A sosemvolt vőlegény - 12. fejezet

 

29.

 

Gary dühödt-türelmetlen motyogása elvegyült az üveg csörömpölésével – valaki a nagy riadalom közepette összetört két poharat, ám a rengeteg szilánk között ez fel sem tűnt.

– Van elképzelése, hová mehetett a fia? – John tett egy lépést hátrafelé, mielőtt Blackwell újfent nekitámadhatna.

– Ez… ez az egész annyira zavaros, még hogy az én fiam…! Sebastian nem ilyen, ő… a fenébe az egésszel!

Blackwell látszólag a kétségbeesés és a dühöngés között vacillált.

– Azt kérdeztem, tudja-e, hová ment a fia! – John feljebb emelte a hangját, és ezzel sikerült is magára vonnia a férfi figyelmét. – Lehet, hogy menekülni próbál.

– Én nem értem ezt az egészet.

– A lényeg, hogy meg kell találnunk Sebastiant, mielőtt Rebeccának bármi baja esne.

– Sohasem bántaná őt.

– Hová mentek?! – dörrent rá John hirtelen, amitől Blackwell megugrott.

– A-a csónakházba a világítótoronynál… azt hiszem… Régen volt ott egy kis faház, oda jártak a gyerekek minden nyáron, és Seb-Sebastiannak van egy motorcsónakja, talán azzal…

John azonban már nem várta meg, hogy a férfi befejezze a mondatot. Megfordult, és anélkül, hogy bármit is szólt volna, sietve átugrott a pulton, letépte a felakasztott kocsi kulcsot a falról – amiről tudta, hogy Gary szedett-vedett furgonjához tartozott –, Catcher pedig a szigorú pillantásból megértette, hogy követnie kell őt. Azonban nem ő volt az egyetlen, aki a nyomába eredt; vele együtt pedig az egész kocsma kivonult a fogadó elé.

A hold most elbújt a felhők mögött, a sziget sötétebb és komorabb képet festett, mint korábban. A Medve dübörgő léptei felverték a viszonylagos csendet, amit csak megkoronázott a furgon motorjának felbőgése, majd a monoton puffogás. Catcher attól félt, a kocsi nem bír ki egy újabb utat John kezei között.

– A’ északi úton menjenek, mer’ más merre nem lehet – magyarázta a Medve.

– Tudjuk! – Catchernek majdhogynem kiabálnia kellett, ha túl akarta harsogni a kocsit. – Arra mentünk akkor is, mikor Roby...

– Catcher, erre nincs időnk! – intette le John, és megbőgette a motort, hogy nyomatékot adhasson a szavainak.

– Óvatosan! – Gary riadtan a fejéhez kapta a kezeit. – Óvatosan kell ezzel az öreglánnyal bánni, hallja e, nyomozó úr!

– Maguk után megyünk! – szólt közbe a Medve, mit sem törődve a mellékelt figyelmeztetésekkel. – Kelleni fog a’ erősítés. Az a kölök meggajdú’t. Körbe megyek, bár az hosszabb, osztán ottan találkozunk. A’ erdő széléné’ ke’ majd jobbra fordulni, onnan meg tovább egyenest! De úgyis tudják.

John abban a pillanatban indult el, amikor Blackwell és Laverty becsapták maguk mögött a kocsiajtót.

– Csak nem gondolják, hogy itt hagynak?! – dühöngött Blackwell. – A gyerekeimről van szó, az Isten szeremére!

Catcher ülésének háttámlájába kapaszkodott, az ujjai szinte egészen belefehéredtek, de ez ebben a pillanatban nem az idegességének volt köszönhető, hanem a túlélési ösztönének. John nem igazán használt féket most sem, és olyan sebességgel vezetett, hogy Catcher kezdett attól tartani, hogy az autó lassan, de biztosan lerázza magáról az egyébként cseppet sem fölösleges dolgokat, mint mondjuk a tető. A szélvédő is vészesen izgett-mozgott a keretében. Laverty a tányérsapkáját a fejébe nyomva próbált kapaszkodni, de ő úgy tűnt, a nagy izgalmak közepette szóhoz sem jut.

– Tudni akarom, mi ez az egész őrültség, amit a fiamról állítanak! – morgott Blackwell.

