akarjuk.

– Persze, mert olyan sokat számított maguknak, mi?! Tudják, hogy mikor van a születésnapja? Vagy hogy milyen jegyei voltak az iskolában? Tudják, hogy mi volt a kedvenc étele?

– Kidasheli asszony!

Mikheil felemelte a kezét, de a nő leintette. Megrázta egy kicsit a fejét, és úgy szedte a levegőt, mintha maratont futott volna. Remegett a hangja, mégis próbált magabiztosnak tűnni. Nem akarta megadni a Mikeladze családnak, hogy lássák, mennyire összetört, ám az erőfeszítései szinte semmit nem értek. Ilia is szeretett volna elfordulni, hogy látnia se kelljen az asszonyt, de képtelen volt megmozdulni.

– Nézzék, én… én tudom, hogy megy ez. Nem akarok a rendőrséghez fordulni, mert nem lenne értelme. Nem azért jöttem ide, hogy fenyegetőzzek vagy vádaskodjak. – Itt a nő elhallgatott egy pillanatra, a szemeit is lehunyta. – De Theo nélkül… Én tudom, hogy egy gyereknek nincs ára…

Dühös mozdulatokkal törölte le a könnyeket az arcáról, és mikor Luka egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből, habozott, hogy egyáltalán elfogadja-e.

– Állni fogom a fiú temetését – kezdte Mikheil, azonban Luka hirtelen félbeszakította. Talán most először nézett rá az asszonyra.

– Ötezer lari. Készpénzben. És sosem láttuk egymást.

A nő homlokráncolva pislogott rá. Láthatóan meglepte a gesztus, mert kinyitotta a száját, de végül semmit sem szólt. Mikheil tekintete elsötétült, ahogy öccse felé fordult, de mindazt, amit ő maga mondani akart, elrakta későbbre. Várt, viszont Luka is makacsul hallgatott.

– Ötezer – ismételte Mikheil az öccse szavait. – Holnap megkapja.

A nő alig láthatóan bólintott, és úgy kihúzta magát, amennyire csak lehetett. A kezei remegtek, ahogy a táska fülét szorította. A tekintete a három férfi között ugrált, talán azon gondolkodott, mondjon-e még bármit is. A következő percek csigalassúsággal vánszorogtak előre. Mikheil lezártnak tekintette a beszélgetést, a tekintete elárulta, hogy részéről ennyi volt, mégis, mintha mindhárman arra vártak volna, hogy valamelyik másik törje meg a csendet. Egyikük sem tette. Kidasheli asszony pedig sarkon fordult, és elsétált. A lába alatt csikorogtak az apró kavicsok, ahogy átvágott a kocsifelhajtón. Ilia leeresztette a vállait, amikor becsukódott mögötte a súlyos kapu. Ő is távozni akart, ám Mikheil hangja megakasztotta.

– Korábban már kérdeztelek, és akkor azt mondtad, nem ismerted Theót.

– Mert nem is.

– De az öcsém igen.

– A legtöbbjüket igen. Ez sosem volt titok.

– Nem, nem volt. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy Luka így a szívén viseli a sorsukat.

Luka hátravetette a fejét. Képtelenség volt eldönteni, hogy a nő felbukkanása kavarta fel ennyire, vagy a tény, hogy látszólag még mindig másnapos volt és kialvatlan. De legalább már tiszta ruhát viselt.

– Te is ezt csinálod mindig, nem? – kérdezte lehunyt szemekkel. – Lefizetsz mindenkit. Ez miben különbözik?

– Abban, te barom, hogy így elismered, hogy miattunk nyírták ki.

– Mert nem egyértelmű, hogy így van?

– Tudod te mennyi munka és pénz van abban, hogy a rendőrség ne kössön össze minket ezekkel a kölykökkel? Ennyi erővel írásba is adhatnád, hogy a kis barátod drogfutár volt!

– Ó, ne dramatizáld már túl! – nyafogott Luka, akár egy sértett gyerek. – Meghalt a fia, mi kifizetjük. Ennyi.

– Persze, alapítványt is létrehozunk a kis szarosoknak.

– Ha gondolod –, kezdte Ilia óvatosan –, el tudom intézni, hogy megfigyeljük a nőt pár napig. Hogy tényleg nem megy-e a rendőrségre.

