A sosemvolt vőlegény - 9. fejezet

 

 

21.

 

Az öreg Land Rover Defender egész vázában összerezzent, amikor John beizzította. Rozsdás foltok díszítették több helyütt is, habár a vastag sárréteg jótékony hatásúnak bizonyult ez ügyben. Valamikor fénykorában talán zöld árnyalatban pompázott, most a barna és a szürke között ingadozott, néhol feketének tűnt. Catcher tekintetében nem sok bizalom csillogott a jármű iránt, és húzta az időt, mielőtt beszállt volna, aztán a férfi rápirított, így kénytelen volt kinyitni az ajtót, ami hangos nyikorgással tiltakozott.

– Komolyan ezzel fogunk menni?

Gary ott ácsorgott mellettük, most odahajolt a lehúzott ablakhoz, és tőle szokatlan módon, kétségbeesett arccal nézett a londoniakra.

– Vigyázzanak ám vele, mer’ öreg mán szeginy – paskolta meg a kocsi oldalát. – A fékje néha rendetlenkedik, a világítás meg van, hogy pislákol.

– Vigyázni fogunk! – ígérte meg John, aztán rámosolygott a csaposra, aki arrébb csoszogott ugyan, de a kezét tördelve figyelte őket.

– Elmondtad neki, hová megyünk? – kérdezte Catcher szinte suttogva.

– Nem. Még elpletykálná véletlenül.

– Igen, elég... khm, közlékeny fickó.

Lassan indultak el az északi főút felé, amit a legutolsó információjuk szerint elárasztott a mocsár, John azonban magabiztosan irányította rá a Land Rovert az útra. Gary állításai az autóval kapcsolatban többé-kevésbé igaznak bizonyultak; a fék valóban bajos volt, John ezért inkább úgy döntött, nem is nagyon használja, még kanyaroknál sem. A lámpa viszont nem pislákolt. Igaz, a négyből három nem is égett. Catcher belekapaszkodott az ülésébe, hogy nagyobb biztonság illúziójába ringathassa magát. A kívánt hatás eléréséhez, azaz, hogy a szavait ne darálja be a motorzaj, illetve a kocsi egyébként is instabil vázának csapódó kavicsok csattogása, szinte kiabálnia kellett, ami ebben a feszült állapotban nehezére esett.

– Nem lassítanál le egy kicsit?!

– Mielőbb oda kell érnünk.

– De lehetőleg még élve! Nem segítesz Robyn, hogyha berepülünk a sziklák közé a következő kanyarban.

John ebben a pillanatban bevett egy éles kanyart, Catcher pedig visszanyelte a káromkodást, ami éppen elhagyni készült a száját.

Néhány perccel később, egy újabb éles, beláthatatlan kanyar után, ami már a dombon átfutó északi úthoz csatlakozott, John kissé visszavett a tempóból, az erdő sűrűjébe érve pedig le is fékezett. Az aszfaltot vastag rétegben már elöntötte az iszapszagú víz, ezért csak lépésben tudtak haladni. A kocsi küzdött a sárral és iszappal, a kerekek kipörögtek, a motor pedig hangosan bőgött. Az út valóban járhatatlannak tűnt, John azonban nem volt hajlandó feladni, és addig ment, míg végül az autó végleg bele nem ragadt a sárba. Ahogy kiszálltak, a lábszárukat körbeölelő sár már áthatolhatatlanná vált, és egyre csak mélyült. Hatalmas léptekkel, lassan másztak végig a mocsaras részen, végül az út lejteni kezdett, ők pedig kikecmeregtek a betonra. Derékig sárosan és egyre fogyó lelkesedéssel indultak el a zárda felé, ami onnan már tökéletesen jól látszott. Nem követték a szerpentines út vonalát, inkább leereszkedtek a domboldalon, jócskán lecsökkentve a menetidőt. John segített Catchernek átlépnie egy szélesebb patakon, ami a rengeteg esőzéstől keletkezhetett – a dombról lezúduló víztömeg igencsak elöntötte a környéket, és ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha a sziget ezen fele egy teljesen más földrészhez tartozna. A két férfi magabiztosan indult meg a bejárat felé; az udvart egyszerű kovácsoltvas kapu zárta, most nyikorogva nyílt ki, ahogy Catcher meglökte a kezével. Végigsiettek a macskaköves úton, fel a lépcsőkön és végig az árkádok alatt. Catcher ugyan azon az útvonalon vezette Johnt, amin korábban is járt. Tudta, hogy minden bizonnyal valaki már észrevette őket az ablakból, ezért felnézett, de persze semmit sem látott, csak a szürke égbolton úszó még szürkébb felhők elmosódó tükörképét.

