A sosemvolt vőlegény - 13. fejezet

 

32.

 

A Szent Anna apácazárda most is ugyan olyan barátságtalan, sötét sziluettként magasodott a sziklákon, mint korábban – úgy tűnt, ez a hely sosem áraszt magából nyugalmat. Catcher eltűnődött, vajon ez rendjén van-e így, mert talán mégis inkább lelki békét kéne éreznie az apácák közelében, nem pedig gyomorgörcsöt.

Az utat persze most is vastagon fedte a sár, és habár lépésben, de ezúttal legalább át tudtak vágni rajta kocsival. Az Audi úgy festett, mintha részt vett volna egy rally versenyen az elmúlt pár órában, most ott parkolt a zárda előtt, ahol az út véget ért. Catcher nem vesződött azzal, hogy elálljon a kapubejáróból, bár valójában azzal sem törődött senki, hogy becsukja az ajtót, miután kiszállt. A kis csapat szótlanul masírozott át az udvaron, az árkádok alatt sosem múló visszhangot vertek a lépteik. A bejárati tölgyajtó ezúttal tárva-nyitva várta őket, John pedig nem adott olyan dolgokra, mint illem vagy jól neveltség. Egyszerűen csak berontott a zárdába. A lépcső felé vette az irányt, Catcher szorosan mögötte, Blackwellék zárták a sort. A polgármester riadtan pásztázta a helyiséget, John pedig undorodva figyelte, ahogy a férfi lelketlenül csakis a saját életét félti. Nyilván sem ő, sem a lánya nem értették, mit is keresnek a zárdában, de egyikük sem kérdezte meg.

Végighaladtak az emeleti folyosón, ahol korábban Johnék ideiglenes szállása volt, igyekeztek puhán és csendesen lépkedni. John jobb kezében ott lapult a fegyvere, kibiztosítva, a sarkoknál pedig megállt, és kilesett, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban rájuk támadhatnak.

Mikor rábukkantak egy újabb lépcsősorra, ami szintén felfelé vezetett – John úgy sejtette, ez vezethet ahhoz a bizonyos betegszobához, hirtelen Esther nővér hangja tépte fel a zárda szürreálisan mély csendjét.

– Elmondanák nekem, hogy mit művelnek itt?! Mégis hogy jutottak be?!

– Nyitva volt a kapu – vonta meg a vállát John. – Azt hittük, ránk várnak!

– Azonnal takarodjanak innen! – Esther nővér szemében sosem látott düh kavargott, és ha ölni tudott volna a tekintetével, John mostanra igencsak nagy bajban lett volna.

– Egy apácazárda mindig nyitva kell, hogy álljon a vigasztalásra vágyók számára!

– Ez egy megszentelt terület, maga meg úgy jön ide, mintha háborúba készülne! – A főnökasszony John fegyverére bökött, aztán a többiekre meredt. – Miféle vigaszra vágynak maguk?

A férfi elmosolyodott egy pillanatra, közben leeresztette a fegyverét. A tekintete a falon lógó feszületre tévedt, és egy rövid ideig elidőzött rajta.

– Hisz maga a babonákban, rendfőnökasszony? – kérdezte. – Vagy a népi hiedelmekben? Tudja, egy vámpír nem léphet be egyetlen házba sem hívás nélkül, a szent helyeken pedig lángra lobban. Úgy tartják, hogy hamuvá ég. Fura, mert valahogy én mégsem érzek füst szagot. Tudja, mire következtetek ebből? – John várt, hátha a főnökasszony felel valamit, de mikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem következik be, folytatta. – Hogy Drakulát maguk hívták be, és hogy ez már régen nem szent hely.

Hogy Esther nővér felháborodott képpel ácsorgott a folyosó közepén, azzal talán csak Rebecca törődött, aki habozva indult el a többiek után. Hallották, hogy végül a főnökasszony is utánuk szalad, talán kiabált is valamit, John azonban csakis arra koncentrált, hogy eljusson az épületnek abba a szárnyába, ahol a vámpír rejtekhelyét sejtette. Dühös volt, fáradt és átfázott odakint, a nyakizmai lassan begörcsöltek. Felfutott az utolsó pár lépcsősoron, és egy ugyan olyan, ám sokkal rövidebb folyosóra bukkant. A világítás talán gyérebb volt, a lámpák fénye egészen barnás, amit valószínűleg a koszos lámpa búrák okoztak. A nyitott ajtó pontosan a folyosó kellős közepén volt, és hirtelen egy fájdalmas nyögés szűrődött ki onnan, majd valaki azt mondta; „jó’van van, jó’van, ez véletlen vót, na”.

