A sosemvolt vőlegény - 11. fejezet

28.

 

– Gyanúsítod? – tette fel Catcher is a kézenfekvő kérdést, mikor a nyomozó mögött loholva vágott át a Blackwell-birtokon.

– Rebeccát? Nem.

– Hát?

– Gondold csak végig, Catcher! Annyira egyszerű, végig itt volt a szemünk előtt, mégsem láttuk!

– Öhm, ezt most értenem kellene?

John, amikor a kapu nyikorogva bezárult mögöttük, még egy pillanatra visszanézett a háta mögé, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem követi őket. Lassan már az útszéli bokrokban sem bízott meg.

– Azt hiszem, Rebecca ki akarta kényszeríteni, hogy Lee elvegye, ezért kezdte el terjeszteni, hogy jegyesek – magyarázta John menet közben. – De szerintem Lee-nek esze ágában sem volt elvenni a csajt, ezért veszhettek össze. Viszont ezt csak ők ketten tudták, a család pedig abban a hitben volt, hogy közeledik a lagzi. A baj az volt, hogy valakinek ez a leendő házasság rohadtul bökte a csőrét, ezért kinyírta a vőlegényt. Aki persze sosem volt vőlegény. Érted már?

Catcher grimaszai híven tükrözték az értetlenséget, ami a fejében kavargott. Szinte futnia kellett, ha lépést akart tartani a másikkal, John azonban úgy döntött, nem beszélgetnek többet, majd csak akkor, ha visszaértek a fogadóba, és végre pihenhet egy kicsit. Az előző éjszaka komolyan kivette az erejét, és most igazi megpróbáltatásnak tűnt bármiféle testmozgás – a menetelés közbeni beszéd pedig most egyenesen tiltólistán szerepelt. A Hajóroncstól néhány utcányira aztán John megtorpant.

– Már régen át kellett volna kutatnom Lee házát, ezért én most oda megyek. Te küldd rá a riportereket Blackwellre!

– Ráküldeni? Így is itt ólálkodnak naphosszat. Úgy tudom, interjút akarnak Rebeccával, de senki nem engedi be őket. Reggel az egyik idős nőt kapták el a postánál, hogy nyilatkozzon. Eléggé kétségbe vannak esve…

–  És? Nyilatkozott?

 – Hát… magyarázott valamit a vámpírról meg a fokhagymáról, de szerintem nem sokat értettek belőle.

 – Oké, akkor beszélj velük, én elintézem, hogy Blackwell fogadja őket. Tudni akarok mindent az üzleti útjairól; hol, mikor, minek és kivel. A fiáról szintén. Kérdezzék ki a zárdabéli tűzről is!

 

Catcher a Hajóroncsban ült, félszemmel figyelte, ahogy Gary rosszkedvűen szolgálja ki törzsvendégeit. A két riporterre azonban sokáig kellett várnia, hogy felbukkanjanak. Az asztalra támaszkodva el-elbóbiskolt, és hosszú percek estek ki az emlékezetéből, de még több szövődött össze a zavaros képekkel, amiket félálomban látott.

Ms. Teresa Felton pontban három órakor toppant be a fogadóba; csapzottan és reszketve. Catcher megpaskolta saját arcát, hogy felébredjen kicsit, majd szinte egyszerre húzta le a pohár vizet, amit Gary akkor tehetett le elé, amikor éppen aludt.

 

– Mégis miért tenném? – A nő hangjából annyi arrogancia szűrődött ki, amennyivel Catcher csak ritkán találkozott. Miután végighallgatta a nyomozót, csak ült keresztbe tett lábakkal, még mindig esőtől csöpögő hajjal, és várt.

– Rengeteget segítene a nyomozásunkban. És ha sikerül felgöngyölítenünk az ügyet, első kézből írhatja meg a cikkét. Ezért van itt, nem?

– Blackwell miatt jöttünk, nem maguk miatt! – vágta rá Mike Egérképű Smith rögvest.

– Igen, persze. Gondolom, egyáltalán nem izgatja fantáziájukat, hogy mit keres itt két londoni magánnyomozó, mi? – Catcher gúnyosan felhorkantott. – Csak azt kérem, menjenek oda és ezt a mesét magának Jephro Blackwellnek próbálják meg beadni! Ha egy kicsit rájátszanak, el fogja hinni! Kérdezzék ki őt az üzleti útjairól, meg a művészetről, azt imádni fogja!