– Ha odamenne, akkor az a seggnyaló Nodar rögtön szólna – intette le Luka. – De nem lenne rossz rajta tartani a szemünket egy kis ideig. Biztos, ami biztos.

– És jó lenne tudni, hogy miért nyírták ki a kölyköt – tette hozzá Luka. – Mert ez kicsivel talán fontosabb kérdés.

– Bizony, hogy fontosabb – bólintott kimérten Mikheil. – De ameddig Nodar nem jelentkezik, semmit sem tudunk.

– Az nem olyan biztos. – Luka elnyomott egy ásítást.

 Mikheil elővett a zsebéből egy doboz cigarettát és egy szálat az ajkai közé dugott, ám öngyújtót nem tartott magánál. Várt, míg végül Luka elővette a sajátját. Egyik kezével szélárnyékot biztosítva a lángnak, a bátyja elé emelte, majd ő is rágyújtott.

– Pár napja terjed egy pletyka a városban. Azt mondják néhány helyen, hogy szarabb lett a cucc.

– Szarabb? – Mikheil hangja karcos volt a dohánytól. – Az én cuccom?

– Szerintem valaki felüti.

– És hogy lehet, hogy erről én semmit sem tudok?

Luka halványan elmosolyodott, ahogy a bátyjára nézett.

– Úgy, hogy eddig nem mondtam el.

Ilia tisztában volt vele, hogy Luka a pimaszságával minden alkalommal azt kockáztatja, hogy Mikheilnél elszalad a cérna. De azt is tudta, hogy Luka a szarkazmusa és bunkósága mögött hasznára van Mikheilnek, mert ő volt az, aki hajlandó volt bármilyen mocsokba belemászni, ha kellett. És persze, mindig kellett.

– Ameddig nem tudok semmi konkrétat, addig nem lett volna értelme, hogy felidegesítsd magad ezen.

– Tehát nem kell tudnom róla, hogy szar az árum minősége?

– Utána kérdeztem, de eddig nem jutottam sokra.

– Akkor kérdezősködj többet! – csattant fel Mikheil. – Ha valaki az én árummal baszakszik, akkor velem baszakszik. És az jobban jár, ha önként fekszik be Theo mellé a koporsóba.

– Szerintem túl korai összefüggést keresni a felütött áru és Theo halála között – szólt Ilia. – Azért ez nem biztos, hogy ilyen egyszerű. Főleg, hogy nincsenek tények, csak pletykák…

– Hát, ha az öcsém ennyire szereti a kis szarosokat, akkor majd utána jár, hogy melyikük lop tőlem. Te pedig rajta tartod a szemed, hogy ne hallgasson el előlem semmit.

Ilia a homlokát ráncolta. Érezte, hogy Luka pillantása szinte égeti a bőrét, de nem volt hajlandó ránézni.

– Én beszélek Nodarral, hátha ő is hallott valamit. – Mikheil kieresztett egy mély sóhajt, közben megmasszírozta az orrnyergét. – Ő legalább nem a hátam mögött intézi a dolgaimat, mint a drágalátos öcsém.

– Neked próbálok segíteni! – fújta ki a füstöt Luka. – A te mocskos kis üzletedet viszem a hátamon.

– Még jó, hogy te nem a mocskos kis üzletemből élsz!

– Hányszor szóljak még, hogy kész a vacsora?

A három férfi hirtelen a hang irányába kapta a fejét. Maro, aki egy alacsony, kövérkés asszony volt, most mérges arckifejezéssel hajolt ki a felettük magasodó erkély korlátján. Szinte hiányzott a fakanál a kezéből, ahogy felemelt ujjal mutogatott.

– Minden ki fog hűlni. Nem ezért dolgoztunk egész délután. Egy-kettő!

Luka szárazon felnevetett, de ellenkezni egyikük sem mert.

Mikor Ilia belépett a konyhába, Eliso a mosogató fölött görnyedt. Fiatal lány volt farmerben és tornacipőben, hosszú szőke haját copfba fogta. Vékony alakját egy túlméretezett piros köténybe csavarta. Ahogy meghallotta a lépteket, csak intett az asztal felé, nem fordult meg.

– Egyél, mert kihűl.

Ilia azonban nem ült le, inkább hátát a konyhapultnak vetette, és kilesett a borostyánnal benőtt, régi fatáblás ablakon a teraszra. Az üveg kissé torzított, de innen éppen látta, ahogy Luka a háznak háttal leül az asztalhoz.

