Boldog kib_szott befejezés - 1. fejezet

 

Gondoltam, akkor csapjunk a lecsóba, hogy megismerjétek a kis pszichogalambjainkat, Iliát és Lukát.

(meg a többit, aki még felbukkan)
(mert ők is fontosak)

És ezúton is jelezném, hogy azonos neműek kapcsolatáról van szó, így hát ennek tudatában vágj bele. (na most ez vagy izgalmasabbá tette a dolgot, vagy nem. de az egyik biztos)

Zene az olvasáshoz ITT, amennyiben igényled.

1.

A Sol épületében vibrált a hőség.

Nem egyszerűen fülledt meleg volt odabent, hanem szinte fullasztó forróság, mintha a falak saját testhőt ontottak volna magukból. Ez a meleg bekúszott Ilia bőre alá, összekeveredett a bordái között lüktető basszussal, amit már akkor érzett, mielőtt az előtérből belépett volna a tánctérre. A szemének kellett néhány pillanat, hogy hozzászokjon a kék és rózsaszín neonfényhez, amelyben a tömeg egyetlen vonagló testnek látszott: karok és vállak, ütemre mozduló izmok, izzadságtól fénylő bőr. Alkohol és cigarettafüst keveredett valami édeskés illattal. A hely messze nem volt elegáns. Régi, málló vakolatú épület volt, faragott fakorlátokkal, kovácsoltvas betétekkel és múlt századból ott felejtett járólapokkal.

A férfi oldalazva vágott át az emberek között,  gépiesen figyelve az arcokat és mozdulatokat, feltérképezve a már jól ismert kijáratokat, minden sötét zugot és lépcsőfeljárót. Mikheil magabiztosan lépkedett mögötte, és kimondatlanul is érezni lehetett, hogy ő a hely gravitációs ereje, a tekintetek követték minden mozdulatát. Felszegett fejjel, félmosollyal a szája sarkában követte a testőrét, és mikor egy kéz simított a mellkasára, csak udvariasan lefejtette magáról, biccentett a nő felé és továbbment. A sort Luka zárta. Még mindig égő cigarettáját a tömegben dobta el, a füstöt pedig lassan engedte ki a száján, mintha lassított felvételben mozogna. A szemöldökét összeráncolta, mert talán bántotta a szemét a villódzó neonfény, bár talán inkább a drámai hatás kedvéért.

A belső udvarból kialakított, üvegtetővel fedett tánctér szinte tömve volt emberekkel, ahogy szombat esténként mindig. Ilia felpillantott a körbefutó erkélyekre is, ahonnan felsőtestek és kezek lógtak ki. A zöld növények, amik benőtték a gangot, most szinte feketének tűntek ebben az éteri megvilágításban.

Ilia az első emeletre vezette a két férfit az épület labirintusában - egymásba nyíló folyosók, beugrók és tágas termek egész sora mellett haladtak el. Az egyik VIP részleg, amit kizárólag ők használtak, egy belső teraszon terült el világos bőrkanapékkal és fotelekkel, a sarokban pedig egy hatalmas pálma állt, aminek a cserépedényét már eltörte a túlburjánzott gyökérzet. A plafonról megvilágított, gömb alakú papírlámpások lógtak, narancs, zöld és rózsaszín, mégis mindenhol félhomály húzódott. 

Mikheil a kanapé szélére ült, elegánsan és merev háttal, míg Luka úgy dobta le magát az egyik fotelbe, mintha a lábai nem bírták volna el a testének súlyát. Kinyújtott térdekkel, hátravetett fejjel nézte, ahogy egy miniszoknyás lány tálcán hozza az italokat, és csak mosolygott. Mikor a lány mindent lepakolt a kis üvegasztalra, és éppen megfordult volna, hogy távozzon, Luka rácsapott a fenekére. Ő ezt rezzenéstelen arccal tűrte, mert már rég hozzászokott a férfi viselkedéséhez, aztán elsietett. Ilia megállt mellettük, zsebre tett kézzel figyelte az elhaladó embereket, és amennyire innen lehetett, a korláton áthajolva a lenti tömeget vizslatta. 

– Nyugalom, barátom! – Mikheil intett neki, hogy üljön le, de Ilia egy kézmozdulattal elutasította. – Feszült vagy.

– Mert rossz előérzetem van.

