Boldog kib_szott befejezés - 4. fejezet

A fiúk aktivizálják magukat végre egy kicsit, szóval kocsikázunk a városban velük, és még kocsmázunk is.

 

A macskaköves, szűk utcák lefelé kanyarogtak a dombról, a magas épületek árnyékot vetettek az autóra. A téglafalakra és a színes, faragott erkélyekre a nap éles kontrasztú sávokat festett a kora délutáni órákban, vakító aranyba vonva a várost. Luka unottan ült, és csak bámult kifelé az ablakon – az elhaladó fákat és házakat nézte, meg az út mentén sétáló fiatal lányokat, akik egymásba karolva, nevetve fordultak a kocsi után.

 

– Szóval, merre megyünk? – Ilia nem nézett rá. A kezeit nyugtatta a kormányon, ahogy elérték az utca végét.

 

– Samgori, Varketili.

 

Ilia jobbra kanyarodott, és nem szólt többet. Annak ellenére sem, hogy észrevette, hogy Luka egy ideje már őt bámulja – folyamatosan csak bámulja, hátravetett fejjel, szinte percekig. Ilia ujjai erősebben markolták a kormányt, de nem tette szóvá, hogy mennyire idegesíti őt a másik viselkedése. Csak hallgatták a beszűrődő utcazajokat és a türelmetlen dudálásokat. A város képe aztán szép lassan megváltozott – a színes tetőcserepeket és az ablakban lógó muskátlikat felváltották a hatalmas, szürke paneltömbök és kíváncsiskodó tekintetek. Két gyerek biciklizett át az úton, Ilia pedig lassított, félve, hogy talán egy harmadik is kivág majd elé. Szinte lépésben haladtak tovább, míg Luka intett, hogy parkoljanak le. Ahogy kiszállt, hangosan nyögve megnyújtóztatta a tagjait, az ujjai ropogtak.

 

A sarki kisbolt felett ideges neonfény ugrált, a rácsos üvegű ajtó tárva nyitva volt, és szakadt, színes szalagfüggöny lógott előtte. Az odakint ácsorgó két nő feléjük fordult, és cigarettafüstben úszva összesúgtak. Rövid szoknyát viseltek mindketten, festett szőke hajukat már sárgára szívta a nyári nap. Az egyikük kiitta az energiaitala maradékát, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Lukáról. A világos lenvászon ing, a láncok, a pecsétgyűrű, a jobb fülében lévő karikafülbevaló messziről üvöltötték, hogy mennyire nem idevalósi. Szinte vonzotta a leplezetlen figyelmet.

 

– Egy SUV itt elég feltűnő... – Ilia nem akarta azt mondani, hogy „te vagy feltűnő”. A fák itt egészen sűrűn álltak a járdák mentén, távol tartva kissé a nyári hőséget, de még így is szinte mellbe vágta a meleg, ahogy kikászálódott az ülésről.

 

– Olyanok vagyunk itt, mint kurvák a templomban – tette hozzá Luka szárazon. – Zsigulival kellett volna jönnünk.

 

Ilia kivett a Prado hátsó üléséről egy üveg Borjomit, amit most kibontott, és apró kortyokban kezdte el iszogatni. Már nem volt olyan hideg, mint induláskor, de jóleső érzés volt a kiszáradt torkának. A következő pillanatban aztán Luka kérdés nélkül kivette a kezéből.

 

– Hozhattál volna sima vizet is – morogta, mielőtt ivott volna belőle. Az üres üveget összenyomta és belehajította az első kukába, ami szembejött velük.

 

Ilia a szemeit forgatta, nem reagált a megjegyzésre, inkább csak követte Lukát, aki a panelek közötti kisebb park felé vezette, némi tétovázás után. A fű kiégett a tűző napon, a tízemeletes házak övezte, betonozott focipályán megszorult a levegő. Luka egyenesen a pálya szélén álló fiatalok felé vette az irányt – négy tinédzser fiú. Mikor azok észrevették a közeledőket, az egyikük horkantva felröhögött.

 

– Ti ismeritek Theót – szólt Luka köszönés helyett. – Meg a többi kis szarost, akikkel lógni szokott.