Teresa elgondolkodva forgatta ujjai között a poharat, amiben valamiféle sötétbarna folyadék hullámzott. Egy szuszra itta meg, és mikor ismét beszélni kezdett, a szavainak gyógynövény és tea illata volt.

– Mit kapunk cserébe? Gondolhatja, hogy nem egyszer próbáltunk már a közelébe férkőzni, amióta itt vagyunk, de nem sok sikerrel. Persze, most itt vannak maguk és a bájos kis vámpír barátjuk, hogy szolgáltassák nekünk a híreket.

– Azt kapják cserébe, hogy elintézzük, hogy bejuthassanak Jephro Blackwellhez! – szólt Catcher, mire Teresa felvonta a szemöldökét. – És végül megkapják a mi nyilatkozatunkat is.

– Még jó! – Teresa mosolya gúnyos volt. – Nem sűrűn járnak ide londoniak valami hülye kis baromság miatt. Ezzel az enyém lenne az évszázad cikke.

Gary elcsoszogott az asztaluk mellett. „Minden oké?”, tátogta, miközben vadul mutogatott az újságíró párosra, cseppet sem leplezetlenül. Catcher bólintott, majd ismét Teresa felé fordult, és csak ennyit kérdezett.

– Egy holttest, egy gyermek eltűnése és egy nőt ért támadás magának hülye kis baromság?

Nem kapott választ. Teresa egy ideig a szavakat ízlelgette, amiket végül ki is mondott.

– Szerintem ez az egész szenzációhajhászás, és nem történik itt semmi.

– Tehát mindent mi intéztünk?

– Nem, Blackwell. Kell a reklám a turisták miatt. Ez a sziget a végét járja, és meg akarja menteni, úgyhogy kijátssza ezt az ütőkártyát. Magukat ide rendelik, hogy még nagyobb felfordulás legyen.

– Hm. – Catcher felállt az asztaltól. – Akkor bizonyítsák be, hogy igazuk van! Így is, úgy is megkapják a sztorijukat, nem?

 

Catcher riadtan ült fel az ágyán. A hangos, szűnni nem akaró kopogás verte fel az álmából. Miután ugyanis John egész nap nem került elő, abban a hitben pihent le, hogy végre kialhatja magát.

– Mi az? – nyögte, ahogy ajtót nyitott. John állt előtte fáradtan, nyúzottan, a kezében néhány papírt gyűrögetett.

– Phoenix, Arizona – mosolygott diadalittasan John. – Ashley Down Árvaház, 1981. június 19. Felix Morgan, anyakönyveztetve az édesanyja nevén, apa ismeretlen. Egészséges, 3425 grammal született. Örökbe fogadta Mike és Cedric Collins 1984. áprilisában, meghaltak 2004. január 25-én autóbalesetben. Angliában tanult, először Oxford majd Cambridge, de egyiket sem fejezte be. Büntetett előéletű, főleg csalás miatt. Három évet ült, most felfüggesztetten van. Pontosabban lenne, ha élne.

Catcher sűrűn pislogva próbált megszabadulni az álmosságtól.

– Te most Duncan Lee-ről beszélsz?

– Az ál Duncan Lee-ről.

– Szóval már tudjuk, hogy ki ő.

– Abigail Felicia Morgan nővér fia. Egyeztettem a szárazfölddel, és most nemrég kaptam meg a faxot. A könyvtárban van egy, és én sem hittem volna, de működik.

– És ki volt az apa? Szerinted McCarthy, de... miért akkor ez az egész felhajtás? Ha McCarthy az apa, az miért bökte volna bárki szemét? Miért jött ide álnéven?

– Hogy ő az apa, az senki szemét nem bökte volna, de az, hogy az anyja apáca, az már nagyobb gond lehetett volna.

John Catcher ágyához lépett, hogy kinézhessen mellette az ablakon; csupán egy-két ember lézengett a Hajóroncs előtt, mindenki más nyilván odabent iszogatott. Most, hogy kissé megnyugodtak a kedélyek Roby előkerülését követően – a Rebecca elleni támadásról persze senki sem tudott –, egyre több ember látogatott el a kocsmába, hogy gyűléseket szervezzenek. Teóriákat gyártottak a vámpírról, meg arról, hogyan kellene végleg kiiktatni a dögöt, de előszeretettel csámcsogtak mások kárán is, így sűrűn felemlegették McCarthyt és a kis Robyt is, akinek az egyik férfi szerint a vámpír kis híján leharapta a karját.

