A sosemvolt vőlegény - 10. fejezet

 

25.

 

A lüktetés, mint a harci dobok visszhangja a szív pumpálásának ütemére, ba-bamm, ba-bamm, éles és kínzó, hirtelen és szűnni nem akaró. John arra eszmélt, hogy szétroppan a koponyája, de nem a fájdalomtól, hanem a… tulajdonképpen, mitől is? Nem tudtam volna megfogalmazni, minthas még mostanra sem tért volna vissza a saját testébe. Nem érzett fájdalmat, sőt, semmit sem. Mintha valaki más irányította volna az izmokat. A szemeit először csak nehezen tudta kinyitni, és lényegében semmit sem látott. Attól félt, talán megvakult, olyan sötétség vette körül, ám ez lassan, a sűrű pislogások közepette szétfoszlott. Catcher arca homályosan lebegett előtte, talán Esther nővér és még egy ismeretlen nővér állt még felette. Abban biztos volt, hogy egy ágyon hever, érezte a párnát a feje alatt, és a takarót, ami kissé szedett-vedetten hevert a mellkasáig felhúzva. Dohszag csapta meg az orrát, meg némi tömjén.

– Hogy vagy? – kérdezte Catcher.

John válaszolni akart; azt akarta mondani, hogy „jól”, ami persze nem fedte volna a valóságot, de ezt lett volna a legegyszerűbb kiejteni. Ahogy azonban kinyitotta a száját, oldalra kellett fordulnia, hogy jobb híján a padlóra hányjon. Ezek után persze már meg sem kísérelte azt a „jól”-t, inkább csak visszahanyatlott a párnára, és szinte rögtön vissza is aludt.

Esteledett, mikor ismét magához tért. Egyedül volt a szobában, csak egy kis lámpa égett az asztalon. Fázott, ahogy kimászott a meleg takaró alól, végigfutott a hideg a gyenge izmain, miközben lassan kitántorgott a szobából. Szédült kissé, de minden lépéssel magabiztosabban haladt. Érezte, hogy a nyakán húzódnak a sebek, amiket nagy gonddal kötöztek be, a körmei alatt még vérmocskos maradt a bőr. Tiszta inget viselt, a nadrágja zsebében még ott lapult a cigarettatartó.

Catchert, Robyt és a nővéreket az étkezőben találta meg; egy hosszúkás helyiség volt gyéren megvilágítva, egyetlen berendezésként a hatalmas faasztal szolgált, megannyi székkel. Csupán néhányan ücsörögtek ott – a jelenleg is a zárdában élő hét nővér és vendégeik, ettől pedig még üresebbnek érződött a hatalmas, magas belterű terem. Rózsaablakok keretezték a termet, a hajópadló sötéten húzódott a lábuk alatt.

– Nyomozó úr! – Esther nővér, mintha rugóra járt volna, úgy pattant fel a székéről. – Hogy érzi magát?

– Jól.

– Pedig szarul festesz – csúszott ki Catcher száján, de suttogva rögtön bocsánatot is kért a kifejezésért. – Éhes vagy? Egy kis leves biztos jól esne!

John helyet foglalt, és szótlanul várta, hogy feltálalják neki a gyöngyözően aranyszínű levest, amiben rengeteg zöldség és némi hús is úszkált. Sótlannak találta, de legalább meleg volt és finom, úgyhogy magába erőszakolt néhány kanállal.

– Valaki... – kezdte, de a hangja olyan rekedt volt, hogy meg kellett köszörülnie a torkát. – Valaki tudja, hogy mi a fene történt velem?

Catcher az apácákra nézett, de mivel ők egyenesen visszabámultak rá, magához vette a szót.

– Nem igazán. Valamiféle rohamod lehetett, mert... nem voltál magadnál. A’sszem, hallucináltál is, meg félre beszéltél. Amikor felvittelek a szobádba, kiáltoztál, ráadásul elég agresszív voltál.

– Komolyan?