– Neked mindig rossz előérzeted van.

– Néha neked is lehetne.

– Nem lesz baj, csak lazíts!

– Tudod jó, hogy Zaza neve garancia a bajra. – Ilia megigazította az ingét, ami kezdett rátapadni a hőségtől a mellkasára. Egyszerű lenvászon anyag volt, most mégis úgy érezte, mintha pokrócba csavarta volna magát. Elvett egy palack ásványvizet az asztalról. Az üveg oldalán gyöngyözve folyt le a pára, szinte égette a bőrét a hideg. Apró kortyokat ivott belőle, mert a buborékok marták a torkát, de a sós íz jólesően hűsítőnek érződött. 

Percek teltek el így, Ilia számára feszült várakozásban. Idegesítette, ahogy Luka folyton őt figyelte, és ahogy Mikheil megállás nélkül telefonált vagy üzenetet írt, és túlontúl higgadtnak látszott. Persze, Mikheil az esetek többségében annak látszott, ez szinte már jellemvonássá alakult nála. Magas volt, széles vállú, de a rendíthetetlen nyugalma és a tekintete volt az, ami igazán tekintélyt parancsolt. Enyhén mandulavágású szemei voltak, az írisze hideg kék néhány apró, barnás folttal, ami éles kontrasztban állt sötét hajával és napbarnított bőrével. Markáns vonásai voltak, és ha koncentrált, a szeme sarkában összefutottak a ráncok, amik már mélyebben ültek, mint fiatalabb korában. Ahogy felpillantott Iliára, a kékes fényben a szeme szinte világított.

Zaza végül belépett a VIP teraszra, amit egy egyszerű vörös bársonykordon választott csak el az odavezető folyosótól. Egy szikár alkatú, kopasz férfi követte bő, kinyúlt pólóban - Konstantine. Ujjaival végigsimított sima fejbőrén, az arcát egy sárga üvegű, fekete keretes napszemüveg mögé próbálta meg elrejteni, kevés sikerrel. A két férfi egyenesen Mikheilhez ment, aki széles mosollyal fogadta őket. Azonnal italokat kért nekik, és mire Ilia kettőt pislanthatott volna, a miniszoknyás lány már vissza is tért egy fényes felületű kis ezüst tálcával. Mindössze egyetlen pillantással konstatálta a rajta heverő, gondosan elrendezett kokain csíkokat, majd sokatmondóan Mikheilre nézett. 

– Aggodalmas fiú, nemdebár? 

Zaza idősebb volt mindannyiuknál, közel az ötvenhez, a hangja karcos a dohánytól. Egy feltűrt ujjú, vékony anyagú inget és bő nadrágot viselt, a haja már teljesen őszbe fordult. Az arcvonásai olyanok voltak, mintha sziklából faragták volna, az arca keskeny, a szemöldökcsontja előre ugrott. Mielőtt leült volna, lerúgta a bőrpapucsát és egyik lábát maga alá húzta a kanapén.

– Ő a biztonsági főnököm – magyarázta Mikheil a kérdésére. – Az a dolga, hogy aggodalmas legyen. Az öcsémet már ismered.

– Volt szerencsém!

Zaza jobb kezén egymást érték a tetoválások, egyik grafika a másikba folyva, a csuklójánál azonban mintha elvágták volna. Pontosan addig értek, ameddig a vasárnapi istentiszteleten még el tudta őket rejteni az ingujj alatt. Ilia nem a mintákat figyelte, nem is a karláncait, vagy a gyűrűit, hanem azt, ahogyan az itala után nyúlt. Könnyeden fogta meg a poharat, de nem ivott belőle, csak gesztikulált vele beszéd közben, majd vissza tette az asztalra. Amikor viszont droggal kínálták, nem habozott. 

Ahogyan Luka sem. Miután felszippantotta az első csíkot, szinte mámorittasan vetette hátra a fejét. Teátrálisan felsóhajtott, majd felszívott egy újabbat. 