 

 

 

 

33.

 

A szobában égő asztali lámpát minden bizonnyal valaki letakarította, mert élénksárga fénnyel vonta be a helyiséget, éles kontrasztot alkotva a falon kúszó sötét árnyékokkal. Hűvös volt odabent, Felix Morgan mégis félmeztelenül ült az ágyon. A bőre sápadtnak tűnt, az arca kissé beesett, ettől élesebbnek és csontosabbnak tetszettek a vonásai, habár egyébként is eléggé markáns álla volt. Hasonlított Blackwellre, főként az orra és a szemei – a tekintete is ugyan olyan ravasz volt és gyanúval teli. Sötét haja ebben a megvilágításban kissé vörösesnek látszott, és Johnnak eszébe jutott, amikor a Hajóroncsban az öregek arról beszélgettek, hogy a vörös hajúakból vámpír lesz a haláluk után, és a temetés előtt le kell vágni a fejüket, hogy ezt megakadályozzák.

Felix testét sebek borították; a vállát súrolta a golyó a kocsmánál, a mellkasát nyilván az erdőben karistolta össze, az oldalát pedig valószínűleg Blackwell találta el egy jól irányzott lövéssel.

John és Catcher leeresztett fegyverrel álltak az ajtóban, onnan meredtek a vámpírra és az őt ápoló férfira, aki most legalább olyan kétségbeesetten nézett vissza rájuk.

– Eddig azt hittem, értem – kezdte John –, de most már nem vagyok biztos benne.

– Ne ítéljenek mán el a nyomozó urak! – Gary felállt az ágy mellől, a kezében egy véres rongyot szorongatott. – Maguk is megérthetik ám, hogy nem vót más választásom. Ez a kölyök itten... hát ez az én unokám.

Johnnak olyan magasra szökött a szemöldöke, hogy biztos volt benne, leszaladtak a homlokáról is. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem jöttek ki a szavak a torkán. Egyszerűen fogalma sem volt, mit mondjon.

– Abigail a lányom vót, tudják? A Berthával nagyon szerettük, de beteg vót szegény, megháborodott az agya. Mi kű’dtük el apácának, hogy hátha az segít neki, meg hát olyan jól érezte itt magát. Szeretett itt.

– Úgy látszik – kezdte Catcher gúnyosan –, hogy az elmebetegség családi vonás.

Felix felröhögött, az oldalába nyilalló fájdalom miatt azonban elcsuklott a hangja. Odakapta a kezeit, és kissé összegörnyedt.

– Maga miatt van az egész! – fröcsögte Felix, nyilvánvalóan Blackwellnek címezve a szavait. – Bedugtak egy intézetbe, aztán egy másikba, majd egy másikba, onnan megint egy másikba és így tovább! Gyógyszerekkel tömtek, folyton csak azok a rohadt gyógyszerek, mert azt mondták – a férfi itt egy pillanatra elnevette magát –, azt mondták, hogy nem vagyok jól! Maga szerint sem vagyok jól?!

Gary összerezzent, amikor a férfi megemelte a hangját, és John látta rajta, hogy Felix akár az unokája, akár nem, tart tőle.

– Ezért szívja a cigarettát? – kérdezte a férfi. – Hogy jobban érezze magát?

– A világ sokszor... sokszor csak úgy kifordul a sarkából. Vissza kell tenni a helyére, tudja? Azt mondták nekem, hogy szörnyek vannak a fejemben, itt bent – Felix megpaskolta a homlokát. Ebben a fényben a pupillái túlságosan tágak voltak, és John a tekintetével egy cigaretta csikket keresett. – De mi van akkor, hogyha nincsenek benne, ha semmi nincs? Mi van, ha én vagyok a szörny? Ha felzabálták az agyam, és már én vagyok ők? Akkor már nem kell tőlük félnem, nem igaz?  Tőlem fognak rettegni, mindenki tőlem retteg!