– Teljesen. Be akartál nekem mosni egyet, mert azt mondtad, hogy vámpírt csináltam belőled.

Robynak kicsúszott a kanál a kezéből, éles csörgések közepette egyenesen vissza a tányérjába. Csak egy pillanatra nézett fel, a tekintete egyenesen John nyakára siklott, aztán vissza a levesre. John a kötésekhez nyúlt – ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen minden porcikája remeg –, és olyan esdeklőn nézett Catcherre, mint korábban még soha.

– Sebesre kapartad a bőrt – sietett a magyarázattal a nyomozó. – Néhol elég mélyen sikerült felsértened, de semmi komoly. Senki sem harapott meg.

– Meddig voltam kiütve?

– Hát... kicsivel több, mint huszonnégy óráig.

John keze megállt a mozdulat közepén, az arcán színtiszta döbbenet látszott.

– Azt akarod mondani, hogy már másnap este van?

– Aha, azt.

– Jesszusom, Gary már biztosan hajtóvadászatot indított utánunk is!

– Ne aggódj, sikerült beszélnem vele! A telefonvonal borzasztó, de azt el tudtam mondani, hogy minden rendben van, és megtaláltuk Robyt is.

John nem sokra emlékezett ebből a mámoros időszakból, akármeddig is tartott, de az érzés, hogy talán vámpír lesz belőle és a fájdalom, ahogy valaki átharapta a torkát, még élénken élt benne. Szinte már a halálfélelemmel volt egyenértékű, de eszében sem volt ezt megosztani Catcherrel. Inkább evett még pár kanál levest, közben pedig azon gondolkodott, hogyan értethetné meg társával, hogy minél előbb el kell innen tűnniük.

26.

 

– Nem bízom bennük.

– Mi a jó ég történt veled?

– Ez egy nagyon jó kérdés, de azt hiszem, sejtem.

– Akkor tedd meg, kérlek, hogy beavatsz!

– Majd odakint. Itt még a falnak is füle van. Kapjuk fel a gyereket, és tűnjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet!

John az ágyán ült, Catcher mellette állt, és az ablakon át kémlelte a tájat. A nap szinte már teljesen lement, ám a borult égbolton ebből semmi sem látszott – a narancs és arany színek helyett most csak vöröslő aljú, szürke felhők úsztak az égen. Ez a földöntúli fény mindent bevont; a fákat, a bokrokat, a domboldalon lezúgó sártengert.

– Hogy jutunk vissza? – kérdezte Catcher. – Minden úszik a mocsárban.

– Valahogy muszáj lesz hazavinnünk Robyt. Itt nincs biztonságban!

Úgy tűnt, hogy az apácák vendégszeretete is véges, mivel a következő pillanatban két rövid koppantás után az ajtó kinyílt, belépett rajta egy pufók nővér, és megkérdezte, hogy készen állnak-e az indulásra, illetve, hogy John érzi-e magát olyan erősnek, hogy vállalkozik az útra. A hangsúlyából kiérződött, hogy nemleges válasz ebben az esetben bizony nincs.

– Ezek most kidobnak minket? – suttogta Catcher, ahogy a nővér nyomában a hall felé vették az irányt.

– Azt hiszem, nagyon is jó okuk van rá.

A férfi megszédült kissé, így a nyomozóba kellett kapaszkodnia a lépcsőn. Lassan ugyan, de legalább esés nélkül leértek, ahol Roby már kabátban várt rájuk. Esther nővér keze a fiú vállán nyugodott.

– Martha nővér – intett a pufók nő felé – majd elkíséri magukat egy darabon, hogy biztonságban eljussanak az autójukig.

„Hogy biztosan eljussunk az autóig”, gondolta John. Átvette a vászonszatyrot, amibe korábbi, sáros ruháikat pakolták, illedelmesen megköszönte, majd visszafordult a főnővér felé.

– Köszönjük a segítségüket!

– Hisz ez a dolgunk. Ígérem, épségben hazajuttatjuk Robyt, és megígérhetem, hogy mielőbb véget vetünk ennek a vámpírhistóriának!