Zaza pislogás nélkül Lukát figyelte, a szemei kissé összeszűkültek. Luka is visszanézett rá, ugyan olyan kíváncsisággal. Az ő szemei, ha lehet, még hidegebbek voltak, mint bátyjáé, néha egészen fehérnek tűntek. Néha szürkének. Most, ebben a megvilágításban ijesztőnek és fékevesztettnek. Szabályos fogsora kilátszott, ahogy kinyitotta a száját, és szinte már zavarbaejtően kéjesen nyalt végig az ajkain. Magas volt, szikár és tisztában volt vele, hogy milyen könnyen a figyelem középpontjába tud kerülni. És minden pillanatát élvezte ennek a figyelemnek, mindegy volt, kitől kapja. Ilia látta, hogy Zaza tekintete egy pillanattal tovább időzött rajta a kelleténél. 

Mikheil hátradőlt a kanapén, a whiskys poharának egyenetlen felületén csillogva tört meg a fény, ahogy az ujjai között forgatta. 

– Kedvelem az ambíciózus embereket – kezdte. – De azt nem szeretem, amikor valaki nem ért a szép szóból. Azt hittem, egyértelmű voltam. 

– Egyértelmű voltál, csak éppen nem túl nagylelkű – szólt Zaza. Elővette a zsebéből a cigarettáját, a dobozt feltartva jelezte vendéglátója felé, hogy engedélyt kér, mit sem törődve a falra kifüggesztett “Dohányozni tilos!” táblával. Mikheil alig láthatóan bólintott. Az öngyújtó kattanását elnyelte a falakon vibráló basszus.

– Ez nem egy jótékonysági szervezet.

– És én nem is alamizsnáért jöttem. 

– Akkor miért?

Zaza hátradőlt, néhány pillanatig hallgatott. A cigarettafüst ott kavargott előtte, azon át nézett hol Lukára, hol pedig Mikheilre. A tömeg morajlásának hangja felkúszott a teraszra, lüktetett a levegőben a zenével és a fülledt meleggel.

– A saját lábunkra akarunk állni, Mikheil. Nem értem, mi ezzel a baj? Nagyobb részt akarunk, és keményen dolgozunk is érte. Ne csinálj úgy, mintha ez főbenjáró bűn lenne.

– Egyáltalán nem az. – Mikheil szeme megvillant a neonfényben, de a hangja nyugodt maradt. – Nem az a baj, hogy ki akartok válni. Hanem az, hogy az én nevem alatt, az én védelmemet élvezve dolgoztok olyan áruval, amit viszont nem én adok. 

– Nem használom a neved.

– Mindenki tudja, honnan jössz és ki áll mögötted. Azt akarod, hogy miattam féljenek tőled. De ez így nem fog menni. 

– Nekem nem az a célom, hogy hátat fordítsak neked. 

– Ó, dehogynem! – Luka felnevetett. – Csak éppen azt hittétek, hogy megtehetitek úgy, hogy rajtatok marad Mikheil keze. 

Zaza szája sarka láthatóan megrándult. Konstantine, aki eddig csendben ült mellette, most felé kapta a fejét. Beesett szemeit a szemüvegén keresztül is tökéletesen látni lehetett, csontos arca grimaszba rándult. 

– Istennek hiszitek magatokat, mi? A két Mikeladze mindenki felett áll – morogta halkan. A hangja érdes volt, és ült benne valamiféle különös él. 

– Na mi az, még a faszunkat is mérjük össze? Akarod látni? – Luka felvont szemöldökkel, ártatlan arccal pislogott Konstantine felé, miközben az ujjai már az övével babráltak. – Egész nagy. Ha tetszik, be is kaphatod.

Zaza hirtelen mozdult, mégis puhán. Félkézzel visszanyomta Konstantinét a fotelbe, közben Lukára sandított, de nem nézett rá közvetlenül. 

– Fiúk, nyugalom! Csak beszélgetni szeretnék, nem kell a balhé.

– Hallgatlak! – Mikheil előredőlt, a könyökével a térdein támaszkodott meg. A poharát még mindig az ujjai között forgatta, és az aurája szinte tolakodó volt a többiek között. Ebben a megvilágításban azonban szinte megszólalásig hasonlított Lukára - ugyan az a hideg pillantás, ugyan az a hosszúkás arc, ugyan az az elegancia. Még az ajkak felett húzódó vékony, rövid bajusz is ugyan az volt, leszámítva, hogy az öccse inkább az anyjuk világosabb haját és porcelánfehér bőrét örökölte. A két férfi vonásai közötti különbséget azonban most elmosta a neon és a félhomály különösen hullámzó egyvelege.