– Valamit nem mondasz el, igaz? – Catcher a homlokát ráncolta. – Arról, hogy mi történt veled a zárdában. Szerintem meg kellene nézetned magad a doktornővel. Robyt is megvizsgálta, amikor visszajöttünk, és mondtam, hogy téged is meg kellene, de mivel elaludtál, nem akartunk zavarni.

John némi kotorászás után előhúzta a fém cigaretta tartót a kabátja belső zsebéből, és az ágyra dobta.

– Ezt attól a fiatal nővértől kaptam. Azt mondta, hogy szerinte Daniel atya hagyhatta ott, mikor legutoljára a szigeten járt, de én másképp gondolom.

– Ki az a Daniel atya? – Catcher elvette a tartót és kinyitotta. Megszaglászta a benne lévő cigaretta szálakat, majd az egyiket kivette, hogy közelebbről is megszemlélhesse.

– Valami pap, tök mindegy. Tudod, mit gondolok? Hogy ez Drakuláé.

– Akkor hogy került a zárdába?

– Na, látod, ez remek kérdés! Emlékszel, hogy találtunk néhány csikket a belső udvarban?

– Bárkié lehetett. Talán tényleg ez a Daniel atya hagyta ott.

John kivette a cigit Catcher kezéből, és végighúzta az orra alatt, közben olyan mélyen igyekezett beszívni az illatát, ahogy csak tudta.

– Kötve hinném, hogy ezt az atya sodorta, van benne ugyanis valami titkos hozzávaló. Méghozzá igen töményen. Valami, ami kiütött szinte rögtön azután, hogy rágyújtottam. És ami szerintem kiütötte Robyt is.

– Mert Roby is rágyújtott egy szálra? – nevetett fel Catcher, aztán hirtelen elhallgatott. Mikor ismét megszólalt, lassan rakta össze a mondatot. – Ha Drakula tényleg valami extrát tett bele, és Roby beszívhatta a füstöt, amikor magával vitte, akkor.... ettől lehetett annyira agresszív. Te is nekem akartál esni, és Drakula sem egy kezes bárány. Talán ez magyarázat lehet arra, miért harapdál össze mindenkit.

– Gondolom, betépve könnyebb.

– Van valami tipped, hogy mi lehet benne?

– Valami pszichedelikus cucc, mert elég intenzív látomásaim voltak. Van pár tippem, de csak egy laborban kaphatnánk rá választ, abból meg kissé híján vagyunk errefelé.

 

Pontosan két órával később Teresa Felton és az Egérképű Mike betoppantak a fogadóba, és Gary azonnal szaladt is, hogy értesíthesse erről a nyomozókat. Az esőzés csak nem akart alábbhagyni, és Teresa látszólag a legkevesebb toleranciával sem viseltetett a claresholmi időjárás iránt. John figyelemmel hallgatta végig a beszámolójukat, közben meg sem szólalt, Catchernek ellenben nehezére esett követnie a rázúduló, jobbára felesleges információkat.

– Mr. Blackwell nem volt túl készséges, de meg kell mondanom, eléggé különös figurának tűnt – állapította meg Teresa. – Biztos, hogy van takargatnivalója.

– Mindenkinek van – szólt John unottan, mikor már a rögtönzött interjú alatt készített jegyzeteket is átfutotta. – Főleg egy sikeres üzletembernek.

– Jephro Blackwell akkor sem lehetne távolabb a sikeres kifejezéstől, ha a Holdra költözne. A fia nélkül a birodalma darabokra esne.

– Sebastian viszont láthatólag jól kézben tartja a dolgokat. – Catcher homlokráncolva pillantott bele az előtte heverő papírokba. – Gyarapítja az apját, hogy a végén mindent megörökölhessen.

John arca megfeszült.

– Ahogy mondod – motyogta halkan, majd hirtelen Catcher felé fordult. – Pontosan erről van szó.

– Igen? – A nyomozó értetlenül bámult vissza rá.

– Azt hiszem rátapintottál a lényegre.

 

Jephro Blackwell szolidnak cseppet sem mondható eleganciája teljes mértékben elütött a Hajóroncs vidékies, már-már puritán stílusától. A férfi felszegett állal vágott át a kocsmán, egészen Johnékig. Odakint felszakadozott a felhőzet, és mire az első csillagok megjelentek, az időjárás is lenyugodott.