John nem vesződött azzal, hogy kopogjon, benyitotta a nehéz tölgyfaajtót. Odabentről kiáramlott a metsző hideg, a férfi beleborzongott.

– Jó napot! – kiáltott be a folyosóra, a szavai visszhangot vertek. – John Downey nyomozó vagyok!

– Nem biztos, hogy illik csak úgy rájuk rontani.

– Jelen pillanatban nem igazán izgat, hogy mit illik és mit nem! – morogta John, ám a következő pillanatban egy éles női hang csapta meg a fülét.

– A nővérek éppen elcsendesedtek, nem bánnám, ha nem üvöltözne!

Esther nővér szigorú pillantásokkal illette Johnt, majd Catcherre nézett, aki megeresztett felé egy bárgyú mosolyt.

– Sajnálom, főnökasszony! – kezdte John, de szemernyi bűntudat sem volt a hangjában. Mosolyogni próbált, de ez inkább gúnyosra sikeredett, ezért abbahagyta. – Sajnos nem azért jöttünk, hogy udvarias csevejt folytassunk, kissé szorít minket az idő, ezért engedje meg, hogy a lényegre térjek! A nevem John Downey nyomozó, Catchert már ismerik.

A főnökasszony bólintott, de nem mutatkozott be. Persze, erre ideje sem lett volna, mert a férfi azonnal folytatta.

– Egy eltűnt kisfiút keresünk, a neve Roby és tíz éves. Tegnap előtt kettő körül veszett nyoma, és abban bíztunk, talán ide menekült a vihar elől.

Néhány pillanatig senki sem mozdult, és kétséges volt, vajon Esther nővér hajlandó lesz-e megszólalni valaha, aztán kieresztett egy mély sóhajt, és annyit mondott: „jöjjenek velem”.

Catcher és John azonnal a nyomába eredtek, végig a sötét és hűvös folyosón. Ahogy beljebb értek, kellemesebbé vált a levegő, és John hamarosan rájött, már nem vacog. Felmentek az emeletre, ahol a főnökasszony figyelmeztette őket, hogy maradjanak csendben, és ne zavarják meg nővértársai imádságát. Catcher szeretett volna megjegyzést tenni, hogy az apácák itt folyton csak imádkoznak, aztán ráeszmélt, hogy éppen ezért apácák, és talán nincs is más dolguk.

Esther nővér megállt egy barna faajtó előtt. A boltíves ablakokon csak beteges, halovány fény áradt be, így a folyosó hidegnek és, ha lehet, még barátságtalanabbnak festett. A falakon néhol akadt egy-egy megfakult szentkép, és látszott, hogy a szőnyeget nemrég cserélték ki.

– Roby a vihar kellős közepén jelent meg nálunk – kezdte a főnökasszony.

John mellkasából felszakadt egy sóhaj, Catcher pedig nekitámaszkodott a falnak, és egy pillanatra lehunyta a szemét. A főnökasszony várt egy fél percet, hogy mindketten kiélvezhessék a megkönnyebbülés érzését, aztán folytatta.

– Átfázott a vizes ruháiban, estére pedig felszökött a láza. Próbáltunk betelefonálni a faluba, de ebben az ítéletidőben teljesen süket volt a vonal. Úgy terveztük, hogyha a fiú jobban lesz, személyesen visszük haza.

– Láthatjuk? – kérdezte John.

– Persze, de egy valamit tudniuk kell. – A főnökasszony halkabbra fogta a hangját. – Roby sokkos állapotban van. Lázálmában sikoltozott és az egyik nővérnek igen komolyan megmarta az arcát. Én nem tudom… nem tudom, mit látott az erdőben, de szörnyű dolgokon ment keresztül, az biztos. Olyan volt, mint akit megszállt az ördög.