 

– Rohadtul nem ismerjük őket – csattant fel egy zsíros hajú fiú, talán a legfiatalabb mind közül. – El lehet húzni innen.

 

Luka halkan nevetve megvakarta az állát, majd zsebre vágta a kezeit. Úgy tűnt, ő jól szórakozik a a helyzeten.

 

– Hagyjuk már ezt, jó? Csak mondjátok el, hol találjuk őket.

 

– Theo meghalt.

 

– Igen, tudjuk. Ezért keressük a barátait.

 

– Hogy őket is kinyírhassátok? – Egy szélesebb vállú, sötét képű kölyök felszegett fejjel nézett Lukára, azonban egy másik oldalba bökte a könyökével, miközben ijedten, szinte hang nélkül formálta a szavakat: “teljesen hülye vagy?”

 

– Nyugi, nem akarunk kinyírni senkit – nevetett Luka, aztán az ujjával a nagydarab gyerekre mutatott. – De neked túl nagy a pofád.

 

Ilia a nyakát masszírozta, miközben a környéket vizslatta a tekintetével. Nem messze tőlük egy játszótér állt, egy kislány hangosan sírt az anyja ölében. Mellettük gyerekek rohangáltak, ezen kívül csak alig néhányan lézengtek arra. Ám őt igazából az a férfi zavarta, aki feltűrt szárú szabadidőnadrágban, kinyúlt pólóban állt tőlük nem messze. Cigarettát szívott és meredten őket nézte.

 

– Szóval? – noszogatta Luka a kölyköket. A zsebéből előhúzott néhány bankjegyet, az ujjai között tartotta. – Merre vannak?

 

A zsíros hajú türelmetlenül megnyalta a szája szélét, aztán elégedett vigyor terült szét a képén.

 

– A régi kötélpályánál szoktak lógni Vazisubaniban – szólt, mire a többiek dühösen felhorkantak. Az egyikük a kezébe temette az arcát, egy másik sokatmondóan belemarkolt a zsíros hajú vállába. – Tuti ott vannak most is.

 

Luka szemöldöke a homlokára szaladt. Amikor a kölyök a pénz felé nyúlt, ő vigyorogva zsebre vágta, és hátat fordított nekik, hogy visszainduljon a kocsihoz.

 

– Héj! – kiabált utána a fiú. – Azt hittem fizetni fogsz az infóért!

 

– Túl sok filmet nézel, kölyök! – röhögött fel Luka.

 

 

 

Vazisubani a domboldalon terült végig, a régi kötélpálya felső állomását szinte benőtték a bokrok és a gaz. Egy alacsony, szürke kis kockaépület bújt meg a zöld között, mára már betört és bedeszkázott ablakokkal, levert vakolattal. Színes, kopott graffitiik borították, főleg olvashatatlan szavak, értelmezhetetlen és össze–vissza kanyargó firkálmányok. Amikor Luka és Ilia odaértek, két fiú ült a megkopott lépcsőkön. Az egyik magas volt, széles arccsontú, a másik kicsi és sovány, és hunyorogva pislogott fel Lukára. Nem lehetett több tíznél.

 

– Tudtuk ám, hogy jönni fogsz – szólt, ahogy Luka nekitámaszkodott a rozsdás korlátnak, ami viszont vészesen megingott. – Theo miatt.

 

– Tudjátok, hogy mi történt vele?

 

– Csak amit mondanak. Hogy betörték a fejét.

 

Ilia végighordozta a tekintetét a szeméttel teleszórt környéken. Úgy sejtette, vagy a kölykök hordták ide, vagy hajléktalanok tanyáznak itt éjszakánként. Az állomás épületének oldalán egy ócska, szakadt piros kanapé hevert, törött lábakkal.

 

– Semmi mást nem hallottatok?

 

Luka hangja egészen másképp csengett, mint korábban, már–már kedves volt. Nem törődve a koszos betonnal, leült az egyik lépcsőre, és a hátát az épületnek döntötte.

 

A nagyobb fiú megrázta a fejét.

 

– Nem mondanak semmit. Mindenki fél. Nem akarnak úgy járni, mint ő.