– Meglepett, amikor felhívtak – közölte Blackwell köszönés helyett. – Bízom benne, hogy ez azt jelenti, van fejlemény az ügyben.... Mi az ördög történt a nyakával?

– Apró baleset. – John akaratlanul is a sebeihez nyúlt, hogy megsimogassa őket, majd intett a többieknek, hogy foglaljanak helyet.

– Hallgatom önöket, uraim!

A fogadó valahogy a szokásosnál jóval halkabbnak tűnt, mintha Blackwell jelenléte mindenki hangulatára rányomta volna a bélyeget. A három rendőr is csak nemrég érkezett vissza a fogadóba, McGalloway őrmester felmasírozott az emeletre, a másik kettő pedig helyet foglalt egy asztalnál és meredten pásztázták a vendégeket. John eltűnődött, vajon merre járhattak eddig, de nem foglalkozott velük túl sokat.

– Hogy van Rebecca? – érdeklődött John.

– Gondolhatja. Szegény lány teljesen ki van borulva. De jól lesz, amint elkapják végre azt a mocskot.

– El fogjuk kapni! – biztosította őt John. – Méghozzá igen hamar.

– Várjon! – Blackwell a homlokát ráncolta. – Csak nem azt akarja mondani, hogy már tudja, ki tette?

– Hm, érdekes szóhasználat, nem igaz, Catcher? Ki tette? Hiszen mind tudjuk, hogy Duncan Lee a vámpír. Ő támadott rá a környékbeliek birkáira, aztán a szerencsétlen McCarthyra és végül az ön lányára is. Ki tette… nem inkább, hogyan? Nem ez lenne a helyes kérdés? Hogyan tette, és főleg, miért?

Gary hosszasan méregette Blackwellt, mielőtt felvette a rendelését, mikor pedig megfordult, hogy visszacsoszogjon a pulthoz, az orra alatt halkan morgott.

– Még hogy én gyöjjek ide kiszógá’ni őtet, e. Há gyöjjön ő oda, ha akar valamit, az elkényeztetett urasága! Há’ a’ eszem megáll!

– Nos? – John figyelmen kívül hagyva az incidenst, Catcherre pillantott.

– Tudja, én azon kevesek közé tartozom – kezdte Blackwell emeltebb hangon –, akik nem hisznek a vámpírok létezésében. Ezért kézenfekvő a kérdés, hogy mégis ki az, aki megpróbálta megölni a lányomat. Nem Duncan Lee, abban biztos vagyok.

– Lehet is. Duncan Lee ugyanis halott. Mi több, Felix Morgan is.

– Kicsoda?

– Felix Morgan. – John lassan ejtette ki a szavakat

– És mégis ki a fene az a Felix Morgan?

– 1981. Mond ez az év magának valamit? – John hátradőlt.

Az arckifejezésből ítélve mondott, sokat is. És habár Blackwell mindent megtett annak érdekében, hogy a döbbenete ne látszódjon meg, képtelen volt teljes mértékben elrejteni, bár Catcher úgy gondolta, a próbálkozása mindenképp dicséretes.

– 1981? – kérdezett vissza a férfi. – Khm, akkoriban nagyon jól ment az üzlet. Rengeteget voltam külföldön.

– Németország, Belgium, Franciaország… – sorolta John.

– Többek között.

– Gondolom, még véletlenül sem járt India közelében.

Catcher szótlanul vette el Garytől a sörét, amelyet valójában meg sem rendelt, a beszélgetés pedig csak a csapos távozása után folytatódott, („Egészségire az uraknak!”).

Blackwell idegesen megigazította a zakóját. Mikor látta, hogy a páros nem hajlandó megszólalni, végül ő volt az, aki dühödten beszélni kezdett.

– Jó, értem. A gyerekről akarnak kérdezni. – A hangja olyan halk volt, hogy Catchernek közelebb kellett hajolnia, ha érteni akarta a szavait. – Abigail nővér és én… nos, viszonyunk volt, ha fogalmazhatok így. Teherbe esett.

Catcher, aki éppen belekortyolt az italába, most kis híján leköpte a vele szemben helyet foglaló Blackwellt. Köhögnie kellett, levegőt sem igen kapott. John hátba vágta, és mikor Catcher végre képes volt megszólalni, sűrű sóhajtások közepette csak annyit tudott kinyögni:

– Maga ejtette teherbe?