Zaza hátradőlt, távolodni próbált Mikheiltől.

– Meghúzzuk magunkat, nem csinálunk botrányt, és nem nyúlunk az embereidhez. Elválnak az útjaink, de szívesen fizetünk azért, hogy továbbra is üzlettársakként tekinthessünk egymásra.

Luka felhorkantott, de Mikheil egyetlen intéssel elhallgattatta. Habozott, mielőtt megszólalt volna, a tekintete keményen belefúródott Zazáéba.

– Fizetni akarsz nekem azért, hogy elnézzem, hogy a városban olyan anyag menjen, amiről semmit sem tudok, és elvárod, hogy védjem a segged. – Nem kérdés volt, hanem egyszerű kijelentés.

– Talán neked mindenről tudnod kell, Mikeladze? – böfögte Konstantine. Ilia látta, hogy a lába idegesen jár fel s alá, látta a túlságosan is tág pupilláját. És nagyon nem örült neki, hogy alkohol után nyúlt, amit egyetlen hajtásra le is húzott.

– Nem, nem kell. Kivéve, ha az én nevem alatt akartok dolgozni az én városomban.

– A te városod? – Zaza olyan lassan ejtette ki a szavakat, mintha csak ízlelgetné őket. – Tbiliszi nem egy kurva nappali, amit úgy rendezel be, ahogy neked tetszik.

– Mégis itt vagy, és tőlem vársz validációt az üzletedre, így van? – Mikheil kissé felszegett fejjel nézett a másikra, jelezvén, hogy nem vár választ. – Jó lenne, ha megértenéd, hogy nem az a bajom, hogy több pénzt vagy nagyobb befolyást akarsz. Menj és csináld, de egyedül. Nekem is meg kellett küzdeni azért, ahol most vagyok, senki sem fogta a kezem.

– És ha azt mondom, hogy minden tiszta lesz? – Zaza elnyomta a csikket az ezüsttálca szélén. – Láthatod az útvonalakat, meg hogy mi merre mozog. Nem lesznek meglepetések.

Mikheil megforgatta az italt az ujjai között, mintha csak tanulmányozná. Végül kiitta az utolsó kortyot is. A zene üteme hirtelen változott, és a tömeg felzúgott odalent. A széles folyosón három fiatal lány egymásba kapaszkodva, szemtelenül szűk ruhában szaladt el. Mikheil követte őket a szemével, és csak akkor folytatta, amikor már a nevetésük is beleveszett a hangzavarba.

– Ha nem az én árumat viszed, akkor nem állok többé mögötted. Zaza Giorgadze magára marad. 

– Pórázon akarsz minket rángatni? – Konstantine ujjai végigszaladtak kopasz fejbőrén.

– Tévedsz. Épp most veszem le rólatok a pórázt, szabadok vagytok. 

– Évek óta dolgozunk neked.

– Nem. Évek óta dolgoztok alattam. És ez nem ugyanaz. Amit te kérsz, az az, hogy továbbra is védjem a segged, miközben te már rég a magad útját járod. De ez nem így működik.

– Ha kihátrálsz mögülünk, az tudod, mit jelent. Halálra ítélsz minket.

– Akkor tanuld meg megvédeni magad. – Luka végigfuttatta a nyelvét a fogain, miközben Zazát bámulta. A férfi szemében megvillant valami, talán csak a neon, talán a kokain, talán valami düh-féle. 

– Mert te meg tudod? Téged talán nem a bátyád neve véd meg? – Konstantine újabb felest gurított le.

Ilia, aki eddig passzív megfigyelője volt az eseményeknek, most kissé közelebb húzódott Mikheilhez, de ezt senki sem vette észre. 

– Soha nem könyörögnék senkinek, ez a különbség köztünk. Ti meg ide jöttök ugatni, mint a kivert kutyák.

– Luka! – Mikheil hangja halk volt, de annál élesebb. – Nem sértegetheted a vendégeimet, főleg nem az én klubomban. 

Luka ciccegve vállat vont, aztán felállt a fotelból. Vetett még egy utolsó pillantást a többiekre, majd elindult a lépcső felé. Mielőtt azonban távozott volna, visszafordult, egyenesen Konstantine szemébe nézett. Belemarkolt a saját ágyékába, majd csücsörítve csókot küldött felé. Mielőtt azonban a férfi reagálhatott volna, Luka eltűnt a tömegben.