– Előbb talán tisztázni kellene, melyikre gondol! – Catcher bekötötte az övét, miután egy éles kanyarban a mellette lévő ablak magától lehúzódott.

– A minap megtaláltam Duncan Lee, azaz Felix Morgan holttestét az erdőben. – John nem foglalkozott a bevágó, hideg széllel. – Kiástam.

– Kiástuk – vetette közbe Catcher, ám ezzel senki nem foglalkozott.

– Downey, maga komolyan a helyi pletykákra alapozva vitte végig a nyomozást?

– Hát, ja. És tudja, mi a legszebb? Hogy bevált! – John diadalittasan a levegőbe öklözött, ám a tudattól, hogy hosszú-hosszú pillanatokig a sofőr mindössze egyetlen kézzel igyekezett megtartani a kormányt, Catcher még inkább megpróbált belelapulni az ülésébe. – Amikor a fia meglátta, hogy a hulla eltűnt, tudta, hogy szorul a hurok. Ezért akart ránk ijeszteni az előbb. Tisztában van vele, hogy valaki rájött a titkára, és hát nem volt kérdéses, hogy mi voltunk azok. Persze másokra is a frászt kellett hoznia, úgyhogy betört Rebeccához is, és mivel itt mindig mindenki a kocsmában ül, itt kellett cirkuszt csapnia.

John magabiztosan vezetett, még az sem zavarta igazán, hogy az autó recsegett-ropogott alatta, Blackwell arckifejezése azonban egészen másról árulkodott.

– Mégis honnan tudta volna Sebastian – kezdte –, hogy Duncan Lee az én fiam? Vagy Felix vagy hogy a francba hívják. Én is csak később tudtam meg, hogy egyáltalán életben van!

– Gondolom, nyomozott egy kicsit – felelte Catcher. – Duncan Lee, úgy értem, az igazi, már évek óta halott. Innen már nem volt nehéz kiderítenie a többit. Ha valóban annyira féltette a vagyonát, mint sejtjük, akkor nyilván tudni akarta, hogy ki környékezte meg a húgocskáját.

– Pontosan – bólintott John. – Féltette az örökséget, valószínűleg joggal. Talán szánt szándékkal ölte meg a pasast, talán nem, de Morgan jelenleg a halfeldolgozóban pihen, mint egy hatalmas jégkocka. Tudta, hogy Rebecca keresni fogja a vőlegényét, talán azt is sejtette, hogy segítséget hív, ezért kitalálta a vámpírhistóriát, mert remélte, hogy ezzel mindenkit távol tarthat. És lám, minden fordítva sült el! Itt vagyunk mi is, a sajtó is, és ha ez a cikk napvilágra kerül, akkor a sziget reflektorfénybe kerül ám! De talán újra turista paradicsom lesz! – John egy fél pillanat erejéig Blackwellre pillantott, aki mereven bámult maga elé. – Magára akarta kenni a gyilkosságot. Neki alibije lett volna, hiszen elvileg üzleti úton van. Biztosan akadt volna valaki, aki megerősítette volna a hatóságoknak, hiszen mindenki lefizethető, de elcseszte az egészet.

– A fiam nem gyilkos! – Blackwell belebokszolt Catcher ülésébe.

– A fia egy gyáva alak. Bárányokat belezett ki, hogy ráijesszen a falura, McCarthy halála meg éppen csak kapóra jött. Az öreget asztmaroham vitte el.

– Morgant viszont valóban megölte – tette hozzá Catcher.

– Szerintem az is csak véletlen volt. Nem hiszem, hogy lett volna bátorsága hozzá.

Ahogy John kiejtette az utolsó szót, a kocsi lefékezett. Hirtelen és figyelmeztetés nélkül, Catcher ujjai megfeszültek a kapaszkodón, kis híján pedig a műszerfalat is lefejelte.

– Kocsival jöttek – szaladt ki a száján, mielőtt meggondolhatta volna, mit is mond.

– Nocsak! – John kipattant a járműből, a többiek követték. – A vámpírok manapság már nem szoktak repülni?