– De azt mondta – szólalt meg hirtelen Roby –, hogy vámpírok nem léteznek. Csak démonok, benne vannak az emberben.

– Ez így van. – John belefúrta a tekintetét Esther nővérébe. – És sosem tudhatjuk igazán, hogy pontosan kikben.

Mielőtt bármi mást mondhatott volna, Catcher hirtelen John jobbján termett, és kínos mosollyal próbálta oldani a pillanatok alatt gerjesztett feszültséget. Sűrű hálálkodások közepette elköszönt, majd Johnt és Robyt az ajtó felé kezdte terelgetni. Martha becsukta mögöttük a vaskos ajtót, aztán szó nélkül elindult a domb felé egy nagy és éles fényű elemlámpával a kezében. Egy másikat a két nyomozó felé nyújtott, akik készséggel elfogadták.

– Nem arra kellene mennünk? – Catcher értetlenül mutatott abba az irányba, ahonnan ők érkeztek előző nap.

– Erre könnyebb lesz. Meredekebb, de van lépcső.

– Lépcső?

Valóban, a domboldalba valamikor évtizedekkel ezelőtt valaki vette a fáradtságot, és betonból készített lépcsősort. Keskeny volt ugyan, és ahogy Martha nővér mondta, meredek, ráadásul csúszós a sártól, de legalább járható. Catcher elgondolkodott, vajon hány olyan út köti össze Claresholmot a zárdával, amiről ők nem tudnak. Roby kétségbeesetten szorította a kezét, talán attól félt, hogy leesik, talán az erdő rémítette meg ennyire. A nyomozó próbálta megnyugtatni, és biztosítani afelől, hogy amíg ők ott vannak, semmi bántódása nem eshet, de nem úgy tűnt, mintha sikerrel járt volna.

John hangosan zihált, néha pedig meg kellett állnia, nehogy összeessen. Fáradt volt, a tagjai sikoltó fájdalommal tiltakoztak a lépcsőmászás ellen, ráadásul most erős hányinger tört rá. Mikor végre felértek a tetejére, megkönnyebbülten felnyögött. Martha feléjük fordult, hüvelyk ujjával a háta mögé mutatott.

– Arrafelé kell menniük, ottan lesz a kocsi. A faluba már gondolom, visszatalálnak egyedül is.

– Köszönjük, Martha nővér – szuszogta John, és azon töprengett, hogy Martha nővér az egyetlen, aki kissé vidékiesebb akcentussal beszél a zárdában. – Megoldjuk.

– Vigyázzanak magukra!

Azzal a nővér elindult visszafelé a lépcsőn, John és Catcher pedig egy perc pihenő után arrafelé indultak, amerre Martha szerint az öreg Land Rovert találták. Roby kettejük között ment, és igyekezett olyan halkan lépkedni, ahogy csak tudott. John is megfogta a kezét, a másikat szúró oldalának nyomta. Mikor az autó körvonalai végre kibontakoztak előttük, futni szeretett volna odáig, ám gyanította, hogy nem érné el élve az úti célt.

– Te vezetsz – nyögte, ahogy beesett az ülésre. Robyt hátra ültette, ő maga az anyósülésen terült el. – És lassan!

 

Az út majdnem hogy járhatatlan volt, csakúgy, mint idefelé, ezért Catcher megfogadta a tanácsot, és szinte lépésben indultak el. A Hajóroncs így majdnem negyvenpercnyi járásra esett, és John ez alatt kétszer bóbiskolt el. A fűtés ugyan gyatra volt az autóban, de ez sem zavarta igazán.