Újabb röhögés harsant fel, ami aztán köhögésbe fordult, és Felixnek fel kellett állnia. A falnak támaszkodott az egyik kezével, és mikor felnézett, Blackwellre, vigyorgott. A polgármester visszafojtott lélegzettel figyelte a fiát, egyetlen arcizma sem rándult.

– Rettegett, hogy meg fogom találni – folytatta Felix. – Hogy egy éjjel bemászok az ablakon és feltépem a torkát. Így volt, ugye? Maga akarta, hogy annyi gyógyszert adjanak nekem, maga akarta mindezt.

– Azt sem tudtam, hogy életben van – hazudta Blackwell, de Gary leintette.

– Abigail e’mondta nekem, mi történt. Maga tudott mindenről. Maga kergette őrületbe a kislányomat.

– De ha mindenki tudta a szigeten, hogy Abigail a maga lánya – kezdte Catcher –, akkor tudták, hogy ő okozta a tüzet a zárdában, nem? A faluban mindenki tudott erről az egészről?

– Azé’ nem mindenki. – Catcher riadtan ugrott félre, mikor a Medve dörmögő hangja felharsant a háta mögött. A férfi belépett a szobába. – Van, aki nem.

– Maguk mind az én halálomat akarták – suttogta Blackwell elhűlten.

– Elég sokan vannak így. Tudják, hogy mit műve’t azzal a szerencsétlen leánnyal.

John arrébb lépett, a tekintete vadul ugrált a szobában lévők között; hol Felixet figyelte, hol Garyt, hol a Medvét, hol pedig Blackwellt. Szinte látta maguk körül az egész falut, ahogy kétségbeesetten, rettegve beszélnek a vámpírról, és azon tűnődött, vajon most hányan állnának itt, ha tehetnék. Hányan várták a pillanatot, amikor Blackwell halálhíre eljut a kocsmáig.

– Esther nővér! Tudom, hogy itt van!

John félre tolta Rebeccát, hogy kinézhessen a folyosóra, ám nem kellett messzire mennie, mert a főnökasszony a fal mellett szobrozott. Dühösen és sajnálkozva nézett a nyomozóra, most egészen úgy festett, mintha a világ minden baját a saját vállán kellene cipelnie. Belépett a szobába, magabiztosan és büszkén.

– Gondolom – kezdte –, nem érti, hogy miért adtunk menedéket egy gyilkosnak, igaz?

– A fiú nem gyilkos! – csattant fel Gary.

– Maga is ott volt, sőt, maga is – John a Medvére mutatott –, amikor kiástuk Sebastiant a földből. Ki más ölte volna meg, ha nem a maga unokája?

– Nem akartam, hogy ez legyen belőle! Arró’ vót szó, hogy egy kicsit ráijesztünk Blackwellre, senki nem akarta megölni!

– Nagyon is jól tudjuk, hogy ez hazugság! – dörmögöte a Medve. – Mindenki azt akarta, hogy Blackwell is haljon mán meg végre! Ez egy zsarnok, aki tönkre tette a zárdát, és megölte azt a szerencsétlen leányt azzal, hogy az őrületbe kergette a gyerek miatt. Az egész zárda átok alatt van!

Blackwell fújtatva fordult a Medve felé.

– Nem öltem meg Abigailt, maga is tudja! Az a bolond felgyújtotta magát!

– És mié’ csiná’ta maga szerint?!

­– Ő is, meg a kölyke is őrültek! Téged vissza foglak záratni egy elmegyógyintézetbe! – Undorodva nézett Felixre. – Ott fogsz megrohadni!

– Elég legyen ebből! – Esther nővér felemelte a kezeit is, hogy mindenkit csendre inthessen, ám Felix ezzel mit sem törődött.

Hirtelen ellökte magát a faltól; szikár volt és fürge, olyan gyorsan vetette rá magát Blackwellre, hogy John hiába ugrott oda, nem akadályozhatta meg. A Medve megragadta Rebecca karját, hogy kivonszolja a szobából, Catcher pedig Felix vállába mart bele. Elestek, és Blakcwell felordított, mikor megérezte a férfi fogait a nyakán. Csapkodott és rugdosott, és még akkor is a földön fetrengett, akár egy hátára fordult cserebogár, mikor John és Catcher közös erővel lerángatták róla Felixet. Lenyomták egy székbe, a kezeit jobb híján a lepedőből szakított csíkkal kötötték össze. A férfi nyöszörgött, de hiába próbálta meg letépni a kötést, az elég erősnek bizonyult. Az oldalán patakokban folyt a vér, elázott már a nadrágja, és Blackwell ruháját is összekente vele. A polgármester kezei is vérmocskosak voltak, de beletörölte a szőnyegbe, miközben végre feltápászkodott. Senki nem segített neki.