A konyha tágas volt és rendezett. A vakolt téglafalakon egyenetlenül futott végig a lámpák meleg fénye, amit végül elnyelt a konyhabútor. A nehéz tölgyfaasztal középen kapott helyet, ahol most szétkent lisztes foltok közepén egy konyharuha feküdt, rajta letakart nyers tészta. A másik felén egy gondosan odakészített, hatalmas tányérnyi borjúhús és savanykás szilvaszósz, meg pár szelet frissen sült kenyér.

– Ilka, ülj már asztalhoz, fiam!

Maro beviharzott, és olyan szigorú pillantást vetett a férfira, hogy az szó nélkül engedelmeskedett. Alacsony, köpcös asszony volt, ősz haját mindig kontyban hordta. Egyszerű barna ruhát viselt, meg azt az arany fülbevalót, amiről mindig azt mondta, hogy még az anyjáé volt.

– Tudod, hogy szigorú a diétám – szólt egy elnéző mosoly mögé bújva Ilia.
Tulajdonképpen inkább tűnt szikárnak első ránézésre, semmint valódi kigyúrt testőrnek - Mikheil éppen ezért kedvelte annyira. Vékony volt, fürge és gyorskezű. És az egyik legjobb lövész, akit ismert.

Maro türelmetlenül felhorkantott, még a kezével is legyintett egyet.

– Te meg siess! – szólt rá Elisóra, miközben nekiállt az asztalon heverő tésztát gyúrni.

– Könnyebb lenne, ha működne az a szar! – A lány a lábával a mosogatógép felé bökött. – Megszerelhetnék már.

Ilia végül beletunkolta a kenyeret a szószba, aminek az illata felkúszott az orrába. Aztán anélkül, hogy egy falatot is evett volna, felállt, hogy a sarokban eltűnjön egy vékony ajtó mögött, néhány pillanattal később pedig két kis pohárkával és egy pálinkás üveggel tért vissza. Kitöltötte az adagokat, majd Maro elé tette az egyiket, a másikat pedig gondolkodás nélkül felhajtotta.

– Rád fér – noszogatta az idős asszonyt.

– Állandóan az a diéta. Már elegem van a csirkédből. Azoknak az izmoknak rendes házikoszt kell, nem… azok a vacak fehérjeporok, vagy mi a fenék. Tudod mi kell neked?

– Egy asszony? – Ilia óvatosan megfújta az ételt, mielőtt belekóstolt volna. A gőz vastag sávokban kanyargott előtte a levegőben.

– Az bizony! – Maro olyan hévvel gyúrta a tésztát, mintha minden haragját arra akarta volna rávetíteni. – Az olyan lánykákat kéne kergetned, mint ez az isten csapása itt!

– Héj! – Eliso lecsapta a konyharuhát a pultra, amibe eddig a kezét törölte. – Hallom ám!

– Ennek is kéne már valaki, aki helyre teszi végre a fejét!

– Ugyan már! Mit kezdjek én ilyen vén emberekkel, mint Ilia? Mindjárt negyven lesz. Különben is! – Eliso karba fonta a kezeit, és olyan ábrándos mosoly terült szét az arcán, amitől Iliának nevethetnékje támadt. – Engem egy gazdag fiú fog majd feleségül venni.

Maro keze egy pillanatra megállt a munkában. Hátrahajolt, hogy kilessen ugyan azon az ablakon, amin nem rég Ilia is, majd olyan ingerült kézmozdulatot tett abba az irányba, hogy néhány kisebb tésztadarab is arra repült.

– Ott van neked egy gazdag fiú, tessék. Igazi ördögfióka. De ha neked ilyen kell!

Eliso a pultra támaszkodva nézett kifelé. Ilia innen nem láthatta, mi történik a teraszon, és próbált nem arra gondolni, hogy vajon Luka hány pohár borral ízesíti meg a mai vacsoráját. Vagy a pohárra, amiből iszik.

– Ugyan már, Maro! – motyogta a lány a könyökére támaszkodva. – Az is ugyan olyan öreg. Nekem fiatal fiú kell… Bár, az igazat megvallva, Mikheil azért egészen jó pasi.

Maro hirtelen keresztet vetett. Elképedve nézett Iliára, aki a fejét ingatva nem tudta visszatartani a nevetését.