A két férfi összenézett, és úgy döntöttek, hogy inkább hallgatnak, ám Esther nővér szavak nélkül is tökéletesen értette őket.

– Vámpírok nem léteznek – jelentette ki.

– És démonok? – vonta fel a szemöldökét John. – Lidércek, gonosz szellemek? Amik ártani akarnak másoknak?

– A legtöbb ilyen démon az emberek lelkében lakozik.

John ezen akaratlanul is elmosolyodott. Esther nővér a kilincsre tette a kezét, a zár pedig halkan kattant. A levegő odabent meleg volt, habár kissé dohos. A szürke falak mentén csak egy szekrény állt és egy fémkeretes tábori ágy, felette egy méretes kereszt lógott. Roby állig betakarózva, magzatpózban feküdt, és vagy mélyen aludt, vagy csak úgy tett, mintha. Kerek arca piros volt a láztól, a haja borzasnak és izzadtnak tűnt.

– Nehezen tudjuk levinni a lázát – suttogta Esther nővér, ahogy beléptek. – Sajnos túl sok gyógyszerrel nem rendelkezünk, és talán antibiotikumra is szüksége lenne.

– A faluban van orvos – szólt Catcher. – Megkapja majd, amire szüksége van!

– El akarják vinni? – Esther nővér a homlokát ráncolta. – Ilyen állapotban?

– Itt nem maradhat, a családja aggódik érte. – John a nő vállára tette a kezét – Ígérem, vigyázni fogunk rá! De két napja az egész falu őt keresi. Ha újabb vihar jön, ki tudja, mikor kerülhet haza.

A főnökasszony habozott, de végül bólintott, mintegy beleegyezését adva. Aggodalmas tekintettel nézett a gyerekre, és Johnnak egy pillanatra bűntudata lett, amiért gyanú ébredt benne az apácákkal szemben.

– Ha felébredt – kezdte a főnökasszony –, kap egy kis levest és megfürdik. Utána elindulhatnak.

Esther nővér mindenkit kiterelt a szobából, és tovább indultak a folyosón.

– Talán önök is rendbe szednék magukat – bökött a nő a sáros ruhákra. – Sajnos túl sok mindent nem ajánlhatok fel, persze, de a leves biztosan jól fog esni, és idebent – a nő benyitott egy másik, szinte ugyan olyan szobába, mint az előző – találnak tiszta ruhát is. Még régről maradtak itt.

– Köszönjük a kedvességét! – John ismét megpróbálkozott egy mosollyal, de mivel ez sem sikerült túlságosan őszintének, inkább feladta.

Esther nővér megígérte, hogy amint a fiú felébred, értük küld, ám addig ismételten megkérné az urakat, hogy ne zavarják a nővérek imáját. Amint az ajtó becsukódott a nő mögött, Catcher a kétajtós, rozoga szekrényhez lépett, az arcára pedig kiült egy igen furcsa kifejezés, amint meglátta a benne lévő ruhákat. John is követte a példát, és ahogy bekukkantott az ajtón, nevetnie kellett.

– Papi ruhák, hát persze!

– Én ezt nem veszem fel! – jelentette ki Catcher.

– Muszáj leszel, tökig áztál a sárban.

– Ahogy te is. – Catcher behajtotta az ajtót, miután John kivett egy fekete nadrágot és egy fekete inget, közben végighordozta a tekintetét a férfin, a mosolya gúnyos volt. – Apád biztosan büszke lenne rád, ha látná, hogy a nyomdokaiba lépsz.

– Azért, mert felveszem ezt a ruhát, még nem leszek pap.

– Pedig egészen illik hozzád!

John vetett a másikra egy sokatmondó, mérges pillantást, és Catcher inkább abba hagyta barátja piszkálását. Fázott. Ahogy végignézett elázott nadrágján és sártól cuppogó cipőjén, tudta, hogy nincs más választása, mint neki is beállnia a sorba és átöltözni.

