A sosemvolt vőlegény - 8. fejezet

 

18.

 

A vihar kora estére lenyugodott, és hangtalan, monoton esőzésbe váltott át. A hangulat persze mit sem változott, talán ha még feszültebb lett – az egész napos menetelés után az átfázott, nyűgös és dühös tömeg nagy része most csöndesen evett és persze ivott a Hajóroncsban – Gary a saját kontójára vendégelt meg mindenkit. McCarthy birtokát üresen találták, mindössze két cigaretta csikket sikerült összeszedniük az istálló mögött. Mikor Catcher azt kérte a többiektől, hogy vigyázzanak a lépteikre, nem sejtette, hogy többen is hasra vágják magukat, hogy felkutassák a csikkeket. „Csak a szerencsén múlt”, mondogatták sokan, de Catcher ebben a pillanatban mérhetetlen hálát érzett a falusiak odaadásáért és a segítségükért. Mikor visszatértek a Hajóroncsba, hogy megpihenhessenek, mielőtt folytatják a kutatást, Brigid nekik esett, amiért szünetet tartanak. Még egy kocsis is megirigyelhette volna a válogatott káromkodásokat, amikkel a vámpírt illette. John nem akart foglalkozni vele, mert úgy érezte, minden energiáját elszívja, amiből mostanra már így sem maradt túl sok.

– Ha mindenki pihent egy kicsit, akkor tovább megyünk dél felé – magyarázta Garynek, aki korábban előkutatott egy térképet Claresholm szigetéről, és most kihúzták azokat a részeket, amiket már bejártak. – Ezt a szakaszt is átnézzük még ma éjjel! – John rábökött egy kisebb erdős részre.

– Arra nem lenne jó menni a sötétbe’ – ingatta a fejét Gary. – Veszélyes. A sziklák miatt, tudja. A sok esőzéstől minden csuszamlik, magukra fog omolni az egész hegy!

– Az lehetséges, hogy így lesz – bólogatott a Medve, aki hirtelen jelent meg a hátuk mögött.

– Akkor sem hagyhatjuk ki! – John eldöntöttnek tekintette a kérdést. – Erre mi van?

– Mondtam mán maguknak, a zárda. Kiöntötte a mocsár azt az utat, nem jár arra senki, nem hogy vámpír!

– Azé’ nem erre vittem a nyomozó urat se – szólt a Medve. – Ki van öntve a mocsár!

John bólintott, hogy megértette, majd ismét rábökött az előbb kijelölt területre.

– Erre megyünk tovább, mindannyian. Szükségem van magukra az este folyamán, úgyhogy ne tűnjenek el a szemem elől!

Azzal elsétált, és nem törődött azzal a rosszalló pillantással sem, amit Gary és a Medve váltottak a háta mögött. A mosdó felé sietett volna, azonban megtorpant a pult előtt – a belépő vendégek még azt is elfeledtették vele, hogy pisilnie kell. Két járőr ácsorgott a bejáratnál sötétkék egyenruhában, ami most feketének tetszett az esőtől és a gyér megvilágítástól. Rikítóan sárga láthatósági mellényt viseltek, az egyikük pedig a hóna alá csapta a tányérsapkáját, és úgy pásztázta a tömeget, mintha sosem látott volna még ennyi embert egy helyre összezsúfolódni. John azonnal feléjük vette az irányt, közben intett Catchernek is, hogy kövesse, ám a polgármester, aki úgy tűnt, céljául tűzte ki, hogy aktívan részese legyen ennek a napnak, megelőzte őket. Már messziről nyújtotta a kezét a rendőrök felé, akik fogadták a gesztust. Kissé körül is állták Blackwellt, és John jól láthatta, hogy a mellény hátára méretes betűkkel azt írták: GARDA.

– Üdvözlöm az urakat, John Downey nyomozó!

John szintén kezet fogott velük, és kényszerítette őket, hogy beengedjék a hirtelen formált körbe, ahová pár pillanattal később Catcher is benyomakodott.

– Blake MacGilloway őrmester, Killian O’Concannon őrmester – mutatta be magukat a magasabbik, akinek a hangja kissé reszelős volt. – A vihar miatt csak most tudtunk jönni, de így is nehezen értünk ide.

– Roppant mód örülünk maguknak! – mosolygott rájuk John, ám ők ezt nem viszonozták. – Elkél minden segítség!

– Úgy gondolom – most a másik járőr vette magához a szót, és úgy tűnt, ő sem barátságosabb a társánál –, hogy maguk azok, akik segítenek nekünk.

– Öhm… O’can… Cacan… izé, őrmester…

– O’Concannon.