Most Blackwellen volt a sor, hogy meglepődjön. A tekintetét a két férfi között kapkodta, és látszólag mérhetetlenül zavarban volt.

– Hogy őszinte legyek – kezdte John –, ez kissé kínos, mert eddig azt gondoltam, az öreg McCarthy volt az apa. Bár ez az új információ még inkább beleillik a képbe.

– Miféle képbe? Maguk el sem tudják képzelni, mekkora botrány lett volna ebből, ha kiderül. A sikeres Jephro Blackwell felcsinál egy claresholmi apácát. Köszöntük szépen, de ebből nem kértünk. Az akkori főnővér, Maria valaki, már nem emlékszem a teljes nevére, ő intézte el, hogy Abigail elmehessen arra az indiai misszióra… tudják, gondolom, hogy minek.

– Hogy elvetesse a gyereket – szólt Catcher rekedten, mire mindketten felé fordultak, és ettől természetesen zavarba jött, ezért gyorsan megköszörülte a torkát, majd ivott még egy kortyot, amit ezúttal nem nyelt félre.

Blackwell megigazította az inggallérját, és kényelmetlenül feszengett a székén. A tekintete folyton a fogadóbéli társaság tagjai között ugrált, nyilván azt figyelte, ki az, aki kihallgathatja őket.

– Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy tényleg megteszi, ezért utána mentem – folytatta. – De itthon nem mondhattam meg az igazat, hazudnom kellett. Amúgy is alig voltam itthon abban az időben, sok üzleti úton jártam, mert több leányvállalatot is alapítottunk akkoriban. Mondjuk, már sok tönkre ment, na de mindegy is. Senki sem kérdezősködött. Elmentem Abigaillel az orvoshoz, és mikor biztos voltam benne, hogy nem lesz gond, visszajöttem. Persze egyikünk sem járt Indiában, ez csak… hát amolyan fedősztori volt, na.

John a homlokát ráncolta, ahogy lassan összefonta a szálakat a fejében. Elővette a zsebébe gyűrt jegyzeteket, amiket Teresa adott át neki korábban, és a férfi elé tolta.

– 1981, Phoenix. Persze, az üzleti út mindig jó fedősztori, mint az a franciaországi kiruccanás, amikor a zárda leégett. Ha jól tudom, ma azt nyilatkozta, akkor is éppen tárgyaláson volt.

Blackwell elkerekedett szemmel pillantott le a papírra, majd a szemeit forgatva széttárta a kezeit.

– Annyira tudtam, hogy ki akar játszani, azért sózta a nyakamba a sajtót. Még hogy jót tesz majd a sziget hírnevének, ha a polgármester nyilatkozik! Francokat!

– Csak ne mondja, hogy nem élvezi a reflektorfényt!

– Ahhoz a tűzhöz semmi közöm nem volt.

– Igen, tudom.

– Tessék? – Blackwell őszintén meglepettnek tűnt. – Nem gyanúsít?

– Nem.

– Hát akkor mi a fenének hozta fel?!

Catcher is kérdőn pillantott Johnra, ám lassan kezdett összeállni a kép az ő lelki szemei előtt is. Gondolatmenetét azonban el sem kezdhette, mert hirtelen őrült dübörgés törte át a kocsma nyugodt légkörét. Fémes csattanások, hörgő üvöltés és sikítás, amibe birkák kétségbeesett sírása vegyült. Egy nő felpattant az asztalától, egészen a sarokba hátrált, miközben csak annyit mondott; „itt van!”. A többiek is felálltak, egyenként, lassan és óvatosan, de nem tudták, merről jön a hang. Hol az egyik oldalról, hol a másikról, hol fentről, hol lentről, hol olyan erős visszhangot vert, mintha egyszerre egy egész hordányi bika rontott volna a fogadóra. Gary a kezében tartva a poharat, amit az imént még egyhangúan törölgetett, az ablakhoz sétált.

– Na, csak óvatosan, komám! – szólt rá a Medve.

– Nyugalom, nincsen itten semmi gond. Biztosan a szél az megin’.

– Ez nem a szél, hanem az a rohadt vámpír! – csattant fel valaki dühösen. Szavait azzal pecsételte meg, hogy a söröskorsóját az asztallaphoz vágva kilöttyentette az italát.