Az aszfalton vastag rétegben állt az iszapszagú sár, a lépteik egyre inkább ragacsosabbá váltak, míg végül a lábszárukat körbeölelő massza már áthatolhatatlanná vált, és egyre csak mélyült. Az öreg furgon mellett nem messze egy Audi parkolt. Nem éppen erre a terepre tervezett autó, fekete színével azonban tökéletesen beleolvadt a környezetébe. A nyitva felejtett ajtók arra engedtek következtetni, hogy utasai sietve távoztak, de hogy merre, azt már nem árulták el.

– Az erdőn át – mutatott Blackwell a fák közé, mikor John tétován körbefordult. – Erre a legrövidebb.

A két nyomozó és Laverty őrmester kibiztosított fegyverrel indult el. Mikor Blackwell meghallotta a fémes kattanást, megtorpant.

– Valamit tudniuk kell – kezdte halkan, de hallhatóan nem volt ínyére, amit mondani készült. – Sebastian vadász. Jó lövész és ért a fegyverekhez. Legyenek… legyenek óvatosak!

– Ne minket féltsen, inkább a lányát – szólt John.

– Őt nem fogja bántani!

– Sebastian nem beszámítható jelen pillanatban.

– Rebecca nekem dolgozik már jó pár éve. Sebastiannak...... Sebastiannak nincs hozzáférése minden céges számlához, Beccának viszont… Beccának van. Ha igaz, amit eddig mondtak róla…

John itt felvonta a szemöldökét.

– … akkor Seb talán a pénzt akarja, és ezért vitte el Beccát. Nem fogja bántani!

 

30.

 

A körülményekhez képest halkan haladtak. A cipőjük cuppogott, a lábuk már egészen átfagyott a hideg iszaptól. Lassan és nehézkesen lépkedtek, de Blackwell olyan magabiztosan tört előre, hogy a többieknek igyekeznie kellett, ha nem akartak lemaradni. Hosszú percekkel később értek szilárd talajra; a földet tűlevéltakaró borította, az aljnövényzet néhol mellkasig is felért. Tökéletes búvóhelyet nyújtottak, a néha előbukkanó hold fénye a levelek között átszűrődve ezüst pettyeket festett rájuk. A talaj enyhén lejtve ereszkedett egy vízzel töltött patakágyig, ahol a sár emberi lábnyomokat őrzött; sietős, elkent nyomokat.

Egy világítótorony meredt az égnek elhagyatottan a sziklás partszakaszon, akár egy néma őrszem. Kissé ferde volt már, az alapozása megsüllyedt, de szilárd volt és magas, és Catcher csak reménykedni mert benne, hogy Sebastian nem odabent van. A ritkuló fák között még elrejtőzhetnek, de ha meg akarják menteni Rebeccát, akkor ki kell merészkedniük – és ezzel tökéletes célponttá válnának a torony tetején gubbasztó Sebastiannak. A lábnyomokat próbálta követni, de a patakágyon túl a talaj ismét meredek kapaszkodóvá változott, egyre szárazabb, homokosabb agyaggal, ami már nem őrizte meg a férfi útvonalának nyomát. A csónakház odalent volt, ahová a toronytól vezetett le egy mesterségesen kifaragott lépcsősor, nagyjából húsz-huszonöt méter mélyre. A faház romjai tőlük nem messze, délkeleti irányban sötétlettek.

John némán intett Catchernek, hogy váljanak szét, így pedig két oldalról kerülhetik meg a tornyot. Blackwell a fák között maradt, Laverty pedig nem messze tőle vert tábort, miután John azzal a nemes feladattal bízta meg, hogy vigyázzon a polgármesterre. John szemét zavarta a sűrű sötétség, képtelen volt hozzászokni, jobbára a hallására kellett támaszkodnia. Minden harmadik lépés után megtorpant és fülelt (szélzúgás, tengermoraj, bagolyhuhogás), de emberi neszezés semerről sem jött. Habár ő maga sem tudta, mire vár – talán arra, hogy Rebecca nyöszörgése vagy óvatlan léptek zaja üti meg a fülét. Akárhogy is, semmi ilyesmit nem hallott. Megkerülte a tornyot, de akkor hirtelen lövés zaja tépte fel a nyugodt csendet, azonban nem a világítótorony felől. John a hang irányába fordult, és közben rájött, hogy a sötétség ugyan annyira előnyt is jelent, mint amennyire hátrányt. Jelen pillanatban ugyanis éppen elrejtette őt a közeledő Sebastian elől.