 

– Meg mi sem – tette hozzá a kicsi, mire Luka grimaszolva megborzolta a fejét.

 

– Ne aggódj, Grisha, nem lesz semmi baj. Garantálom.

 

A fiú lelökte magáról a férfi kezét, majd morcosan megigazgatta a haját. Ilia lassan eresztette ki a levegőt, mert úgy érezte, hogy a tűző nap és Luka szavainak súlya hirtelen túlságosan ránehezedik. Mert Luka nem garantálhatta, hogy a fiúknak nem esik baja, és ezt mind a négyen tökéletesen tudták.

 

– Most mindenki meghúzza magát – szólt a nagyobbik fiú. – Tényleg félnek.

 

– Theo nem mondott valamit nektek? – Ilia karba font kezekkel dőlt neki az épületnek. – Bármit.

 

– Hát... ő is félt. Meg eléggé ideges volt mostanában.

 

– Nem mondta, hogy mi miatt?

 

– Nekünk nem – nézett rá Grisha, miközben a kezeivel szemellenzőt csinált magának. – De Aleksnek talán… ők barátok voltak. Mi nem ismerjük annyira.

 

– Aleks? – Luka fel sem nézett, egy fűdarabot tépkedett az ujjaival. – Az a langaléta gyerek?

 

– Aha. Idősebb. Szerintem neki elmondhatott dolgokat.

 

Aztán Grisha hirtelen elhallgatott, és Luka megbökte a lábát a sajátjával.

 

– Ki vele!

 

– Hát… Aleks is eltűnt pár napja. Nem tudja senki, hogy hol van.

 

A két férfi váltott egy sokatmondó pillantást, ám a fiú észrevette, és vett egy mély levegőt. Benn tartotta egy pár pillanatig, csak aztán eresztette ki.

 

– Ő is meghalt?

 

– Nem hiszem – felelte Luka, de amikor látta, hogy ez cseppet sem nyugtatja meg a gyereket, gyorsan hozzátette. – Héj, Aleksnek semmi baja. Tudnék róla, ha történt volna valami, oké? Aleks jól van, csak… bujkál.

 

Ilia zsebre tette a kezeit, ahogy kissé feltámadt a szél. Biztos volt benne, hogyha még egy halott gyereket találtak volna, akkor Nodar már szólt volna róla, ám ahogy erre gondolt, hirtelen eszébe jutott valami.

 

– Voltak erre rendőrök? – kérdezte hirtelen, a két fiú arcát tanulmányozta. – Kérdezősködni.

 

Grisha hunyorogva figyelte őt, ahogy leguggolt velük szemben. Aztán inkább a lábát kezdte el nézni, mintha az mindennél érdekesebb lenne. A cipője oldala szakadt volt.

 

– Nem volt itt senki. – A magas fiú válaszolt. – Láttunk rendőrautót arrafelé, amerre Theo lakott, de ennyi.

 

– Senki nem kérdezett meg titeket?

 

Grisha csak a fejét ingatta.

 

Luka egy mély sóhaj közepette feltápászkodott a lépcsőről, majd körülhordozta a tekintetét a környéken. Mikor ismét a fiúkra nézett, Ilia olyan kifejezést látott az arcán, amit korábban talán még soha.

 

– Ettetek ma már valamit? – Luka igazából nem is várt választ. Ismét előhúzta a bankjegyeket a zsebéből és Grisha kezébe nyomta. – Jövök még a héten, hozok neked egy új cipőt, jó?

 

Aztán intett Iliának, hogy induljanak. Azonban két lépést sem tehetett, mert a magasabb fiú utánaszólt.

 

– Ismeritek Zviadot?

 

– Kit?

 

Amikor Luka kérdőn rápillantott, Ilia megvonta a vállát, jelezvén, hogy sosem hallotta még ezt a nevet.

 

– Bokseri – nevetett Grisha, aztán látva Luka meglepett arckifejezését, hozzátette. – Ez a gúnyneve. Egyszer meg akarták verni, és úgy menekült meg, hogy kibújt a nadrágjából és bokszerben szaladt el. Tök ciki volt, mindenki látta.