Konstantine olyan hévvel csapta le az immáron üres vodkás poharat az asztallapra, hogy az üveg darabokra robbant az ujjai között. Felugrott, ahogy a szilánkok felhasították a bőrét, és az orra alatt szitkozódva a kezét szorongatta. A vér nagy részét beletörölte világos pólójába. 

– Tudom, hogy a helyzetünk nem jó – kezdte Zaza nyugodtnak szánt hangon –, de nem azért jöttünk, hogy megalázzatok.

– Te alázod meg magad, hát nem veszed észre?

– Akkor itt a vége?

– Nem támogatom az üzleted, de nem is teszek ellene. Ahogy mondtad, a saját lábadra állhatsz. És ez a város elég nagy hozzá, hogy mindketten elférjünk benne. Jól mondtad, ez nem egy kibaszott nappali.

Zaza fújtatva nevetett, halkan és inkább tűnt morgásnak. Bólintott, hogy megértette.

– Többet vártam volna tőled.

– Ahogy én is – felelte Mikheil. – Az öcsém sokszor túl heves, és lássuk be, egy barom. De igaza van. Kutyaként jöttetek ide megalázkodni, könyörögni. Megsérteni engem a saját asztalomnál. De szűkölve fogjátok elhordani magatokat innen.

Konstantine dühösen indult a lépcső felé. Ilia előrébb lépett, amikor a férfi a vállával, mint egy véletlennek tűnően félrelökte őt, hangosan kifújta a levegőt az orrán. Konstantine szinte rögtön fordult, ezúttal már a mellkasánál lökte meg.

– Mi a faszt bámulsz? – kérdezte dühösen. Ilia inge vérfoltos lett a férfi keze nyomán.

– Fejezd be! – szólt halkan, miközben megpróbálta lefogni Konstantine kezeit, aki ismét taszajtott rajta egyet, ezúttal már dühösebben.

A következő pillanatban Konstantine és Ilia egyszerre mozdult. Az üvegszilánk megcsillant a neonfényben, ahogy Konstantine a levegőbe csapott vele. Ilia elkapta a karját, hogy kicsavarja belőle az üveget, azonban Konstantine erős volt és fürge, és mielőtt a vérmocskos ujjai eleresztették volna, Ilia felé kapott. Zaza hiába próbálta őt az ellenkező irányba rántani. Ilia gyomorszájon térdelte, mire Konstantine összeesett, és ahogy a tüdejéből kipréselődött az összes levegő, néma hörgése groteszk látványt nyújtott a kézzel szőtt szőnyegen. 

– Takarodjatok innen addig, amíg még tudtok! – mostanra már Mikheil is talpon volt. Visszafojtott dühvel, összeszorított fogai között préselte ki a szavakat.

Zaza döbbenten figyelte társát, majd ahelyett, hogy segített volna neki feltápászkodni, átlépett fölötte, és távozott.

Ilia bőre égett a seb nyomán, ami a szeme alól indult egészen lefelé. Felszisszent, ahogy Mikheil megragadta az állát. Az ujjai elkenték a friss vért.

– Nem súlyos. Rendbe jössz – mondta, majd megpaskolta az arcát, nem törődve Ilia fájdalmas arckifejezésével. – Takarítsd el ezt a mocskot innen – bökött Konstantinéra. – Aztán keresd meg az öcsémet, mielőtt ő is bajt okoz.

Odakint a levegő meg sem mozdult. Ilia háttal a falnak dőlt, beletúrt a hajába, a tarkója izzadtságtól volt ragacsos. Végignézte, ahogy Konstantine sérült kezét szorongatva elbotladozik az utca másik felébe, és dühösen konstatálja, hogy Zaza bizony már rég elhajtott. Ilia várt pár percet, habár kételkedett benne, hogy Konstantine visszajönne, inkább csak kihasználta a kényszerpihenőt. Arra gondolt, hogy milyen jól esne most egy kis szellő, mégha csak forró levegő lenne is. Mivel azonban erről hiába ábrándozott, sóhajtva visszament a klubba. Ismét átverekedte magát az embertömegen, ami szinte magával sodorta. Nem tudta, merre kereshetné Lukát, ezért arra indult, ami a legbiztosabb tippnek tűnt: a bárpulthoz, ami talán a leghivalkodóbb része volt az épületnek. A mögötte lévő falon egy tükör húzódott, visszaverve és darabokra törve a fényeket, eleganciát és némi giccset kölcsönözve a polcra felsorakoztatott üvegeknek. Ilia áttört néhány fiatal között, hogy áthajolhasson a pult felett, de így is alig értette a választ a hangos zenétől. A pultoslány végül az épület hátsó része felé mutatott, Ilia pedig egy széles mosollyal hálálta meg a segítséget. A lány mindössze pár hete dolgozott a Solban, Ilia azonban nem tudta a nevét, és utólag igencsak kínosnak érezte volna megkérdezni.                 