Rebecca könnyáztatta arccal, némán botorkált bátyja mellett, kezei a háta mögött – a válla megfeszült, természetellenes tartásban; megkötözték. A férfi erősen tartotta őt, és miközben a faház romjai közül próbált kihátrálni, a pisztolyával a fák közé célzott. Furcsa fegyver volt ez egy vadász-üzletember kezében; rövid csövű és otromba. Johnnak volt ideje megfigyelni a fegyvert, amit igen csak jól megvilágított ez a természetellenes holdfény. Mintha az esőfelhők lassan felszakadoztak volna, hogy ilyen módon vegyék ki a részüket a vámpír leleplezésében. John tudta azonban, hogyha mindent ellep ez az ezüst fény, akkor ő is láthatóvá válik, és tudta továbbá azt is, hogy Sebastian kezében bizony nem vadászfegyver volt.

A fák közül érkező motoszkálás hangos volt, faágak reccsenése, feltűnően dobogó léptek – John ebből sejtette, merre járnak a többiek. Észrevett egy elszáradt gallyat a földön, óvatosan fölé emelte a lábát, és hirtelen lépett rá. Sebastian összerezzent.

– Azonnal jöjjön elő! – förmedt rá azonnal, és fegyverét a húga halántékához szegezte. – És tegye le a fegyvert! Különben megölöm a lányt!

– Ugyan! – John felegyenesedett, és ő is felemelte a pisztolyát, ujja puhán feszült a ravasznak. – Nem fogja bántani!

– Miért olyan biztos ebben?! Fogalma sincs, hogy mire vagyok képes!

– Dehogynem! Ha megölné, nem lenne többé fedezéke. Magával akarja vinni a lányt túszként, hogy így biztonságban kijusson a szigetről.

Szándékosan nem említette a bankszámlákat, hogy Sebastian abban a hitben legyen, még mindig egy lépéssel előttük jár. Hogy azt higgye, még mindig ő irányít.

– Mindenképpen kijutok innen, nem tudnak megállítani. Különben is, hol van a barátocskája? Na, mi az – felkacagott –, betett neki egy kis bunyó? Azt mondtam, tegye le a pisztolyt!

Sebastian vállán átázott az a kötés, amit minden bizonnyal magának rögtönzött, de még így is látható volt, hogy a golyó korábban hol csapódott be. Leszegve tartotta a karját, mégis elég erősnek bizonyult hozzá, hogy magához szorítva tartsa a rettegő Rebeccát.

– Miért éppen vámpír? – kérdezte John. Időt akart nyerni.

Olyan éles kacagás harsant fel, hogy visszhangot vert a környéken.

– Most komolyan kérdezi? Itt van már jó pár napja, és még mindig nem jött rá? – Sebastian a fejét csóválta. – Ezek az emberek ostobák, bármit elhisznek, ha jól van tálalva. A saját szemével látta, nem igaz? Egy kis ez, egy kis az, és tessék, máris szárnyra kelnek a babonák. Ezek őrültek. – Sebastian a fegyverével kissé megbökdöste a saját fejét beszéd közben. – Totál őrültek! AZT MONDTAM, TEGYE LE A PISZTOLYT!

Sebastian megrántotta Rebecca karját, amitől a lány biztosan elesett volna, ha bátyja nem tartja meg. John ujjai megfeszültek a fegyver markolatán. Rebecca tekintetében őszinte félelem vibrált, a levegő ragacsos volt a néma sikoltásaitól. Sebastian keze ekkor már nem remegett, szilárdan szegezte a fegyverét ismét a lány halántékának; a szemei, a testtartása túlságosan is beszédes volt, és a legcsekélyebb esély is arra, hogy valóban lőni fog, több volt, mint amennyit John kockára tehetett. Lassan eresztette le a saját pisztolyát, végül a fűbe dobta.

– Jó fiú! – duruzsolta Sebastian. – Most hívja elő a többieket!

– Egyedül jöttem.

– Unom, hogy magamat kell ismételgetnem.

John kifújta a benntartott levegőt, majd a beszédhangnál alig hangosabban Catchert hívta.