Nagyjából fél órát töltöttek el a szobában semmittevéssel. Jószerével csak fel alá járkáltak, vagy felváltva heverésztek az ágyon. John úgy érezte, mintha bezárták volna ebbe a szűk kis helyiségbe, habár tudta jól, semmi és senki nem tiltja attól, hogy kimenjen. Mikor ennek hangot is adott, Catcher felpattant és közölte, hogy járjanak egyet. Esther nővér nem tilthatja meg nekik, hogy bejárják a zárdát, mondta, habár valójában tartott tőle, hogy a rendfőnökasszony bizony nem nézné jó szemmel, ha elcsatangolnának. Talán megérezte, hogy John abban bízik, talál valamit, amit a nővérek ellen fordíthat.

Az első emeleten voltak egy végtelenül hosszúnak tűnő, kacskaringós folyosón, ahol egyforma ajtók sora futott végig. A hátsó lépcsőnél jutottak vissza az alsó szintre, onnan pedig ki a belső udvarra. Az épület fala mentén körben átriumos folyosó húzódott, de John lesétált a veteményes kerthez. A vihar eléggé elverte, bármit is ültettek oda korábban, és most nagyjából úgy festett a kert, mint egy háborús övezet.

– Nézd csak! – Catcher hirtelen jelent meg a nyomozó oldalán, és mereven az egyik emeleti ablakot bámulta. Mire azonban John is odafordította a tekintetét, már csak a meglibbenő függönyt láthatta. – Figyelnek minket! Kezdem kellemetlenül érezni magam itt.

– Nem hiszem, hogy túlságosan vendégszeretőek lennének itt.

– Ráadásul nem is annyira szentek. – Catcher a lábával beletúrt kissé a puha földbe, hogy arrébb rúghasson egy cigaretta csikket. – A lépcső mellett is volt.

John szemöldök ráncolva nézett a férfira, ám mielőtt megszólalhatott volna, egy fiatal nővér szaladt ki az ajtón.

– Már mindenütt kerestük magukat! – szólt vékonyka hangján. – A kis Roby felébredt, most fürdik. Amint készen van, feltálaljuk az ebédet és beszélhetnek vele.

A nővér választ sem várt tőlük, megfordult, hogy elsiessen, ám John utána szólt.

– Elnézést, nővér! Kérem! – A nő megtorpant, és láthatóan habozott, mielőtt visszanézett volna. – Abban a szobában, ott fent a második emeleten… Látja azt az ablakot? Ott ki lakik?

John arra az ablakra bökött, ahonnan az imént meglesték őket. Gyanította, hogy valaki most is áll a függöny jótékony takarása mögött.

– Ott? – ismételte a nő. – Ott… hát ott… senki nem lakik.

– Biztos benne?

– Persze. Az betegszoba.

A nő arca kerek volt és meglehetősen előnytelen vonásokkal rendelkezett, habár kifejezetten szép szemei voltak, amikkel most bambán bámult a két férfira.

– Ha az a betegszoba – folytatta lassan bontogatva a gondolatmenetét John –, akkor Roby miért nem odafent van?

– Mert őt külön kellett költöztetni. A rendfőnökasszony nem mondta, milyen agresszív volt?

– Van most valaki a betegszobában? – John figyelmen kívül hagyta a nőnek a téma elterelésére tett kísérletét.

– Egy valaki, de ő fertőző beteg. Tilos látogatni.

– Aha, értem.

És John valóban úgy gondolta, hogy érti, de legalábbis kezdi érteni – bármi is van abban a szobában, nem fogják beengedni. Ezért John úgy döntött, nem is vesződik azzal, hogy engedélyt kérjen.

 

22.

 

Roby sápadtnak tűnt, amin a fehér ing sem segített, amit ráadtak. Nagy volt rá, szinte eltűnt benne, de legalább tiszta volt és puha. A haja borzosan meredt ezerfelé, a szája cserepes volt a láztól. Ott ült az ágya szélén görnyedt háttal, riadtan nézett a két nyomozóra, mikor azok beléptek hozzá. Látszott rajta, hogy a sírás kerülgeti, de tartotta magát egészen addig, míg Esther nővér is megjelent.

– Nem akarom, hogy itt legyen! – kiáltott fel. – Ő menjen ki, azonnal menjen ki!

– Látom, nincsenek túl jóban – jegyezte meg epésen John.

– Így viselkedik, mióta befogadtuk – felelte a főnökasszony, aki fel sem vette a csípős hangnemet.