A dobogás hirtelen szűnt meg. Catcher nyugtalanul fészkelődött, és habár John mérhetetlen magabiztossággal ült mellette, ő szeretett volna felpattanni, és kirohanni, hogy kiderítse, mi történik odakint. Egy hatalmas kőtömb repült be az ablakon, ami hangos csörömpölés közepette robbant szilánkokra. A kinti szürkületben egy magas, sovány alak sötét körvonala bontakozott ki. Kiáltozott, tombolt, kapálózott. Egy nő felsikoltott, mikor megpillantotta őt, majd szinte sírva menekült fel az emeletre, hiába próbálták megfékezni.

– Ne aggódjon má’! – szólt valaki. – Nem tud begyönni, amíg be nem híjják! Nem lépheti át a küszöböt a pokolfajzatja!

Az elsőt újabb kövek követték, aztán újabbak és újabbak, a fogadón lassan nem maradt ép ablak. Gary szitkozódva vágta a földhöz a poharat, majd dühösen kikiáltott az épületből.

– Hogy van pofád ehhez, te szemétláda?! Há’ az anyád hétszentségit dobálózol itten, aljas vérszopó, te…!

Hirtelen hallgatott el, mikor megfordult, szürke felsőjén egy sötét folt éktelenkedett. A Medve felhördült, mert ő is, ahogy mindenki a kocsmában, azt hitte, hogy a vér Garyé, és kellett egy-két pillanat, mire mindenkiben tudatosult, hogy a csapos nem sebesült meg. A vértől csöpögő beleket, amik toccsanva hullottak a földre, és amik feltehetően az imént még keservesen bégető birkától származtak, csak később vették észre.

– A jó kurva életit, ennek a…!

A Medve olyan cifra káromkodást eresztett meg ezután, amelyet John sokat hallott füle is csak nehezen viselt el. A kocsmában aztán mindenki felháborodottan kezdett kiabálni és szentségelni, egy emberként üvöltöztek ki a vámpírnak, akin úgy látszott, valóban fog az ősi átok, miszerint hívás nélkül nem léphet be a házba. Vagy csak szerette volna elkerülni a felbőszített banda haragját.

Időközben McGalloway is visszaért, a három őrmester pedig hirtelen jelent meg Catcher balján.

– Hátul menj ki, feltűnés nélkül! – John keze ügyében már ott volt a fegyvere is, egy másikat pedig a barátja keze ügyébe nyomott.

– Jézusom, ez egy Colt Python revolver? Honnan a fenéből szerezted?! – döbbent meg Catcher. Mivel hivatalosan nem rendőrségi ügyben jártak el, nem hozhatták át a határon a fegyvereiket, így a férfi igencsak különösnek találta, hogy Johnnál hamarjában kettő is akadt. Az őrmesterek kifejezett érdeklődéssel várták a választ, és John hirtelen zavarba jött egy kissé.

– A Medvétől.

– És ő csak osztogatja, mint a cukrot…? Arról meg már ne is beszéljünk, hogy ő honnan szerezte!

John a szája elé emelt ujjával intette csöndre a másikat. Catcher homlokráncolva bólintott, aztán már indult is volna kifelé, ám az egyik őrmester elkapta a karját.

– Csak semmi magánakció, fiúk! Nem tudom, hogy megy ez az államokban, de itt most én vagyok a főnök! A fegyverekről pedig majd később tárgyalunk.

– Nem fogok a seggemen ülni idebent, amíg az a dög odakint van – jegyezte meg szárazon John.

– De igen, pontosan azt fogja csinálni, nyomozó! – Az őrmester olyan erősen nyomta meg az utolsó szót, hogy szinte ropogott a fogai alatt.

– Figyeljen, McCancan, veszekedhetünk még egy darabig, vagy akár el is kaphatnánk a vámpírt!

–  A nevem O’Can-…

Mire azonban befejezhette volna a mondatot, John és Catcher már ott is hagyták a triumvirátust. A hátsó kijárat zárva volt, de mivel sok ideje nem maradt tétovázásra, Catcher magában bocsánatot kért Garytől, majd betörte az ajtót. A szél fújdogált ugyan, de az ég tiszta volt, a hold és a csillagok fénye kellőképpen bevilágította a környéket. Catcher nyugodtan, biztos mozdulatokkal kerülte meg az épületet, ujjai könnyedén simultak a fegyverre. Felébredt ösztöneire hallgatva átosont a bokrokkal tarkított lehajtó másik felére, hogy így próbáljon meg a vámpír mögé kerülni.