– Látja? – nézett Sebastianra. – Nincs itt.

– Maga szórakozik velem?

– Miért tenném?

– Azonnal jöjjön elő mindenki! – kiáltotta el magát a férfi, mire Rebecca összerezzent. – AZONNAL!

Senki és semmi nem mozdult. A szél is elállt, mintha csak megérezte volna a környéket behálózó feszültséget. A hold teljesen kibújt a felhők mögül, éteri derengésbe vonva a partszakaszt.

A Medve még nem érhetett ide, Blackwell meg gyáván a fák közé bújva gubbaszt valahol, futott át John agyán a gondolat. Kiabálj csak, senkit sem érdekel.

Az erdő széle mindössze huszonöt méterre nyújtózott el mellettük, de amikor a sötét árny végigrohant, és Sebastian egy vadász reflexeivel odakapta a fegyverét, és meghúzta a ravaszt, John számára mintha ez a távolság megfeleződött volna.

Valaki felkiáltott, de ő már meg sem hallotta. Kihasználva a pillanat nyújtotta lehetőséget Sebastianhoz ugrott, hogy megragadja a karját. Belemart a vállán lévő sebbe, és amikor érezte, hogy a férfi ellenállása, hacsak egy pillanatra is, de megtörik, egy óvatosnak éppen nem nevezhető mozdulattal félrelökte Rebeccát.

– Futás! – kiáltott rá, a lány pedig engedelmesen eliramodott. – Catcher! – kiáltott ismét, ezúttal hangosabban.

Válasz gyanánt csak faágak reccsenése hallatszott az erdőből, óvatlan, tompán dübögő léptek zaja.

– Catcher! – John a puszta kezével próbálta Sebastiant a földre küldeni, de az ügyes volt és fürge. Aztán, amint a férfi utolsó golyót is kilőtte a tárból, John megkönnyebbülten eresztette el a csuklóját.

Ugyan azzal a mozdulattal John orrba vágta Sebastiant, és ahogy az megszédült, teljes erejéből beletérdelt a gyomrába. Sebastian nyögve terült el a földön, és úgy tűnt, egy jó darabig nem mozdul meg ismét, ezért John egyszerűen csak átlépett felette. Rebecca végig egy fa tövébe húzódva figyelte a jelenetet, és habár John szerette volna felhívni a lány figyelmét a „futás!” felszólítás téves értelmezésére, inkább visszanyelte az ingerültségét, miközben leoldotta a kezéről a kötelet.

– Catcher! – Felsegítette Rebeccát, közben az ezüst sávokkal felosztott erdőszélet kémlelte. – Catcher!

– Hasra!

Catcher hangja puha visszhangot vert. John úgy pördült meg a tengelye körül, mintha zsinóron rángatták volna. Sebastian közvetlenül előtte állt, és látta a férfi diadalittas, sakálszerű mosolyát élesen kirajzolódni a hold fényében, ahogy egyenesen az ő két szeme közé célzott a korábban elhajított pisztollyal. A ravasz kattanása puha volt és halk.

John nem hunyta be szemeit, ahogy ezt ilyen helyzetben az ijedtségtől szokás, ő egyszerűen csak visszamosolygott.

– Nem hiányzik valami?

Egy könnyed mozdulattal húzta elő a zsebéből a tárat, amit észrevétlenül sikerült kicsempésznie a fegyverből, mielőtt még egyáltalán felfedte volna magát Sebastian előtt. Tisztában volt vele, hogy amúgy sem lett volna esélye rálőni a férfira. A szeme sarkából látta, ahogy Catcher kiront a fák közül, és dühös bika módjára ökleli fel a férfit. Sajnos nem elég gyorsan ahhoz, hogy megelőzze Sebastiant, aki dühösen fújtatva a magasba emelte a funkcióját vesztett pisztolyt, és lesújtott vele. John zsák módjára csuklott össze.

 

31.