– Haragszik magára?

– Inkább fél – szólt Catcher is, és ő volt az első, aki közelebb lépett a fiúhoz. Odahúzott egy széket az ágy mellé. – Leülhetek?

Választ nem kapott ugyan, de azért mégis helyet foglalt közvetlenül a fiú előtt. John mellé lépett, és mikor leguggolt, magára vonta Roby figyelmét – a szemei csillogtak, holmi drága kövek, és ebben a félhomályban a kisfiút különös árnyak vonták közre.

– A nevem John – kezdte a nyomozó. – Ő itt a barátom, Aaron, és azért jöttünk, hogy hazavigyünk anyukádhoz. Tudod, nagyon hiányzol ám neki! – A fiú laposakat pislogott, és John észrevette, hogy a szemébe toluló könnyeket próbálja elhessegetni. – A nővérek azt mondták, picit még várnunk kell, mielőtt elindulunk, de addig beszélgethetnénk, ha van kedved.

Roby nemlegesen megrázta a fejét, aztán már csak az ölét nézte. Mindenki, aki körülötte állt, úgy meredt rá, mintha sosem láttak volna még gyereket azelőtt, főképp az apáca, aki korábban segített neki megmosakodni, és most éppen pakolt. Az ő és a rendfőnökasszony pillantását kerülte a fiú a leginkább. John körülnézett a szobában, és úgy ítélte meg, hogy túlságosan is sokan vannak.

– Elnézést, nővérek, megkérhetném önöket, hogy hagyjanak magunkra minket Robyval?

– Nem gondolom, hogy ez túl jó ötlet lenne – emelte fel a fejét Esther nővér.

– Maga talán nem...

A főnökasszony grimaszba rándult vonásait most megvilágította némi kósza napfény, ami besurrant az ablakon anélkül, hogy bárki is észrevette volna, ám úgy tűnt el, ahogy érkezett; gyorsan és nyom nélkül.

– Ám legyen! – egyezett bele Esther nővér sértetten. – Nővér, a nyomozó úr nem kívánja, hogy jelen legyünk. Menjünk!

Egy emberként hagyták el a szobát, és John csak akkor fordult vissza a fiú felé, mikor hármasban maradtak. Várt némi reakciót, de mivel semmit sem kapott, ezért felült az ágy szélére.

– Elmondod nekünk, hogyan kerültél ide? Mi történt veled?

A két férfi nem tudta, Roby mennyire hasonlított az édesapjára. Az anyja sokszor elmerengett abban, hogy őt nézte, vagy hogy azon tűnődött, vajon az apja kiköpött mása lesz-e felnőtt korában, ám azt nem tudhatta róla, hogy sokkal bátrabb volt. Az apját inkább gyávasággal vádolták, sokszor mondták rá, hogy gyenge. Robyban azonban olyan elszántság és kitartás dúlt, hogy szinte szétfeszítette fiatal mellkasát. Most kifelé bámult az ablakon, bár kétség sem fért hozzá, hogy semmit sem lát a tájból, olyan mélyen belemerült saját gondolataiba. Talán összekuszálódtak a képek, talán tisztán fel tudott idézni mindent. Talán csak nem akart róla beszélni.

– Roby – Catcher halkan szólalt meg, ám ebben a mély csendben ez így is kiáltásnak tűnt. – Ha elmondod, mi történt, akkor tudunk segíteni. El fogjuk kapni azt az embert, aki bántott! Találkoztál valakivel, igaz?

Roby bólintott, ám még most sem volt hajlandó megszólalni.

– A vámpírral? – noszogatta Catcher.

– Nem szabad ezt mondani róla. – Roby szinte suttogott. – A démonok nevét nem szabad kimondani.

– Ezt ki mondta neked? – ráncolta a homlokát John.

A tény, hogy a fiú az ajtó felé sandított, ahol minden bizonnyal Esther nővér strázsált, beszédesebb volt mindennél. John és Catcher váltottak egy gyors pillantást, aztán a férfi folytatta.

– Tudod, Roby, a démonok nem olyanok, mint amilyennek hinnéd. Vámpírok nem léteznek.

– De ez létezik. És gonosz.