 

Ilia halkan elnevette magát, Luka arca azonban nem változott. Visszalépett a fiúk elé, most úgy magasodott föléjük, hogy Grishának egészen fel kellett emelnie a fejét, ha rá akart nézni.

 

– Mi van ezzel a Bokserivel?

 

– Ő sokat jár ide – felelte a magas fiú. – Baszogatja a környékbeli kölyköket. Nem tudja, hogy kik dolgoznak neked, de ő is Alekset keresi.

 

– És hol találom meg?

 

– Állandóan ott iszik abban a sarki kocsmában, pár utcával arrébb. – A fiú az ujjával mutatta, merre. – De fegyvere is van…

 

A fiú ezt már sokkal halkabban tette hozzá, mintha kimondani is félt volna. A szél ismét feltámadt, Luka kihúzta magát, és élvezte, hogy a nyomasztó meleg levegő végre megmozdul körülötte.

 

– Bántott titeket?

 

A magas fiú a fejét ingatta, de Grisha szinte rögtön rávágta.

 

– Sandrót egyszer megütötte.

 

– Nem vészes…

 

– De vészes. Vérzett az orrod is.

 

– Mondom, hogy nem vészes. – Sandro felpillantott Lukára, de utána ismét lehajtotta a fejét. – Azt akarta tudni, hogy kinek dolgozom. De nem mondtam meg.

 

– Hát akkor – kezdte gúnyosan mosolyogva Luka –, ha ennyire meg akar ismerni, akkor majd szépen bemutatkozunk neki. Igaz, Ilia?

 

Ilia bólintott, továbbra is zsebre vágott kezekkel ácsorgott. Az arca elkomorult a fegyver említésére, mert tartott tőle, hogy Zviad nem más, mint egy helyi iszákos barom, aki gyerekeket vegzál és azt hiszi, nagy ember. Ám éppen ezeknek a kezében szokott veszélyessé válni a fegyver.

 

Mikor Ilia elindult a mutatott irányba, még látta, hogy Luka visszafordul a fiúkhoz, és azt mondja nekik, hogy “ne adjátok oda a pénzt az öregeteknek”, végül utána sietett.

 

#

 

Ilia becsusszant a vezető ülésbe, és amikor Luka is becsukta maga mögött az ajtót, habozott, mielőtt beindította volna a motort. Lukát figyelte, aki előre dőlve pásztázta a környéket.

 

– Miért mondtad, hogy garantálod, hogy nem esik bajuk?

 

A válasz csak egy gúnyos horkantás volt. Mivel azonban Ilia továbbra is várt, Luka végül kénytelen volt megszólalni.

 

– Azért, mert gyerek.

 

– Tudod, hogy nem védheted meg.

 

– Talán azt kellett volna mondanom neki, hogy lehet, hogy az ő fejét is be fogják törni, ha kiderül, hogy nekünk dolgoznak? – Luka úgy nézett rá, mintha komolyan hülyének nézné, majd a következő szavakat lassan, artikulálva ejtette ki. – Ezek gyerekek.

 

– Akik drogot árulnak!

 

– Mert csórók, mint a templom egere. Legalább keresnek egy kis pénzt.

 

Most Ilián volt a sor, hogy felhorkanjon. Hangtalanul nevetve nézett a másik férfira, majd végül elfordította a kulcsot és gázt adott. Lassan gurultak végig az utcákon, ám alig néhány perc alatt megtalálták, amit kerestek. Egy lepukkant kis kocsma volt az egyik háztömb aljában rácsos ablakú fém ajtóval, fából eszkábált, ócska terasszal. Ilia néhány méterrel odébb parkolt le. Vártak egy kicsit, ám mozgás nem igen volt a környéken.

 

– Szerinted bent van?

 

– Kiderül, ha bemegyünk – felelte Luka színtelen hangon, majd kipattant a kocsiból.

 

Mielőtt követte volna, Ilia habzott. Nem volt ideje mérlegelni, mert Luka megint fejjel ment a falnak, úgyhogy gyorsan elhúzta az ülés alól a Glock 19–est, amit jobb híján a nadrágja derekába tett a jobb csípője mellé. A pólója éppen annyira takarta el, hogy ne legyen olyan feltűnő.