 

A halk motorzúgás a tenger morajlását juttatta eszébe. A nyakából kiindulva kellemetlen, zsibbadt fájdalom sugárzott szét, ezért inkább visszaejtette a fejét a kemény támasztéknak, de végre ki tudta nyitni a szemeit. Az első dolog, amit megállapított, az volt, hogy nem Gary furgonjában ülnek, hanem valószínűleg az Audiban. Aztán, hogy Catcher vezet, végül pedig, hogy kellemes, lassú tempóban haladnak. Ő maga az anyósülésen ült, amit kissé hátradöntöttek.

– Sétakocsikázás? – kérdezte nyögve, majd úgy döntött, ismét megkíséreli felemelni a fejét. Csak harmadszorra járt sikerrel.

– Jól vagy?

– Csodásan. A fejem úgy zsong, mintha leütöttek volna. – Kilesett az ablakon; már az erdő szélén haladtak, innen látszódtak a faluszéli első tanyák.

– Mert le is ütöttek.

– Hát, ez sok mindent megmagyaráz.

– Az a trükk a töltényekkel okos volt. – Catcher megengedte magának, hogy vessen a másikra egy pillantást.

– Most hol van Sebastian?

– Elmenekült. Próbáltuk követni, de gyors az a mocsok, szinte azonnal eltűnt a szemem elől. A polgármester néhány lövést utána eresztett, de annyira begurult, hogy inkább elvettük tőle a fegyvert. Féltem, hogy valaki mást fog agyon lőni.

–  Laverty?

–  Pofára esett a sárban, de nincs baja. A Medve visszavitte a fogadóba, Blackwell nem engedte, hogy olyan koszosan beüljön a kocsijába.

Catcher fél kézzel a háta mögé intett. John szemöldök ráncolva habozott, végül óvatosan hátra fordult, amennyire csak sajgó nyaka engedte. Gary a koszfoltos ingében, foghíjas mosolyával és egy puskával az Audi patyolat tiszta ülésén a lehető legbizarrabb látványt nyújtotta, amit a mellette kuporgó, döbbent tekintetű Jephro Blackwell csak még jobban fokozott. Rebecca csöndesen folydogáló könnyekkel meredt saját térdeire.

– Remélem, eldugtál valakit a csomagtartóban is – morogta John egykedvűen Catchernek.

– A kocsi mögé kötöttem volna azt a mocskot, ha elkapom!

– Maga ült má’ ilyen csuda autóba, nyomozókám? – Gary hangja most vidáman csengett. – Ez nem olyan, mint a régi jó furgonom, mi?

– Tényleg! – John hátravetette a fejét. – Hol van az a tragacs?

– Kiszógá’t.

– Parancsol?

– Kiszógá’t, na. Bedöglött. Nem indút be, osztán ottan hagytuk. Majd el lesz vontatva, vagy ha nem, há’ megeszi a rozsda, nekem az is mindegy. Úgyis csak a helyet foglalta. Mit ne mondjak, fé’tem is, mikor e’vitték. – Gary rekedten felnevetett. – Nem lett vóna szerencsés, ha az árokbó’ kell kiszedni magukat, vagy ha mondjuk fe’robban, mer’ a benzintankja se szuperál mán.

John és Catcher váltottak egy néma pillantást.

– Nem, az nem lett volna szerencsés – sóhajtott John. – Értékeljük az aggodalmát!

– Ó, ugyan mán! Örülök, hogy egybe’ vannak!

Rebecca arca falfehér volt, tökéletes kontrasztban a sötét üléshuzattal; úgy ült ott, mintha a saját kivégzésére várna. John hátralesett, és néhány pillanatig némán figyelte őt, de miután nem sikerült szemkontaktust felvennie a lánnyal, inkább előre fordult, és lehunyt szemmel ismét hátravetette a fejét.

– És ön hogy van, Rebecca? – kérdezte. – Szerencséje volt, hogy nem bántotta magát!

– Tudtam, hogy nem fog bántani. – Rebecca hangja szinte suttogás volt.

– Én azért féltem, hogy egy hirtelen dühroham közepette fejbe lövi magát.

– Apropó! – szólalt meg hirtelen Catcher. – Honnan szedte Sebastian azt a fegyvert? Kétlem, hogy lenne rá engedélye.

John szemöldöke a homlokára futott, és olyan különös pillantással meredt a férfira, amilyennel talán még sosem.

– Engedélye? – kérdezte fáradtan. – Ez komoly?