– Ettől még csak egy ember. Valaki, akiben lakik egy rossz démon, de ettől nem lesz erősebb.

– Kiben lakhatnak démonok?

– Bárkiben – felelte John, ám Catcher erre megbökte a vállát. – Sosem tudhatjuk, kiben vannak démonok. A legtöbb emberben vannak, de leküzdjük őket, tudod? És ez az, amitől erősek leszünk.

Újabb napsugarak törtek át az üvegen, ezúttal azonban néhány pillanattal tovább időztek odabent.

– Nekem is vannak démonjaim? – kérdezte Roby, és most még inkább összehúzta magát az ágyon ülve. – Nem akarok olyan lenni, mint az.

Catcher előredőlt és a térdeire támaszkodott. Néhány másodpercig tűnődve meredt Robyra, aztán megkérdezte:

– Mond csak, csináltál már igazán rossz dolgot? Valamit, amit tudod, hogy nem lett volna szabad, de mégis megtetted.

A monoton kopogás, ahogy Roby hintázó bokája folyton beleütődött az ágy lábába, szinte visszhangot vert odabent. A gyerek meredten a lábait nézte, mintha a zoknijánál jelenleg nem lenne izgalmasabb dolog a világon, és úgy tűnt, erre a kérdésre makacsul megtagadja a válaszadást, mikor hirtelen aprócska sóhajt eresztett ki.

– Egyszer a Hajóroncsban elvettem két eurót. Ott hevert a pulton, és... hát én nem tudtam, kié. Elvettem. Aztán hallottam, hogy Bertha nagyon keresi, és akkor elszaladtam.

– Megbántad?

– Ühüm. – Roby most ráemelte könnyes tekintetét a nyomozóra.

– Akkor a te démonod nem volt elég erős, hogy legyőzzön téged. Mert volt bűntudatod. – John megsimogatta a gyerek feje búbját. – De ha igazán erős akarsz lenni, akkor visszaadod azt a pénzt.

– Hát... már vettem belőle csokit az öreg Billnél. De majd visszaadom... Ti rendőrök vagytok, ugye? – Úgy tűnt, Roby mindjárt futásnak ered, és ezen Johnnak akaratlanul is mosolyognia kellett.

– Azok, de nem a két euró miatt vagyunk itt.

– Hanem a vámpír miatt.

– Elmondod, hol találkoztál vele?

John ebben a percben nem tudta volna megfogalmazni, hogy dühöt vagy sajnálatot érez-e. Hogy egy tíz éves kisfiúnak sosem szabadott volna ilyen helyzetbe kerülnie, ez feldühítette, de közben sajnálta is a gyereket a történtek miatt. Szerette volna megígérni neki, hogy el fogják kapni a vámpírt, és hogy véget vetnek ennek az egésznek, ám azzal is tisztában volt, hogy nem kelthet illúziókat Robyban. Hiszen közel sem volt biztos, hogy valóban pontot tudnak tenni az ügy végére. De John semmiképp sem akart elmenekülni a szigetről, és maga mögött hagyni ezt a káoszt, és most minden reménye Robyban volt.

– Az erdő szélén... – kezdte a fiú lassan. – Ott állt és engem nézett. Nem tudtam, ki ő. Azt mondta, hogy a tesóm már ott van vele, és hogy elmegyünk anyuért. Mert azt mondta, hogy valami ünnepség van, de utána eltűnt. Azért mentem be az erdőbe, hogy megkeressem.

Csend lett. Az a fajta, amiben megnehezül a légzés, és amiben csengeni kezd a fül is, így tiltakozva ez ellen az éteri üresség ellen. Roby hallgatott, és John nem szívesen noszogatta volna, ha van más választása.

– Mi történt utána? – Percekig nem érkezett válasz. – Roby, ez a férfi bántott téged?

Roby akaratlanul is összébb húzta magát, karba font kezeit erősen a testéhez szorította. John óvatosan nyúlt felé, hogy megfoghassa vékonyka karjait, és miközben feltűrte az ing ujját, Roby nem ellenkezett. A fehér bőrén sötét véraláfutások éktelenkedtek, közepükön pedig egy harapásnyom, amiből tökéletesen kivehetőek voltak az emberi fognyomok.