Befordult egy folyosóra, ami egyenesen a mosdók felé vezetett. A személyzeti hátsó ajtók is innen nyíltak, a raktár, meg néhány használaton kívüli terem, amik leginkább csendesebb pihenőkként szolgáltak - már amennyire egy klub hátsó szobája csendes lehet. Elhaladva Ilia részeg vihorászást és kiabálást hallott kiszűrődni onnan, bepillantva pedig egy tucat fiatalt látott. Az egyik fiú kétrét görnyedt a nevetéstől, a pohara tartalmát a földre lötyögtette. 

Lukát azonban végül egy csendesebb részen találta meg, az egyik mellékfolyosóról nyíló kis raktárban. A nő, aki vele volt a raklapokon álló söröshordók fölé görnyedt, és olyan erővel kapaszkodott a perembe, hogy kifehéredtek az ujjai. Luka erőteljes mozdulatokkal nyomta a csípőjét az övéhez. A nadrágja a combjára csúszott, és ahogy az övcsatja minden alkalommal a hordóhoz csapódott, a combjaik összecsattanása és a torkából feltörő sóhajok összemosódtak a zene ütemének tompa lüktetésével. A lány összeszorított ajkakkal nyöszörgött, de úgy tűnt, inkább fájdalmában, mintsem valódi élvezetből. Az ajtó nyitva volt, mintha Luka kérkedne azzal, hogy odabent van, mintha akarta volna, hogy mindenki lássa, aki arra megy. Ahogy Ilia is arra ment. Megállt az ajtóban, és csak akkor eszmélt rá, hogy a fogát csikorgatja, amikor a tekintete találkozott Lukáéval. A férfi egyetlen pillanatra sem állt meg, sőt, ha lehet, még szorosabban mart bele a nő combjába, hogy magasabbra emelhesse a csípőjét és még erősebben hatolhasson bele. A tekintetét mélyen Iliáéba fúrta, az ajkai elváltak egymástól, ahogy kéjesen sóhajtva egyre szaporábban szedte a levegőt. Ilia fülét bántotta, hogy belülről hallotta a saját fogait egymáson súrlódni. 

Aztán Luka hirtelen változtatott a tempón, szinte már fájdalmasan lassan mozgott. Felszegte a fejét, azt akarta, hogy Ilia jól láthassa, amint szinte teljesen kihúzza magát a nő combjai közül, majd lassan vissza. Ki és vissza. Ki és vissza. 

 

Ilia erősebben csapta be maga után a mosdó ajtaját, mint szerette volna, és dühös volt magára ezért. A korábban kialakult dulakodás miatti adrenalin löketet okolta, az arcán sajgó sebet okolta, és amikor egy idősebb férfi kijött az egyik fülkéből, csak hogy kezdjen magával valamit, nekiállt lemosni a vért, ami még mindig szivárgott a friss sebből. Aztán egy köteg vizes papírtörlőt nyomott a tarkójára, és élvezte, ahogy a hideg vízcseppek végiggördülnek a gerince mentén. Önkéntelenül is összerezzent.

A tükörben most sápadtabbnak látta magát, mint máskor, de tudta, hogy ezt csak a fekete szemei és a hideg fény kontrasztja teszi. Sötét haja göndör tincsekben tapadt a homlokára az izzadtságtól, a sebe viszont csúnyább volt, mint amire számított. Ebben a megvilágításban csontosnak tűnt az arca, kissé betegesnek, a vörös vér pedig beleült a pórusokba és minden apró ráncba.

 Amikor Luka pár perccel később belépett a mosdóba, egy kiismerhetetlen mosollyal az arcán megállt a csap mellett és karbafonta a kezeit. 