 

Magabiztos léptekkel szelték át a távolságot a kocsmáig, aminek az ajtaja tárva nyitva állt. Odabent félhomály volt és cigarettafüst, na meg meleg. Mindössze egy ventilátor kavarta a levegőt a plafonon, szinte totál feleslegesen. Egyenesen a pulthoz mentek, ami magas volt és egyszerű. A helységet barna műanyag lambériával borították, a padlón kopott zöld linóleum húzódott végig.

 

– Kértek valamit? – A pult mögött egy idősebb nő állt. A haja kócos konytban volt feltűzve, a szemei táskásak voltak. Fáradtnak tűnt.

 

– Igen – felelte Luka negédesen. – Egy kedves mosolyt és infót arról, hogy merre találjuk Bokseri barátunkat.

 

– Van sör meg chacha. De az ilyen piperkőcöknek adhatok jó minőségű bort is. – A nő végigfuttatta a szemét Luka mellkasán, már amennyire a félig kigombolt ing látni engedte, tekintete megakadt a három vékony aranyláncon. Aztán a jobb fülében lévő karikafülbevalón is. Meg a pecsétgyűrűjén. – Vagy whiskyt.

 

– Bokseri mit szokott inni?

 

A nő a pultra támaszkodott, úgy vizslatta a két férfit, közben csámcsogva rágózott.

 

– Kik vagytok ti?

 

– Barátok.

 

– Zviadnak nincsenek barátai – szólt, majd hozzátette. – Legalábbis nem ilyenek.

 

Ilia hirtelen oldalba bökte Lukát, a fejével a helység egyik sarkában ülő férfi felé intett, aki most egyenesen őket fürkészte. Ugyanaz a férfi volt, akit korábban a focipályánál is látott, feltűrt szárú nadrágban, papucsban és koszos pólóban.

 

– Héj! – szólt Luka hangosan. – Te vagy Bokseri?

 

A férfi ráncos arcát vastag, elhanyagolt borosta borította, és innen is jól látható volt, hogy kezd kopaszodni.

 

– És te ki a tököm vagy? – a hangja rekedtes volt, és nem túl boldog.

 

Luka felé indult, azonban megtorpant, amikor a pult mögül hirtelen kiszaladt egy ijedt, hatéves forma kislány. Megállt, amikor meglátta a két férfit, szótlanul bámult rájuk hatalmas, barna szemeivel. Hosszú haja kiengedve omlott a vállára, az arcán egy elkent csokoládéfolt éktelenkedett.

 

– Helló – Luka esetlenül felé intett, de nem kapott választ.

 

A kislány óvatosan eloldalazott mellette, majd kiszaladt a kocsmából. Ilia megkerülte Lukát, hogy a hátsó asztalhoz menjen, kihúzta az egyik széket és leült rá. A másikat a lábával tolta Luka felé. Mikor az is leült, a borostás férfi lehúzta a maradék sörét, és intett a pultosnak, hogy hozzon neki még egyet.

 

– Te vagy Bokseri? – kérdezte Ilia.

 

– Kurvára ne hívjál így. Zviad vagyok, érted?

 

Ilia mosolyogva Lukára pillantott, aki hangtalanul nevetett, miközben az orrnyergét masszírozta.

 

– Úgy tudom, nagyon érdeklődsz mostanában egy Aleks nevű gyerek után – kezdte lassan. – Mit szeretnél tőle?

 

– Semmi közötök hozzá.

 

– Csak segíteni szeretnénk. Mondd el nekünk, amit üzennél neki. Majd mi átadjuk.

 

– Hagyjá’ engem békén, te faszkalap!

 

Ilia lassan felállt, az asztalra támaszkodva figyelte a férfit.

 

– Rám akartok ijeszteni? – nevetett Zviad. – Ahhoz korábban kellett volna felkelnetek. Nem mondok nektek semmit, nyomorultak.