– Én átkísérem a polgármestert egy másik szobába – kezdte John Catcher felé fordulva –, és egy kicsit beszélgetek a többiekkel. Tedd meg, hogy vigyázol Drakulára!

Catcher bólintott, és fáradtan az ágy szélére ült. Gary értetlenül toporgott, de mikor a nyomozó intett neki, hogy odamehet, akkor sietve az unokájához lépett, hogy ellássa a sebeit, habár tudható volt, hogy nem sokra megy orvos nélkül.

– Ha lenyugszanak a kedélyek, visszavisszük majd a faluba! – szólt Catcher.

– Maga is egy szörnyeteg! – Felix eszelősen vigyorgott. – Magának is meg kell halnia!

John az ajtóban állt mint egy sereghajtóként; Blackwell döcögő léptekkel, megalázottan indult el kifelé, ám most megtorpant. Nem fordult hátra, Felix csak a vállait láthatta, meg a széles hátát.

– Tudja, mi öli meg a szörnyeket? – kérdezte Felix – Egy másik szörny. Magának a pokolban van a helye!

– Hallgasson már el! – szólt rá Cathcer.

– Tönkre tette Isten szolgáját, elhozta az élő poklot. Oda való maga is! Minden éjjel rólam fog álmodni, és rettegni fog, hogy jövök!

Blackwell villámgyorsan mozdult. Kitépte a fegyvert John kezéből, és szinte vakon lőtt.  John elkapta a fegyver csövét és a föld felé fordította, Blackwell kezeit pedig erősen leszorította. Ő azonban még így is ellökte magától a férfit és elugrott onnan. Gary a földön hevert, Catcher pedig az ágyon. Csak Felix Morgan maradt ülve, lehajtott fejjel meredt a lábaira. A golyó a gyomrába csapódott, a kiömlő vér az ölébe folyt. A férfi hang nélkül, nyitott szájjal nézett fel Blackwellre. Mondani akart valamit, mert az ajkai mozogtak, aztán ismét lehajtotta a fejét. Pillanatokkal később már halott volt.

 

34.

 

Blackwell nem próbált meg elszökni; tudta, hogy a szigeten előbb-utóbb úgyis megtalálják, ráadásul három tanú is bizonyíthatta, hogy ő húzta meg a ravaszt. John úgy vette észre, hogy erre a férfi valahol még büszke is volt – néha, amikor elkapta a pillantását, mintha elégtételt látott volna benne.

Esther nővér mély hallgatásba burkolózott, ezt a példát pedig a társai is követték; bármit is kérdeztek tőlük, ők mintha meg sem hallották volna. John sok mindent szeretett volna a fejükhöz vágni, végül inkább otthagyta őket, és úgy döntött, majd a corki hatóságok eldöntik, bűnrészességnek tekintik-e, hogy egy gyilkost rejtegettek.

Garyt és a Medvét visszakísérték a Hajóroncsba, ahol most Blackwell is kapott egy csinos kis szobát, ahonnan az Őrmesterek Klubja nem volt hajlandó kiengedni.

– Sajnos, itt nincs akkora luxus, mint a maga villájában – szólt John, mikor Blackwell már ott állt a virágmintás tapétával burkolt falak között. – Ha bármire szüksége lenne, hívja a portaszolgálatot, vagy szóljon McConnie-nak, biztosan szívesen ugrik majd.

O’Concannon felháborodottan hatalmas levegőt vett, hogy sokadik alkalommal javítsa ki őt, de nem jutott szóhoz, mert John rákacsintott, majd faképnél hagyta.

A Hajóroncs talán évek óta most először volt zárva. Az embereket kiterelték és hazaküldték, amit persze mindenki személyes sértésnek vett, főleg azután, hogy egy emberként segítettek kézre keríteni a gyilkost.