John lassan, cigarettával a szájában lépett ki a fogadóból. Az épületből kiáramló sárgás fény most éteri aurát vont köré, amiben a férfi alakja sötéten vibrált.

– Hogy van, Sebastian? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában, miközben kifújt egy adag füstöt.

Catcher nem láthatta a szemeit – sem a látóviszonyok, sem a távolság nem volt megfelelő hozzá –, de így is tudta, hogy a detektív őrá szegezi a tekintetét.

– Lebukott, Sebastian! Nincs értelme tovább folytatni ezt a színjátékot!

Catcher léptei nesztelenek voltak. Már csak néhány lépésre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a vámpírt, aki a fogadótól tisztes távolságra, lihegve ácsorgott, szinte mozdulatlanul. Alig látszott a sötétben. John folyamatosan beszélt hozzá, Catcher azonban nem is figyelte, hogy miket mondd, csak arra koncentrált, hogy kikerülje a sáros tócsákat, azonban nem volt elég ügyes. A vámpír hirtelen mozdult és váratlanul, villámgyorsan vetette rá magát Catcherre. A nyomozó megpróbált menekülni, ám a másodpercek alatt kialakuló káosz közepén ragadt. Az idő felgyorsult, az egész egy elmosódott pillanattá sűrűsödött. A vámpír ki akarta tépni a kezéből a pisztolyt, de mikor rájött, hogy erre esélye sincs, természetéhez hűen harapni kezdett. Valamikor John is belevetette magát a küzdelembe, mert Catcher megérezte a kezén az övét, ahogy megpróbálja kirángatni őt a sárból. A vámpír belemart a nyakába, a fogai szinte felszántották a bőrét. Catcher habozás nélkül meghúzta a ravaszt.

A környéken vibráló visszhangot vert a lövés. Catcher nyögve ejtette vissza a pocsolyába a fejét, amikor hirtelen megszabadult a nehéz test súlyától. Valaki mellétérdelt, hogy segítsen neki talpra állni, de ez nehéz dolognak bizonyult az erős szédülése miatt. Catcher ugyanis valamikor beverte a fejét egy kőbe, most meleg vér csorgott le a tarkóján egy vékony patakban.

– Gyöjjön, majd jobban lesz! – Gary hagyta, hogy a férfi belé kapaszkodjon.

A vámpír sehol sem volt. Catcher arra számított, hogy a test ott hever majd mellette valahol, ám csalódnia kellett.

– El-elmenekült…? – nyögött fel.

– A barátja meg az a két nyurga rendőr is utána eredt. Biztosan e’fogják majd.

– Hacsak e’ nem repül. A vámpír azt is tud, repűni – bizonygatta valaki szaporán bólogatva.

Catcher megmosakodott odabent a kocsmában. A pult mögött talált egy öreg csapot, és mikor végzett, éppen azon volt, hogy meghúzza az orra előtt árválkodó whiskeys üveget, amikor John zihálva beesett a fogadóba.

– Nem értük utol – közölte egyszerűen. – Annak ellenére, hogy eltaláltad, elég gyors a rohadék.

– A vállát lőttem szét, nem a lábát… sajnos.

Blackwell is ott termett hirtelen, hogy megragadja Johnt a kabátjánál fogva.

– Mégis mi folyik itt, mondja?! A fiam? Komolyan van bőr a képén a fiamra kenni ezt az egészet?!

John kitépte magát a szorításból, megigazította a ruháját, és közben dühödten meredt a férfira.

– Sebastian nincs semmiféle üzleti úton. Nem esik messze az alma a fájától, igaz? A fia itt rohangál a szigeten és kedvére gyilkolászik.

– Kinek a fia gyilkolászik itten kiket? – Laverty köpcös alakja hirtelen jelent meg. Megigazította az övét, és úgy zihált, mintha legalább ő is futott volna. Ami persze nem volt igaz.

– Neki ehhez semmi köze! – morogta Blackwell.

– Na, ki vele! – folytatta Laverty, de senki nem foglalkozott vele. – Mindent tudni akarok, amit maguk is! Én vagyok a hatóság, vagy mi!