 

23.

 

A folyosó most John szitkozódásaitól volt hangos. Odalent állt a lépcső alján, a belső udvar felé indult volna, mikor észrevette, hogy az egész csomag cigarettája elázott. Egy pillanatra elszégyellte magát azok miatt a kifejezések miatt, amik elhagyták a száját egy apácazárda kellős közepén, és már éppen azon volt, hogy bocsánatot kérjen az arra tévedő fiatal nővértől, amikor az rámosolygott. Ugyan az a nő volt, aki korábban értesítette őket, hogy Roby felébredt.

– A cigaretta egészségtelen – szólt kedvesen.

– Igen, igaza van – bólintott John, aztán várt egy darabig. – Várjon, semmi prédikáció, hogy szokjak le?

– Mindenkinek vannak rossz szokásai.

– Magának is?

– Tudja... – A nő körülsandított a folyosón, hogy vajon akad-e bárki, aki hallhatja őt. – Mérhetetlenül szeretem a csokoládét. De persze nekünk az élet élvezete eléggé tiltott dolog, úgyhogy…

– Akkor gondolom, ön nem dohányzik. – John felmutatta elázott dobozkáját, amivel megnevettette a nővért.

– Nem, nem dohányzom. Biztosan hallotta már azt a mondást, hogy a testünk egy templom, igaz? Istentől kaptuk, és ránk bízta azt a nemes feladatot, hogy vigyázzunk rá. Épségben kell tartanunk a testünket és lelkünket egyaránt, mert eljön majd az idő, amikor visszaadjuk neki mindkettőt.

– Tudtam, hogy lesz prédikáció! – jegyezte meg John, a nővér azonban ismét csak mosolygott.

– Ismeri Daniel atyát? – kérdezte, de John arckifejezése azonnali választ adott. – Corkban szolgál, de sűrűn eljön hozzánk is, ő tartja Claresholmban a vasárnapi miséket. Ez hétpecsétes titok ugyan, de.... neki is vannak bűnös szokásai.

A nővér, aki kezdett kifejezetten szimpatikussá válni John számára, rákacsintott a nyomozóra, majd sietve elindult a folyosón.

– Na, nem jön? – nézett vissza a válla felett.

John követte őt egy irodáig, és mikor benyitottak, a nővér sebtében felkapott valamit az asztalról, és John kezébe nyomta.

– Ezt minden bizonnyal az atya felejtette itt a legutóbbi látogatásakor. Ne tudják meg, hogy tőlem van!

Azzal a fiatal nő elviharzott, John pedig ott maradt egy vékonyka, ezüst színű cigaretta tároló dobozzal a kezében. Kézzel sodort, elég ügyetlenre sikeredett szálak sorakoztak benne, de John őszintén hálát adott értük. Átfutott az agyán, hogy az atyára ráférne egy cigaretta sodró tanfolyam, de ezek a csálé kis vackok is többet értek a semminél. John visszasietett a belső udvarra, áthajolt az átrium kerítésén, és olyan mélyen szívta be a felizzó cigi füsjét, amilyen mélyen csak tudta. Hirtelen köhögnie kellett, és furcsa, sáros ízt érzett a szájában. Nem ismerte az európai dohányokat, de ezt kifejezetten pocséknak érezte. A férfi a nedves kerítésfalnak támaszkodott, a fejét hátravetette és átadta magát a cigaretta nyújtotta örömöknek.

Újabb slukk, újabb nikotinhullám, ami elöntötte a testét.

Rég volt már, hogy egy szál cigi ilyen jóleső érzéssel töltse el, szinte érezte, ahogy a füst megtöltötte a tüdejét, ahogy szétáramlott az ereiben, örvényként kavargott és kavargott, egészen elszédült benne. Ahogy kifújta, körülötte gomolygott és őt kereste, és a kis hamuszemcsék is körülötte szállingóztak, simogatták, mintha hiányzott volna nekik.

Aztán John szemei előtt megvonaglott az udvar, a világ beleremegett a lélegzetvételeibe.