– Ha a lány miatt aggódsz –, kezdte –, fölösleges. A szokásos óradíjat fizettem neki.

– Undorító vagy. – Ilia hangja nyugodtan csengett.

Az ismeretlen férfi ügyet sem vetve rájuk kirántott néhány papírtörlőt a tartóból, mire jó pár a földre hullott, de nem szedte fel, csak kioldalazott a helységből. Ilia követni akarta, de Luka hirtelen visszalökte a lábával a félig nyitott ajtót, Iliát pedig egyenesen a falnak nyomta. A testével szegezte őt az egyenetlen, összefirkált csempének, és mielőtt Ilia tiltakozni tudott volna, Luka végigfuttatta a nyelvét az arcán húzódó vágáson. 

– Az lennék? – kérdezte szinte suttogva. – Vajon akkor este is ezt gondoltad, amikor a farkad a számban volt?

Ilia el akarta lökni magától a férfit, de az nem hagyta magát. A lábfejét az ajtóhoz támasztotta, és amikor azt a másik oldalról valaki megpróbálta kinyitni, ingerülten kikiabált.

– Foglalt! – Mikor ismét Ilia felé fordult, megjátszott ártatlansággal és felvont szemöldökkel vizslatta őt. – Nekem egészen úgy tűnt, hogy élvezted.

– Olyan részeg voltam, hogy arra sem emlékszem, mi történt.

– Na ne gyere nekem ezzel az olcsó dumával!

– Tudod, hogy így volt – morogta Ilia túlontúl mély hangon. A fejét egészen a hideg csempének nyomta, hogy minél távolabb húzódasson a másiktól. Érezte Luka még mindig ziháló lélegzetét a bőrén, érezte a testéből áradó meleget, ami elkeveredett a kölnijével és a samponja kesernyés gyümölcsillatával. – Annyit ittam, hogy fel sem állt volna.

– Ó, dehogynem állt fel! – Luka lenyalt egy vérfoltot Ilia szeme alól. – És rohadtul élvezted. Ugyan úgy, ahogy most is… Szerettél volna te ott lenni abban a raktárban, igaz? 

Amikor Ilia megérezte Luka ujjait a lába között, a düh elektromos kisülésként robbant az agyában. Ezútta durvábban lökte el magától a férfit, aki nevetve, szinte megadóan lépett hátra. 

– Állj le, Luka! – Ilia felkapott egy vizes papírtörlőt a csap mellől, és kapkodva letörölte a maradék vért a bőréről, az ingnyaka mostanra teljesen elázott. Szinte köpködte a szavakat, mert kiabálni akart, és a torka szinte fájt attól, hogy vissza kellett fognia a hangját. – Inkább azzal kéne foglalkoznod, hogy Konstantine ránk támadt. – Szándékosan nem mondta, hogy „rám“.

– Mi van? – Luka hitetlenkedve felnevetett.

– Szerinted ezt mégis honnan szereztem?

Ahogy Ilia a sebre bökött, a másik arcáról a mosoly fokozatosan tűnt el. A tekintete körbejárt a helységben, mintha megerősítést keresett volna a hallottakra, és amikor ismét kinyílt az ajtó, szinte félre kellett, hogy lökjék Lukát, ha be akartak jutni.

– Most szórakozol? – kérdezte homlokráncolva. – Mikheil is megsérült?

– Nem, hála nekem. De ha rajtad múlik, akár ki is nyírhatnák.

– Pontosan ezért vagy itt, nem? Ez a dolgod. Hogy vigyázz rá! – Luka szavai pattogtak a hideg csempén.

– Neked is ez lenne a dolgod. Van fontosabb is, mint saját a farkad.

Ilia ingerülten vágta bele a szemetesbe a gombócba gyűrt törlőkendőket. Kifelé indult, de Luka elkapta a karját. Nem fordult felé, nem is nézett rá. Ilia látta, hogy megfeszül az állkapcsa, és azt is, ahogy kitágulnak az orrlyukai. Egy pillanatig habozott csak, mielőtt kitépte magát a túl erős szorításból.

Ahogy ismét kiért a tömegbe, érezte, hogy a nyakán még néhol húzódik a bőr az alvadt vér alatt. Valójában viszont az zavarta, hogy még mindig érezte Luka nyelvének nyomát az állkapocscsontja mentén.