 

A következő pillanatban Ilia megragadta Bokserit a nyakánál fogva és az asztal felé rántotta. A férfi felnyögött, ahogy az arca a préselt falemezhez csapódott, egy kissé fel is emelkedett a székről, de Ilia visszanyomta őt. Amikor Bokseri dühödten, fröcsögve kezdett kiabálni, Ilia óvatosan felhúzta a pólóját, és úgy, hogy csak a férfi láthassa, megmutatta az övébe csúsztatott Glockot. Közben végighordozta a tekintetét a szinte üres kocsmán, jelezve, hogy reméli, senkit nem érdekel túlzottan a kis közjátékuk.

 

– Úgy hallottam, hogy engem kerestél. – Luka a könyökére támaszkodva végignyúlt az asztalon, úgy nézett a férfira, akit Ilia a halántékánál fogva nyomott le. – Hát most itt vagyok.

 

– És ki a pöcsöm vagy te? – hörögte Bokseri, mert ebben a pózban, úgy tűnt, nem túl kényelmes számára a beszéd.

 

– Luka Mikeladze.

 

A név hallatán Bokseri egy pár másodpercre abbahagyta a szuszogást, és csak bámulta a vele szemben fekvő férfit.

 

– Mikeladze? – kérdezte aztán, ezúttal jóval kevésbé hevesen. – Mikheil Mikeladze öccse?

 

Luka mosolyogva bólogatott, aztán várt, hátha Bokseri akar még hozzáfűzni valamit a felismeréshez. Nem akart.

 

– Pedig úgy tudtam, hogy találkozni akartál velem. Vagy csak a kölyköket van merszed basztatni? Mi bajod van neked?

 

– Én csak azt a kis nyomoronc Aleksandrét keresem. Nem akarok tőletek semmit.

 

Ilia gúnyosan nevetett, és egy kissé erősebben nyomta a férfi fejét az asztallaphoz.

 

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte. – Mert szerintem te dolgozol valakinek. Nem vagy te olyan zseni, hogy önálló gondolataid legyenek.

 

A pultos hirtelen melléjük lépett. Nem szólt semmit, csak egy zöld, kerek műanyag tálcán kihozott egy korsó sört, amit letett az asztalra Bokseri feje mellé. Kérdőn nézett rájuk, de miután Ilia tekintete szavak nélkül is beszédes volt, inkább visszasétált a pultba.

 

– Nekem egy kérdésem lenne – folytatta Luka. – Valaki szennyezi az árumat. Teljesen véletlenül nincs valami tipped, ki lehet az?

 

– Honnan a faszból tudnám…?

 

– Hát onnan, hogy szeretsz információkat gyűjteni. Gondoltam, talán erről is tudsz valamit. Vagy te, vagy a gazdád.

 

– Menj a picsába!

 

– Szóval? Továbbra is ragaszkodsz ahhoz, hogy nem tudsz semmit?

 

– Kinek hiszed magad, Dalínak?

 

Luka meglepetten pislogott Bokserire, majd Iliára. Végül ismét Bokserire.

 

– Hogy kinek? – kérdezte homlokráncolva.

 

– Hát Salvador Dalí. Az a drogdíler.

 

– Az Pablo Escobar, te faszkalap!

 

Ahogy Luka horkantva felkelt az asztalról és kilesett az ablakon Ilia háta mögött, hirtelen megakadt a mozdulat közepén. A rácsokon és a koszos ablaküvegen túl egy férfi fejével találta szemben magát, aki közvetlen közelről bámult befelé. Morcosnak tűnt, az arca kiismerhetetlen grimaszba rándult, ahogy figyelte a jelenetet. Még két férfi ácsorgott mellette. Mikor az egyikük egy vascsővel megkocogtatta az üveget, Ilia is odafordult. Aztán a figyelmét elvonta a tény, hogy a kislány visszatért – belesett az ajtón, a két, számára idegen férfit nézte egy darabig. Aztán ismét eltűnt.

 

Ilia Luka felé fordult és a fejét ingatta, a tekintete elárulta, hogy semmi jóra nem számít. „Mennünk kell“, ezt tátogta, a szorítása azonban még nem enyhült Bokserin. Luka szinte rögtön felpattant a székről, hogy nekiálljon átkutatni a férfi zsebeit és az övtáskáját – kapkodva, durva mozdulatokkal tépte fel a zipzárt. Bokseri nyögve próbált tiltakozni, el akarta tolni magát az asztaltól, de Ilia visszanyomta őt.