– Amiatt a hülye vámpír miatt van mán ez is? – kérdezte valaki kifelé menet.

– Tényleg nem akartuk, hogy ez legyen! – motyogta Gary, ahogy kiakasztotta a ZÁRVA táblát az ajtóra. – Nem akartam, hogy bárki meghaljon!

John most először sétált be a pult mögé, leemelt egy egész üveg bontatlan whiskeyt, két poharat, és leült az egyik asztalnál. Gary odacammogott mellé, habozott kissé, mielőtt leült volna.

– Blackwellt lecsukják, mi? – kérdezte. Olyan bánatos képpel meredt az üres pohárra, hogy talán észre sem vette, mikor John teletöltötte.

– Le. – John egyszerre itta ki a saját adagját, úgyhogy még egyet töltött.

– Azé’ sajnálom a családját. Az a Rebecca rendes lány, nem tehet az semmirő’ se.

Catcher lecammogott az emeletről, és mikor észrevette a párost, feléjük indult. John rászólt, hogy kerítsen magának egy poharat, így Catcher némi kitérővel, de végül eljutott az asztalhoz.

– Gary – kezdte John –, ugye tudja, hogy amit műveltek, az nem éppen jó dolog?

– Tudom há’. A’sziszi, nem gondótam végig ezerszer? De ez a kölyök sem vót normális egészen. Az enyém, de be kell látni, hogy valami baj van a vérvonalba’. Abigail is, szegény lány, megháborodott. Mi csak rá akartunk ijeszteni Blackwellre, hogy elgondolkozzék a dolgokon. Fogalmam se vót, hogy Sebastian halott.

– Nem maguk ásták el? – tette fel a kérdést Catcher, ami Johnt is foglalkoztatta már egy ideje. – Azt hittem, maguk segítettek neki a Medvével.

Gary legyintett, de végre észrevette a whiskey adagját és belekortyolt.

– Dehogy! Mikó kiástuk, akko’ jöttem rá, hogy ki a fene az. Legalábbis... sejtettem. Szétrohadt az arca szerencsétlennek.

– Őszintének kell lennie – figyelmeztette John. – Tényleg nem tudott a gyilkosságokról?

– McCarthyt nem ő ölte meg!

– De tudta, hogy mi történt!

– Tudtam, mer’ e’mondta. – Gary Catcher felé fordult. – A nagyapja megfulladt, Felix nem ölte volna meg. Igazából a gyereket se akarta bántani, csak hát muszáj vót megijeszteni kicsit a népet! Meg Blackwellt is.

– Sokkal inkább a falura hozták rá a frászt, mint Blackwellre – jegyezte meg szárazon Catcher.

Gary felkacagott, majd lehúzta az italát.

– Blackwell be vót szarva. Mit gondolnak, kinek az ötlete vót, hogy magukat ide híják?

– Azt akarja mondani, hogy Blackwell akarta, hogy ide jöjjünk? Nem Rebecca?

– Felix egész sokat kóricá’gatott a birtokukon éjszakánként, és Blackwell tudta, hogy szorul a nyaka körű’ a hurok. Ő vette rá Rebeccát, hogy beszéljen a maga nagyapjával. Fé’tette a szaros kis életét.

Az asztal alól halk motoszkálás hallatszott; az egyik kutyakölyök Gary lábai mellett kaparászta a padlót. Talán egeret érzett odalent, talán bogarat, talán semmit. Gary lehajolt érte, hogy az ölébe vegye, és az a mosoly, amit megeresztett felé, fáradtabbnak tűnt, mint korábban bármikor.

– Egy egész falut nem csukathatunk le – szólt John. – Főleg, ha bizonyítékunk sincs ellenük.

Azzal kiitta az utolsó kortyot is, majd felállt az asztaltól és elindult a szobája felé.

 

 

35.

 

Másnap reggel korán ébredtek, a fogadó azonban továbbra is üres volt. A reggeli napsugarak bágyadtan sütöttek be az ablakokon; az ég felhős volt ugyan, de úgy tűnt, napok óta az első reggel lesz, amikor nem esik majd az eső. Gary már a konyhában tevékenykedett; sült tojás és szalonna illata töltötte be az egész helyiséget. John ugyan oda ült le, ahol előző este iszogattak – a poharak és a félig kiürült üveg még mindig ott volt.