Gary éppen a fogadó mellett ácsorgott, a kutya kölyköknek adott enni. Ahogy meghallotta a közeledő kocsi hangját, megfordult, és olyan lelkesen integetve üdvözölte őket, mintha legalábbis háborúból tértek volna vissza. John persze így is érezte magát. A csapos beszaladt, még az autóban ülve is hallották a kiabálását, mikor pedig kijött, a mögötte rohanó Brigid majdnem fellökte. Az asszony feltépte az autó ajtaját, hogy kirángassa onnan megszeppenten szipogó fiát. Magához ölelte, és csak hálálkodott hol Johnnak, hol Catchernek, hol pedig Istennek.  John ezután nem sokra emlékezett; tudta, hogy Catcher kapott a nőtől egy hatalmas csókot az arcára, tudta, hogy Robyt próbálták jobb kedvre deríteni a kölykökkel, és arra is emlékezett, hogy akkor döntötte el, hogy visszavonul a szobájába, amikor egy alacsony, kendőt viselő asszony minden áron a nyakába szeretett volna akasztani egy fokhagyma füzért, mondván, ez jó az átváltozás ellen, hiszen mégiscsak megharapták. A lépcsőig sem jutott el azonban, mikor Annabelle elkapta a karját.

– Catcher nyomozó azt mondja, rosszul van.

– Jól vagyok!

– Nem úgy néz ki. Jöjjön velem!

– Magának inkább a fiúval kellene foglalkoznia…

– Maga szarabbul fest!

Annabelle felfelé kezdte tuszkolni őt a lépcsőn, így John nem ellenkezett tovább; egyenesen a szobájába mentek, ahol a doktornő leültette őt. Letérdelt elé, de a pillanatok kissé összemosódtak. Éles fény hasított John szemébe, és érezte, hogy valami hideg fém ér a mellkasához.

– Beszedett valamit? – kérdezte a nő.

– Nem, én... elszívtam egy szál cigit.

– Honnan szedte azt a cigit?

– Öhm... kaptam. – John a szeme elé emelte a kezét, mikor Annabelle ismét elővette a pupilla lámpát. – Nézze, csak aludnom kell, és reggelre jobban leszek. Esküszöm!

– Mérjünk egy vérnyomást!

John fáradtan felsóhajtott, és hagyta, hogy a doktornő tovább vizsgálgassa. Attól félt, hogy így, ülve fog elaludni, végül pedig orral előre bukik majd. Szerencsére ez nem történt meg, Annabelle pedig még a nyaki sebeit is lekezelte valamivel, utána pedig hagyta, hogy a férfi végigterüljön az ágyon és alhasson végre.

John következő emléke az volt, hogy Catcher berontott hozzá, hogy közölje; Rebeccát megtámadta a vámpír.

27.

 

– Ugye most csak viccelsz? – nyögte fáradtan. Az ágyán hevert, és nem volt hajlandó kinyitni a szemeit. – Mennyi az idő?

– Nem viccelek, Blackwell az előbb telefonált, és azt akarja, hogy azonnal menjünk oda. Kilenc óra lesz. Már reggel van, John!

Catcher valahol az ajtóban állhatott a hangjából ítélve, és úgy tűnt, nem fog mozdulni addig, míg John fel nem tápászkodik. A férfi végül nem tehetett mást, ropogó ízületekkel és élesen feszítő izmokkal felült, aztán fel is állt, ám abban nem volt biztos, hogy talpon is tud maradni. Szédült, és mintha az ájulása előtti cigarettafüst még mindig a koponyájában keringett volna.

– Minden rendes vámpír éjjel dolgozik. Hát mi baja van ennek, hogy reggel bukkan fel?!

 

 

– Azonnal nyisd ki az ajtót!

– Rebecca, kérem!

– Becca, ne kelljen többször mondanom!

– Mr. Blackwell, talán nem tanácsos így kiabál…

– Gyere ki, és ne legyél már ilyen hisztis kis ribanc!

– Clara!