 

– Áruld el szépen, kinek dolgozol – hajolt közel Bokseri arcához. – Tudom, hogy téged nem érdekel a bizniszünk. Ki akar alánk tenni?

 

Arra azonban nem maradt idő, hogy a férfi válaszolhasson – habár nem úgy tűnt, hogy egyáltalán akarna – , mert a három férfi komótosan besétált a kocsmába, és egyenesen rájuk meredtek. Ilia lassan lefejtette a kezeit Bokseriről és felegyenesedett. Az ujjai automatikusan a fegyverére csúsztak a póló anyagán keresztül, ám tisztában volt vele, hogy itt nem veheti elő. Egy pillanat erejéig átfutott az agyán, hogy magával sem kellett volna vinnie, mert nagyobb kárt okozhat, ha elveszik tőle, de nem volt sok ideje ezen gondolkodni.

 

– Van itt hátsó kijárat? – kérdezte halkan, hogy csak Luka hallhassa.

 

– Rohadtul nincs itt semmi.

 

– Oké. Akkor maradj mögöttem.

 

– Igenis, főnök! – gúnyolódott Luka, le sem véve a szemét a három férfiról. – Ez most nem a hősködésről szól, meg arról, hogy testőrködsz. Most csak kurvára ki kéne jutnunk innen. Élve.

 

– Mm –hm – nyögte Ilia. – Hogy aztán Mikheil nyúzhasson meg minket ezért a zseniális ötletért.

 

– Egyszerre egy problémát, oké?

 

A legmagasabb férfi, akinek az arcvonásai durvák voltak, most előre lépett. Nála volt a vascső, amit most vészjóslóan meglengetett feléjük. A másik kettő nem tűnt kifejezetten ökölvívó típusnak, de Ilia nem engedte meg magának azt a luxust, hogy a testalkatuk alapján ítélje meg őket. Továbbá az sem volt elhanyagolható, hogy az egyikük kézfejére egy vastag szemű, rozsdás fémlánc volt feltekerve.

 

– Háromra megpróbálunk kirontani innen, mielőtt teljesen beszorítanak ide – közölte Luka. – Egyenesen menj a kocsihoz.

 

Ilia már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, és kézbe vehesse az irányítást, ám Luka hirtelen közbevágott.

 

– Három!

Azzal az ajtó felé vetette magát. A vascsöves fickó szinte rögtön mozdult és felé ütött, de Luka az utolsó pillanatban ki tudott térni előle. A férfi a testével tartóztatta fel, Ilia azonban nem követhette tovább a dulakodásukat, mert Bokseri hátulról elkapta a nyakát és fojtogatni kezdte. Ilia könnyen lerázta magáról és a könyökével hátracsapva orrba vágta őt, ez azonban végképp elszabadította a poklot. A három férfi egyszerre támadt rájuk. Ilia tenyérrel orrnyergen vágta a vascsövest. A férfi hátratántorodott, de ugyanabban a pillanatban a lánc végigcsattant Ilia hátán. Felnyögött fájdalmában, de megragadta Lukát az ingnyakánál fogva, hogy magával ránthassa az ajtó felé. Végül sikeresen kilökte őt a kocsmából. Nem látta, hogy Luka valóban a földhöz vágódott e, mert a pofon, amit kapott, elhomályosította a látását. Aztán ujjak fonódtak a karjára, amik kifelé vonszolták őt, és a következő pillanatban már Luka mellett rohant. A kocsikulcsot vakon rántotta ki a zsebéből, és szinte beugrott az ülésre. Mire Luka után becsapódott az ajtó, ő már teljes erővel taposta a gázt. Bokseri a semmiből tűnt fel mellettük, dühösen fröcsögve próbálta feltépni az ajtót, de nem járt sikerrel. Az ablakra köpött Luka feje mellett, pontosan oda, ahol pillanatokkal később  a vascső is belecsapódott az üvegbe. Luka a fejét védve vetette oldalra magát, és ahogy csikorgó kerekekkel elhajtottak, dühösen ordított Bokseri után olyan szavakat, amiket Ilia korábban csak igen ritkán hallott tőle.