Catcher láthatóan zavarba jött a férfi szavaiból csöpögő gúnytól, és idegesen vakargatni kezdte a fülét.

– Hát... már úgy értettem, hogy... hát, hogy biztosan feketén szerezte be. Mármint a fegyvert.

– Nyilván – nyögte John, ám Blackwell felhorkant a háta mögött. – Ha jól láttam, akkor egy 44-es Bulldog Special volt, meglepően nagy kaliberű. Nem igazán vadászfegyver.

– A francokat! – morogta Blackwell. Feldúlt volt, és úgy fújtatott, akár egy bika. – Tőlem kapta a születésnapjára még júniusban. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezzel kell farkas szemet néznem.

Catcher biztos volt benne, hogyha nem a méregdrága autójában ücsörögne, akkor Blackwell a földre köpött volna, és már éppen azon volt, hogy ezt a gondolatot megossza Johnnal is, ám annak arca most egészen kisimult, ahogy egyenesen őrá bámult.

– Júniusban? – kérdezte John. – Gondolom, szép errefelé a nyár. Volt kerti parti is?

– Dehogy! – legyintett Blackwell. – Maga szerint itt mindenből népünnepélyt szokás csinálni?

John most Blackwellt pásztázta, és úgy tűnt, olyan mélyen belemerült a saját gondolataiba, hogy még pislogni is elfelejtett közben. Ő maga a jobb kezével az ülése háttámlájába kapaszkodott, míg a ballal igyekezett megtartani magát. Szédült egy kissé, és ez a póz kifejezetten előnytelen volt sajgó nyakszirtjének, most még sem volt hajlandó előre fordulni.

– Tudják, mi ebben a fura? – kérdezte. – Gary, talán emlékszik rá, mit mondott nekünk akkor este, mikor először látogattuk meg a polgármester urat. Azt mondta, hogy „ezek téli gyerekek, azért olyan hidegek egymáshoz”. Na, emlékszik?

– Há’ lehet, hogy mondtam ilyet – vakargatta a fejét az öreg csapos.

– Bizony, hogy mondott! Meg azt is, hogy Rebecca és Sebastian ikrek, és mégis olyanok, mintha nem is lennének testvérek.

– Mire akar kilyukadni? – Blackwell értetlenül nézett a férfira, és nagyon úgy tűnt, hogy a dühét bizony még mindig lehet hová fokozni.

John egy éles sziszegést hallatva hirtelen fordult előre, fél kézzel belemart Catcher jobbjába.

– Állítsd meg a kocsit!

– Itt?

– Állj már meg!

John ajtaja még azelőtt kinyílt, hogy Catcher lefékezhetett volna. Szinte kipattant az autóból, mindkét kezét a tarkójára szorította, ahogy sietős léptekkel megkerülte az Audit. Rebecca összerándult, ahogy a nyomozó feltépte a hátsó ajtót, mikor pedig megragadta a karját, hogy kirángathassa az ülésről, fel is sikoltott. Blackwell dühödten rákiáltott a férfira, és éppen akkor kászálódott ki, amikor John nekilökte a nőt az autónak. Catcher is kipattant, csak Gary maradt odabent.

– Mit művelsz? – kérdezte Catcher őszinte döbbenettel, de Blackwell kiáltozása elnyomta a hangját.

– Eressze el a lányomat! Nem hallja?!

– Maga végig tudta! – förmedt rá John Rebeccára. – Maga végig tudott róla, és mégsem szólt egy árva szót sem, amikor Sebastiant kezdtük el gyanúsítani!

A lány félősen összehúzta magát, és minden erejét bevetette, hogy szabadulhasson, ám John erősen fogta a karját. Hiába igyekezett, a férfi képtelen volt a szemébe nézni, mert Rebecca megmakacsolta magát, és a földet bámulta.

– Miért nem mondta el?! Ha már az apja ekkora féreg, legalább maga figyelmeztethetett volna minket!

– John, kezdesz megijeszteni! – Catcher közelebb lépett hozzájuk. – Mi ütött beléd?

– Téli gyerekek!

És abban a pillanatban Catcher megtorpant, elkerekedett szemeit először Blackwellre emelte, aztán Rebeccára, végül Johnra.