„Most mi van?” – tátogta némán Clara, közben széttárta a kezeit. Aztán a falnak dőlt nem messze Johntól, aki zsebre vágott kézzel figyelte, ahogy Catcher és Jephro Blackwell megpróbálják kiimádkozni Beccát a szobájából, ahová nagyjából egy órával ezelőtt zárkózott be. Az Őrmesterek Klubjának két tagja is ott szobrozott – az a kettő, amelyek amúgy is kevés szimpátiával viseltettek a sziget felé. Most is morcosan érkeztek meg, Lavertyt pedig hátra hagyták, hogy folytassa a tanúvallomások felvételét a gyerek eltűnésével kapcsolatban. Úgy tűnt, örültek, hogy megszabadulhattak ennek a feladatnak a terhétől, de láthatóan a vámpírral sem akartak túl sokat vesződni.

– Rebecca, kérem, engedjen be minket! – Catcher homloka tompán koppant a fán, ahogy a fejét az ajtónak döntötte, és fáradtan felsóhajtott. Megmasszírozta az orrnyergét. – Előbb-utóbb úgyis ki kell jönnie, mi pedig tudni szeretnénk, mi történt. Az édesapja is aggódik…

Blackwell már azon volt, hogy újabb szidalmakat zúdítson az ajtóra, de mikor elkapta Catcher tekintetét, visszanyelte a szavakat, majd némi habozás után egy sokkalta nyugodtabb hangnemet vett elő.

– Becca, kislányom, nagyon kérlek, hogy gyere ki! Bármi történt is, ígérem neked, hogy…

Nem fejezhette be, mert abban a pillanatban kattant a zár, amit halk nyikorgás követett. Az ajtó résnyire nyílt ki csupán, de ez is elég volt – John egyetlen ugrással termett ott, bedugta a lábát a küszöbön, mielőtt Rebecca meggondolná magát, aztán beljebb nyomult. A lány félreállt, hogy mindannyian beléphessenek, de olyan kicsire összehúzta magát, mintha attól félne, hogy hirtelen valaki megtámadja. És John azonnal rájött, hogy valóban fél – a tartása, a zihálása és a védekezőn a mellkasa előtt nyugvó karjai is erre utaltak, de persze a nyakán körbefutó kötés is sokat segített a megfejtésben, ami lényegében egy virágmintás selyemsálból állt.

– Jézusom, mi történt? – Blackwell megpróbálta magához vonni a lányt, aki kitépte magát apja kezei közül.

 – Nekem esett – motyogta. – Én… én azt hittem, hogy ő nem… de most láttam… nem hittem el… láttam, ott volt…

Becca az ablak felé mutatott reszkető ujjakkal. Az üveget egy jókora részen betörték – most odaragasztott, elázott kartondobozok darabjai védték a szobát a széltől és esőtől.

– Bejött… – magyarázta tovább Rebecca reszketegen. – Ott állt és min-minden csurom víz lett. Aztán azt mondta… meg kell tennie, muszáj…

– Mi történt ezután, kisasszony? – McGilloway őrmester – a magasabb – noszogatni próbálta a lányt, mikor az elhallgatott.

– Megharapott!

Clara hitetlenül felhorkant, Blackwell elkáromkodta magát, Catcher pedig megpróbálta elérni a Rebecca nyakán lévő kötést. Mikor sikerült, óvatosan leszedte, hogy megnézhesse a sebet, és ahogy az alvadt vér eleresztette a beleragadt anyagdarabot, Catcher élesen beszívta a levegőt. Rebecca nyakán több véraláfutás is látszott, sötét és sárga foltok, és csakúgy, mint Roby esetében, ott volt az elmaradhatatlan emberi fognyom. Néhol a lány bőre felszakadt, és kissé még vérzett is.

– John… – suttogta Catcher, majd mikor a férfi mellé lépett, megkérdezte. – Ezt most te is látod, igaz?

John egyetlen kérdő tekintettel válaszolt.

– Hogy sikerült elkergetned? – Blackwell földbe gyökerezett lábakkal állt a helyén.

– Én… nem tudom… azt hiszem megrúgtam. – Becca láthatólag zavarba jött és félre döntötte a fejét, akár egy kutya.  – O… ott…

– Rebecca, kérem, el kell mondania, hogy mit látott! Ki volt a támadója? – kérdezte a kettes számú őrmester, O’Concannon.