– Nős emberről beszélsz, te Jezabel! Hát a házasság szentsége neked semmit sem jelent?

– Nem mintha Mikheilnek sokat jelentene. – Ilia amint kimondta ezeket a szavakat, szinte rögtön meg is bánta. Maro hozzá vágott egy konyharuhát, és ha lehet, még felháborodottabban nézett rá, mire a férfi védekezőn maga elé emelte a kezeit.

– Miket nem mondasz te is! Te pedig – itt ismét a lányhoz fordult –, vigyázz a nyelvedre.

– Nem kell nekem egyik sem – fújtatott Eliso. – Külföldi férjem lesz. Gazdag. És akkor nekem is lesz majd házvezetőnőm, testőröm és olyan csicskásom is, mint ami most én vagyok.

– Persze, legyen külföldi meg gazdag! – horkant fel az idős asszony. – Herceg ne legyen talán? – Itt egy pillanatra elhallgatott, és visszatért a tésztához, de aztán újra Eliso felé fordult. – Talán ha jobban tanultál volna az iskolában, most mehettél volna egyetemre. És akkor nem kéne itt takarítanod.

– Megvan a B tervem. Előbb-utóbb sikerülni fog.

– Hát, ha ma éjszaka nem szöksz el a te csodálatos, leendő férjeddel, akkor holnap reggel hatkor itt legyél nekem!

Eliso felvont szemöldökkel fejtette le magáról a kötényt. Szemtelenül fiatalnak látszott így, és sehogy sem illett a Mikeladze-házba. Ilia tudta, hogy csakis azért alkalmazták, mert Maro azt hazudta, hogy az unokahúga.

– Ez azt jelenti – kezdte óvatosan –, hogy mára végeztem? Mehetek?

– Csak eredj a szemem elől!

Nem kellett kétszer mondania. Eliso kifelé menet puszit nyomott az asszony arcára, a következő pillanatban pedig már ott sem volt. Maro letörölte az izzadtságot a homlokáról a ruha ujjával, majd a tésztát egy mély tálba gyömöszölte.

Ilia nem volt igazán éhes, így leginkább csak tologatta a falatokat a tányérján. Túlságosan fűszeresnek érezte, a szószt pedig túl savanykásnak. Újabb adag chachát töltött és azt is lehúzta. Rábökött a másik pohárra, ami érintetlenül állt az asztalon. Maro a derekára tette a kezeit, végül nem ellenkezett.

– Mi történt? – kérdezte Ilia. – Nem szoktál te ilyen lenni. Mi zaklatott fel ennyire?

Az asszony hirtelen kinyitotta a száját, mély levegőt vett, hogy kimondhassa végre, ami a lelkét nyomta, de végül kieresztette ezt a levegőt. Iliára nézett.

– Mondd el nekem, hogy miben sántikálnak ezek a jó madarak? Tudom, hogy Mika nem egy szent, de… Hallottam ma valamit.

– A fiúról, igaz? – Ilia hátradőlt a székén.

– Arról. Hallottam, hogy meghalt. Én nem tudom, hogy Mikának mi köze van hozzá, de nem hagy nyugodni ez a dolog. Ő sosem tenne ilyet!

Az asszony olyan hévvel kapkodta a levegőt, hogy félő volt, elájul. Ilia felpattant a székről, hogy mellé léphessen, a kezét a hátára tette.

– Senki sem vádolja Mikheilt. Nem ő ölte meg.

Maro ismét keresztet vetett.

– Ilyet ne is mondj, Ilka! Még csak gondolni sem szabad rá.

– Nem bántott senkit. – Legalábbis most nem, futott át Ilia agyán, ám ezt nem mondta ki hangosan. – Nem tudom, mi történt azzal a fiúval, de ki fogják deríteni. Luka ismerte.

Maro ellökte magától a férfi kezét, hogy a konyhapulthoz léphessen. A tálakat kezdte el pakolni, amiket Eliso vizesen ott hagyott, ám úgy tűnt, leginkább csak azért csinálja, hogy leplezze az ingerültségét.

– Az is csak a bajt keresi állandóan. A fene vinné el mind a kettőt!

Ilia elmosolyodott, mert ezzel nem tudott és igazából nem is akart vitatkozni. Habár ő maga ennél sokkal cifrábbakat szokott gondolni. Főleg Lukáról. Akire tulajdonképpen gondolnia sem szabadott volna.