– Sajnos több is, mint azt maga gondolná – közölte John a polgármesternek címezve. – Először azt hittem, maga tette el láb alól Duncan Leet, azaz Felix Morgant, de amikor Teresa Felton átadta a jegyzeteket, és láttam, hogy maga túl hamar visszatért arról a bizonyos üzleti útról, rájöttem, hogy maga még csak nem is tudta, hogy a zabigyerek él. Tulajdonképpen azt hittem… hittük, hogy maga pénzelte Abigail nővér útját, hogy elvetesse a gyereket. Tudtam, hogy valamilyen módon benne van a keze a dologban. Bár úgy tűnik, hogy nem a keze, hanem… valami egészen más, és ez az édes kis vámpírbébi a maga fia.

Blackwell dühösen fújtatva tett egy lépést a nyomozó felé.

– Bezony! Abigail nővér nem végeztette el az abortuszt!

– Na, álljon mán meg itt mindenki! – Laverty felemelte a kezét, mintha attól tartana, hogy a többiek egymásnak esnek, és ezzel elérte, hogy végre mindenki őrá figyeljen. – Kicsoda az Duncan Lee, meg… az a Morgan? Meg az Abigail? Tulajdonképpen senkit se ismerek ebbő’ a sztoriból, szóval mondják mán el, mi folyik itten!

– Még ennyit sem sikerült kideríteniük, amióta itt vannak? – förmedt rá John. – Komolyan, milyen dísz rendőrök maguk?!

– A Duncan Lee az a vámpír! Ezt mán tudom. – állapította meg Laverty. – De mi köze van a Morganhez meg a… izé, ahhoz a nőhöz?

John fújtatva hátra lépett kettőt, aztán úgy döntött, nem foglalkozik tovább a rendőrrel, és ismét Blackwell felé fordult. Beletúrt a hajába, és most úgy érezte, jól esne egy whiskey.

 – Abigail nővér hazudott magának, ami végül is sokkal keresztényibb, mint megölni egy magzatot. Megszülte a fiút és árvaházba adta. Egyértelműen humánusabb megoldás. Akárhogy is, Felix Morgan veszélyeztette volna a maga vagyonát és jó hírét, ha kiderül, hogy ki is ő valójában. Ő ugyanis tudta, hogy a maga fia. Hogy honnan és hogy minek jött ide, azt nem tudom, talán pénzt akart kicsikarni magától a lányán keresztül. Rebecca elterjesztette a hírt, hogy eljegyezték egymást, mert nem tudhatta, hogy féltestvérek, de ez nem volt igaz, ó, de még mennyire, hogy nem! Morgannek esze ágában sem volt elvenni, de erről Sebastian nem tudhatott. Valahogy kiderítette, hogy ki ez az ismeretlen fiú, és meg kellett tőle szabadulnia. Főleg, miután rájött, hogy igényt tarthat a maga vagyonára.

– Fogalma sincs, hogy miről beszél… – sziszegte Blackwell.

– Há’ nekem se sok – ingatta a fejét Laverty. – Jó lenne, ha mind megnyugodnánk szépen, aztán mindenki elmondana mindent, amit tud, de lassan ám! Mer’ nem értek én ebbő’ egy mukkot se, aztán ha visszatartsák az információkat, akkor az a… izé… tudják, na.

– A nyomozás hátráltatása…? – nézett rá John gúnyosan.

– Na, az! Tudja maga!

– Mégis miféle nyomozást folytatnak itt maguk?

– Há’… nem szoktunk mi általába’ vámpírok után kutatni. Amúgy meg egészen békés környék ez. Csak lopni szoktak, meg részegen verekedni. Nincs itt öldöklés. Nem vagyunk mi ilyen dolgokhoz hozzá szokva…

Catcher odamasírozott a kis csapathoz, és John csak ekkor jött rá, hogy észre sem vette, amikor elment. Most fáradtan pislogott rá, Catcher azonban dühös volt. A kezében szorongatott egy mobilt.

– John, Sebastian betört a Blackwell birtokra. Megint.

– Betört?

– Clara most hívott. Azt mondja, hogy üvöltözött meg tombolt, meg rájuk támadt egy késsel.

– Azonnal odamegyünk. Mindenki, aki…

– John, várj! – Catcher felemelte a hangját. – Már nincs ott. Magával vitte Rebeccát és elmenekült.