Catcherrel együtt szótlanul reggeliztek meg, és éppen az utolsó falatokat tüntették el, amikor kopogtak. Gary nyitott ajtót, Johnék pedig végighallgatták, ahogy az ismeretlen férfi elmondta; a corki rendőrkapitányságról érkeztek, hogy csatlakozzanak az Őrmesterek Klubjához, de egyébként nem igazán értik, mi folyik a szigeten.

– Ne aggódjanak, uraim, ezzel sokáig mi is így voltunk.

John felállt az asztaltól, amikor az öt férfi belépett, megtörölte a száját, majd kezet nyújtott az egyikük felé.

­– John Downey nyomozó vagyok Londonból.

– Londonból?

– Tudja, a kollégám idevalósi, és szerettünk volna pihenni egy kicsit itt vidéken. De sajnos belefutottunk ebbe a vámpír históriába. – John elmosolyodott.

– Igen, erről a vámpírról ma reggel már nagyon sokat hallottam – kezdte a férfi kimérten, de egy ponton felsóhajtott, és sokkal közvetlenebb hangon folytatta. – Elárulnák, hogy mi a fene folyik itt? Először megölt birkák után kellett nyomoznunk, pár napja egy eltűnt gyerekről érkezett bejelentés, tegnap éjjel egy gyilkosságról, ráadásul azt mondták, gondoskodnunk kell három holttest elszállításáról is. Meg persze itt van a maguk hülye vámpírja. Bocsássa meg, ha ingerültnek tűnök, de attól félek, ezen a szigeten mindenki meghibbant!

– Ne aggódjon.... öhm... – John kérdőn nézett a férfira.

– Andy Jamesson százados.

– Ne aggódjon, százados. Üljön le pár percre, előkerítem a három kollégát, és mindent elmesélünk maguknak. De hozza azt a whiskeyt is, mert lehet, hogy szüksége lesz rá.

 

36.

 

John egy kopott, mohás sírkő mellett ácsorgott a temetőben. Az ég borús volt, a nap fénye alig szűrődött át a vastag felhőkön, de a férfi napszemüveget biggyesztett az orrára, a haját pedig felborzolta a szél. Az előző napi búcsúünnepségtől még mindig zsongott a feje, a szemei égtek az álmatlanságtól. Hiába mosott fogat azóta több alkalommal is, Gary whiskyjének ízét még mindig érezte a nyelvén. Catcher hiába figyelmeztette, hogy kerülje el az italt, de Johnnak esélye sem volt. A Medve átkarolta őt, a kezébe nyomott egy csurig töltött poharat, majd hátba vágta Johnt, mondván: „ezt húzza meg a nyomozó úr!”

John kezdte azt hinni, hogy az itteniek minden lehetőséget megragadnak az ünneplésre. Előző éjjel ittak a nyomozás lezárására, McCarthyra, arra, hogy elfogták a vámpírt (na mondjuk ebből a körből Gary és a Medve is kimaradtak), ittak szegény Rebeccára is, végül pedig Garyre, amiért az gondoskodott róla, hogy ne ürüljön ki a poharuk. John egy ponton O’Concannonra is ivott, aki addigra már rég nem volt a szigeten, ezért John nagyon szerette volna felhívni őt telefonon.

A zöldellő fűben felbukkanó, düledező sírhelyek látszólag rendszertelenül kúsztak felfelé a dombon és lefelé a falu széléig, a kővázákban virágcsokrok tarkállottak. Ahol John szobrozott éppen, ott egy megkopott felirat szerint a McCarthy család egy női tagja hevert, de a betűkből John már nem tudta kihámozni a pontos nevet. A „szeretett édesanyánk” viszont beszédes volt.

– Thomas bácsi is ide kerül majd. – Catcher hirtelen bukkant fel a férfi jobbján. Azt a pár szál rózsát, amit hozott, sután tartotta, félő volt, kiesnek az ujjai közül. – A felesége mellé.

– Tudod már, mikor lesz a temetés?

– Alaposan meg fogják vizsgálni a testet, ami még beletelik pár hétbe… gondolom. Ki tudja, milyen gyorsan dolgoznak errefelé. – Catcher közelebb lépett a sírhoz, hogy a vázába tehesse a virágokat, majd gondosan elrendezte őket. Vizet nem kellett öntenie, a korábbi esőzéstől a váza ugyanis csurig volt. – Majd visszajövök.