Mintha kilépett volna a saját testéből, mintha egy lepedőre vetített filmet nézne valahonnan távolból, úgy látta önmagát az átriumos folyosón. De csak tizenhat éves, és a cigaretta is olyan esetlenül lógott az ujjai között. Az apja vele szemben állt, hang nélkül, lenémítva kiabált vele. Emlékezett még erre, persze, hogy emlékezett. Szobafogságot kapott, amikor rajtakapták, hogy dohányzik, és a szavak, amiket most nem hallott, már réges régen feledésbe vesztek, de az a mozzanat, ahogy az apja letépte a fekete ingről a fehér gallért, az örökre beleégett az emlékeibe.

Felemelte a félig szívott cigarettát, a tizenhat éves fiú is felemelte, és rácsodálkoztak. Most olyan volt, mintha apácák sora vette volna őket körbe, mindenki arcát látta, akivel találkozott a kolostorban. Többször is látta őket, ugyan az a néhány arc alkotott egy egész tömeget. John egy pillanatralehunyta a szemét, de valami különös érzés a hatalmába kerítette; talán a szentség maga? Talán ezen a helyen megtalálta azt, amit az apja oldalán, az apja útmutatása mentén (vagy annak ellenére?) sem? A szentséget, az alázatot, azt, hogy Istent érzi, hogy mindent érez egyszerre, az egész világot érezte. Mindent. Egyszerre.

Aztán minden szétmállott az esőszagban. Valami feszítette a koponyája falát belülről, talán a cigaretta füst, ami sehogy sem tudott távozni a testéből, megöli majd, a tüdejébe mar, a szívébe mar, minden izmába és az idegekbe.

John lábai remegtek, a falba kellett támaszkodnia, ha nem akart elvágódni. Azt akarta kérdezni, „mi történik?”, de a szavak hang nélkül szálltak el, talán a világ is elnémult. Se hangok, se zajok, csak Roby, aki ott állt vele szemben az udvaron. Érte akart nyúlni, hogy elérhesse és berángathassa onnan, be a meleg épületbe. Szinte már majdnem sikerült, amikor valami megragadta a nyakát, hogy hátra rántsa. John arca a sárba csapódott, a tüdejéből minden levegő kipréselődött. A világ forgott és vonaglott, hirtelenEg zajrobbanás – kiáltások és hörgés, sosem múló hörgés. A vámpír a nyakát harapta, élesek a fogai, a vére meleg, mindent beborító karmazsin folyó. Felszakadt erek, a húscafatok alól kibukkanó csontok. Talán minden húst lerág róla, talán majd a bogarak fejezik be a föld alatt, ha eltemetik. Talán itt marad, és a keselyűk tépik szét, és ő élni fog, még nem halt meg, látni fogja a sárba keveredő vérét. A vérét, ami most savként marta a száját – ellene fordult, szétmarta az ereit. Talán ő is vámpírrá válik, és Claresholm erdeiben bujkál majd, miközben az emberek vasvillával kergetik, amiért felzabálta a gyermekeiket.

24.

 

– Azt mondja, nem emlékszik rá, hogy nézett ki – magyarázta Catcher.

– Gondolom, a sokk miatt. Hiszen látta, mit művelt azzal a gyerekkel.

Esther nővér hangja színtelen maradt, ahogy Catcherrel végighaladtak a folyosón. A kezeit tördelte, kissé idegesnek tűnt.

– Minél előbb haza kellene juttatniuk szegényt – folytatta. – Úgy tűnik, megússzuk az újabb vihart. Segítünk elmenni a kocsiig!

– Ezért igazán hálásak lennénk, főnökasszony...

Catcher nem fejezhette be a mondatot, mert hirtelen halk csattanás ütötte meg a fülüket. Nedves, erőtlen csattanás, talán két tenyér a hideg falon, hozzá nyögés és vonszolás hangjai. Catcher döbbenten a folyosó végére szaladt, hogy lássa, amint John a falnak dőlve, nyakig sárosan vonszolja magát. Vér ömlött a nyakából, horzsolások nyomai az arcán. Az ujjbegyei is véresek voltak.

– Karót... karót kell döfni a szívébe!

Mindössze ennyit mondott, a szavakat erőtlenül formálta, összemosódtak, és szinte érthetetlenek voltak. Aztán a férfi összeesett, és nem mozdult többet.