– Felix Morgan született júniusban. Akit ők Duncan Lee néven ismertek. – A nyomozó itt elhallgatott egy pillanatra, ám amikor megszólalt, sokkal erőteljesebb volt a hangja. – Valóban Duncan Lee volt a vámpír, aki pedig a halfeldolgozóban fekszik... az Sebastian!

Blackwell olyan bőszülten üvöltött fel, hogy John beleborzongott. Rebecca vállai remegtek a sírástól, a próbálkozásai pedig eredménnyel jártak; sikerült kitépnie magát John szorításából. A mellkasán összefont karokkal arrébb lépett, és úgy festett, mint aki pillanatokon belül összeeshet.

– Maguk végig tudták! – dühöngött John.

– Fogalmam sem volt róla, hogy a fiam halott! – kiáltott Blackwell. – Akkor raktam össze a képet, amikor a kiásott hulláról beszélt nekem. Akkor már tudtam, hogy az csakis Sebastian lehet. Azt sem tudtam, hogy a szigetre jött, az Isten verje meg azt az átkozott kölyköt!

– A vámpír valóban magát akarja, Blackwell! – Catcher a férfira szegezte a mutató ujját. – Bosszút akar állni magán!

– Ha nem mond el nekünk mindent, akkor maga, barátom, talán már reggelre halott lesz – közölte John. – És amikor azt mondom, hogy mindent, akkor úgy is értem, hogy mindent!

Blackwell hirtelen belerúgott a kocsiba, a horpadást azonban az erdőszéli sötétségben egyikük sem vette észre, csupán sejteni lehetett, hogy a cipőnek bizony nyoma marad az Audin. A férfi felbőszült bika módjára járt fel s alá, Rebecca reszketve ácsorgott nem messze tőlük. Néha a háta mögé sandított, mint aki azt latolgatja, vajon megérné-e elfutni. Nem érte meg.

Catcher nekidőlt a kocsinak, úgy várta, hogy Blackwell összeszedje magát annyira, hogy beszélni tudjon, a felindultságtól azonban elcsuklott a hangja.

– Abigail nem volt egészséges – kezdte. – Depressziós volt. Néha gyógyszereket is szedett, azok segítettek. Miután eltüntette a gyereket, akkor ez rosszabb lett, és... szépen lassan becsavarodott. Rémálmai voltak, azt mondta nekem. Könyörgött, hogy ide hozhassa a fiút.

– Könyörgött magának? – vonta fel a szemöldökét Catcher.

– Sosem engedtem meg neki.

– Akkor maga tudta, hogy nem vetette el a magzatot – mutatott rá John. – Örülnék, hogyha végre abbahagynák az össze-vissza hazudozást. Maguknál ez valami becsípődés?

Blackwell megindult John felé, és először úgy tűnt, hogy vagy szitkokat vág a fejéhez, vagy valami keményebbet, aztán végül ellépett a nyomozótól.

– Abigail azt mondta, imádkozik a lelkünk üdvéért. Aztán magára gyújtotta a zárdát, és bent égett. Ügy lezárva!

– Lezárva? – döbbent meg Catcher. – Maga felfogja, hogy emberi életekről beszél?

– Az a kölyök boldogan élt valahol... mit tudom én, hol! – csattant fel Blackwell. – Mindenkinek jobb volt így! Sosem gondoltam volna, hogy rám talál!

– Pontosan erre találták fel a fogamzásgátlást – bökte ki hanyagul Catcher.

– Késő – felelte John. – De mielőtt itt túlságosan elérzékenyülnénk, én már tudom is, hová kell mennünk! Ugyanis kezdem sejteni, ki rejtegeti a mi kis Drakulánkat.

– Pontosabban, kik – tette hozzá Catcher, majd elindult, hogy visszaülhessen a kormány mögé.

Mikor John és a Blackwell család tagjai mögött is becsapódott az ajtó – Rebecca csak nagy hiszti árán volt hajlandó visszaülni –, Catcher hátrapillantott. Valójában csak annyit akart mondani, hogy húzzák fel az ablakokat, mert továbbra is bevág a huzat, ám a mondat a torkán akadt, amikor észrevette, hogy bizony egy ajtó nyitva maradt.

– Gary meg hová a fenébe tűnt?