– A vámpír.

– Azaz?

– D-Duncan… Lee…

– Duncan Lee. Akiről maga igencsak titokzatosan beszélt eddig.

– Ezt meg hogy érti? – Rebecca fázósan fonta össze a karjait. – Maguk voltak azok, akik nem voltak hajlandóak foglalkozni az ügyünkkel. Maguk ketten – bökött rájuk Rebecca. – Maguk jártak itt akkor, és a jegyzőkönyvet sem nagyon akarták felvenni.

– Azért, kisasszony – szólt az egyes számú –, mert nem kezelhettük eltűnésként az ügyet. Ha valaki távozni akar, távozik. Nem köröztethetjük azért, mert nem akarta elvenni magát.

– Szerintem nem voltak jegyesek – jegyezte meg John közönyösen.

– Tessék? – Blackwell felvonta a szemöldökét. – Maga azt állítja, hogy a lányom hazudik?

– Inkább csak… szereti a drámai túlzásokat.

– Maga talán nem… – morogta Clara az orra alatt, bár senki sem törődött vele.

John Rebecca mellé lépett, és mikor az megpróbált elhúzódni tőle, a férfi nem hagyta.

– Azt hiszem, hogyha tényleg lett volna lánykérés, lenne gyűrű is. Ez egy eléggé maradi hely, a maguk családja meg hagyománytisztelő. Emellett tudjuk, hogy Rebecca egy igazi kis romantikus lélek, és amennyiben Lee valóban meg akarta volna kérni, akkor ezt ő is tudta róla. Hopp, a vőlegény eltűnik, a menyasszony hajtóvadászatot indít utána. Nem gondolják, hogy egy hősszerelmesnek még mindig viselnie kellene a gyűrűt? Ráadásul vannak a faluban, akik állítják, hogy több alkalommal is hallották az ifjú párt veszekedni Lee eltűnése előtt.

Rebecca a könnyeivel küszködött, néha hangosan szipogott is, Catcher pedig értetlenül nézett rájuk.

– Maga gyanúsítja valamivel a lányomat? – Blackwell olyan szűkre húzta össze a szemeit, amennyire csak tudta.

– Nem. De örülnék, ha a kis játékaival a kisasszony nem próbálná meg félrevezetni a nyomozást. Nem vagyok Sherlock Holmes, hogy átlássak rajtuk.

– Nem vezetek félre senkit! – csattant fel Rebecca hirtelen. – Lee igenis feleségül akart venni!

– Volt eljegyzés? – Johnnak eszébe jutott az újságcikk, amit a könyvtárban talált. – Szerintem maga – bökött Rebeccára – megszellőztette a lapoknak, hogy eljegyezték, és emiatt Lee dühös lett. Talán tényleg mondott olyat, hogy el akarja venni, talán hitegette magát, hogy esküvő lesz, de nem akarta nyilvánosságra hozni. Ellenben magával.

Blackwell dühösen fújtatott, akár egy felbőszült bika, és félő volt, hogy bármelyik pillanatban nekimehet valamelyiküknek, ezért Catcher inkább arrébb állt.

– Komolyan azt akarja bemesélni – kezdte Blackwell dühtől rekedt hangon –, hogy mivel a lányom kezén nincs gyűrű, az egész egy hazugság?! Miért gondolja, hogy maga mindent tud?!

John érezte a férfiból áradó indulatot, ezért várt néhány pillanatig, mielőtt válaszolhatott volna.

– Fogalmam sincs, mi történt. De a faluban senki nem beszélt úgy Rebeccáról és Lee-ről, mint egy igazi szerelmespárról. Sőt, épp ellenkezőleg. Hallottam őket a kocsmában beszélgetni, és...

– A kocsmában?! Maga a kocsmából szedi az információit?!

– Megbízhatóbbak azok az információk, mint gondolja. Valami nagyon bűzlik maguk körül, és rá fogok jönni, hogy mi az!