– Jó kis út lesz!

A nyomozó a kabátja zsebébe nyúlt, hogy elővegye a cigarettás dobozt, ám félúton megakadt. Aztán úgy döntött, a holtaknak már úgyis mindegy, és végül rágyújtott.

– Mi lesz a birtokkal? – kérdezte

– Törvényesen Thomas bácsi gyerekei öröklik meg, de szerintem gyorsan túl is fognak adni rajta. Beszéltem velük telefonon nemrég, ideutaznak. Nem hinném, hogy igényt tartanak rá, mert ők is csak ritkán jártak a szigeten.

– Mert a világ végén van, azért.

– Szerintem meg inkább a világ közepe – mosolyodott el Catcher. – Annyira békés és nyugodt.

– Aha – horkantott fel John, majd Gary akcentusát próbálta utánozni. – Főleg, mikó vámpírok rohangásznak itten össze-vissza. – Mindketten nevettek, aztán John komolyabb hangon folytatta. – Ha ennyire kötődsz hozzá, miért nem veszed meg te? Ide járhatnál nyaralni. Gary biztos szívesen készítene neked zsírban sült bármit.

– Csak akkor, ha velem jössz! – Catcher rásandított Johnra, aztán zsebre tett kezekkel arrébb totyogott a sárban.

– Soha többet nem teszem be ide a lábam!

– Amanda csalódott lesz.

John bal kézzel oldalba bökte a nyomozót, aztán kieresztette az orrán a cigarettafüstöt.

– Hányadik házasságod is lenne ez pontosan? – kérdezte Catcher homlokráncolva. – Negyedik?

– Harmadik.

– Harmadik – ismételte lassan Catcher. – Nos, szerintem Amanda nagyon szeretne harmadik lenni.

– Ha sokat pimaszkodsz, odaadlak Medvének reggelire!

Ezen mindketten felnevettek, a hangjuk visszhangot vert a domb alján. Utána pedig csak álltak csendben és figyelték a tájat, a végig vágtató szél viasz illatát hozta magával.

– Remélem, a családod többi tagja nem ennyire zűrös – jegyezte meg John, ahogy elnyomta a cigarettáját, majd lomha léptekkel elindult a macskaköves út felé, ami kettévágta a temetőt. A kövekből a sár takarásában szinte semmi nem látszott.

– Hm. – Catcher látványosan elgondolkodott, ahogy követte a nyomozót. – Ha jól tudom, akkor Stephen nagybátyámék falujában néha felbukkan pár zombi. Talán rájuk nézhetnénk.

John a szemeit forgatva kikerült egy hatalmas tócsát, a léptei mély nyomokat hagytak, jelezve az útját. A kikövezett úton óvatosnak kellett lennie, ha nem akart elcsúszni.

– Aha, jó ötlet. Lehetnél te is magánnyomozó, és lehetne egy csapatunk. Az lehetne a nevünk, hogy „Downey & Catcher, jó pénzért vidékre utazunk és vadbarmokat kergetünk”.

Catcher elmosolyodott, és még egy pillanatra visszanézett a mohás sírra. John azonban figyelmeztette, hogyha el akarják érni az aznapi első kompot, ami az időjárásra tekintettel ismét rendszeresen járt – azaz napi kétszer –, sietniük kell, mert a vámpírölő felszereléseik még szanaszét hevernek a szobában.

– Ráadásul arról sem szeretnék lemaradni, amikor Blackwellt bilincsbe verve felnoszogatják a hajóra. Az olyan szép lezárása lenne ennek a kis kiruccanásnak.

Menet közben John egyetlen szentimentális pillanatig arra gondolt, hogy talán tényleg maradhatnának még pár napot, hiszen így, vámpírmentesen a sziget egészen szép volt és valóban békés, de aztán elhessegette ezt a képet és megszaporázta a lépteit. Mert ha továbbra is az itteni zsíros étrendet kell követnie, hamarosan feldobja a talpát.

Na meg persze akadt még dolga bőven Londonban is; például fel kellett nyomnia Elliot Parkert marihuánával való kereskedésért.