– Igen, nos… – John csípőre tette a kezét. – Ezt a kutatást én vezettem, és természetesen

átadok minden információt, amit…

– Maguk itt nem többet egyszerű turistáknál – vágott közbe durván MacGalloway őrmester –, és nem szeretném, ha többnek gondolnák magukat. Az első az eltűnt kisfiú, aztán a többiről is beszélhetünk!

– Örülök, hogy itt vannak!

John gúnyos mosolya most sem ért el különösebb hatást a két rendőrnél, hacsak azt nem, hogy O’Cancannon még ennél is morcosabban festett. Azonban mielőtt erre reagálhatott volna, egy harmadik egyenruhás férfi esett be a körbe. Ő társaival ellentétben alacsony volt és köpcös, az orra tömzsi, az arca szeplős. Idősebbnek tűnt náluk, talán még Johnnál is.

– E’nézést, csak nagyon kellett mán hugyoznom, de beestem a bokrokba! Csuda sötét van odakint, na!

Catcher elfordult, hogy ne lássák, ahogy elmosolyodik, Johnban viszont most tudatosult, hogy a másik kettőnek mennyire tiszta volt az akcentusa.

– Victor Laverty! – nyújtott kezet a körülötte csoportosulóknak, aztán megigazította a nadrágszíját igencsak méretes hasa alatt. – Ne fogla’kozzanak ezekke’ itt! – bökött társai felé. – Utálják az angolokat. Meg az amerikaiakat. A franciákat is, meg a belgákat, de a németeket talán nem. – Itt vetett rájuk egy sanda pillantást. – Á, utá’nak ezek mindenkit!

– Befejezted, Victor? – MacGilloway rá sem nézett a férfira, inkább Blackwell felé fordult. – Tudom, ez most egy borzalmas időszak, de számíthat ránk, polgármester úr!

Blackwell akkorát horkantott, hogy többen is feléjük fordultak, aztán zsebre vágott kezekkel ringatózni kezdett a lábain.

– Akkor bezzeg nem voltak ilyen megértők, amikor a lányom tett bejelentést, mi?

– Megvizsgáltuk az ügyet, polgármester úr, de egy vámpír… be kell látnia, hogy vámpír ellen nem adhatunk ki körözést. Persze – itt Johnra és Catcherre nézett –, gondolom, az államokban mindennapos az ilyen.

– Szerintem – Catcher felemelte a hangját kissé, hogy magára vonhassa mindenki figyelmét – Robyra kellene koncentrálnunk! Ha leülnek, akkor elmondunk mindent, ami történt, és együtt megbeszélhetjük a kutatás folytatását is!

– Jó’ mondja a fickó – bólogatott szaporán Victor, azzal meg is indult az asztalok felé, ahol persze egy üres szék nem sok, annyit nem talált. – Szabad?

A két férfi, akik közvetlenül a fal mellett ültek, most kelletlenül álltak fel a sörükkel, hogy átadják a helyüket, így a kis csoport végül ide telepedett le. Johnnak minden erejére szüksége volt, hogy ne grimaszoljon, amikor Gary menet közben oda súgta neki: „barmok”, aztán mielőtt belevetette volna magát egy újabb vitába, ismét a mosdó felé vette az irányt.

 

19.

 

Az elemlámpák fénye fuldoklott abban a mély feketeségben, ami körbevonta a szigetet. Vastag felhők úsztak az égen magukba szívva a csillagok és a hold fényét, de talán még a falu fényeit is elszívták volna, ha tehetik. Már nem dörgött ugyan, és az esőzés is csak szelíd szemerkéléssé változott, azonban a szél olyan vad hévvel vágtatott végig Claresholmon, hogy bizony meg kellett küzdeni minden egyes lépésért, ha az ember előre akart haladni. A sziget déli részén az erdő ritkább volt, az emberek így nem igazán voltak védve, és most többen hangot is adtak nem tetszésüknek. Mostanra már teljesen elfáradtak és a kutyák is megmakacsolták magukat. Persze Robyt és a családját senki nem akarta cserbenhagyni, és kitartóan meneteltek tovább a jéghideg sárban, de érezhető volt, hogy egyre kevésbé bíznak a kutatás sikerességében. Új vezetőket is kaptak, a három őrmester ugyanis újult erővel vetette bele magát a kutatásba. John rádöbbent, hogyha hagyja őket érvényesülni, akkor velük senki sem fog majd foglalkozni, és eltűnhetnek a kíváncsi szemek elől, hogy folytathassák a valódi nyomozást. Biztos volt benne ugyanis, hogy az Őrmesterek Klubja hallani sem akar majd a vámpírról vagy Duncan Lee-ről.

John a sziklák felé vezette Garyt és a Medvét, Catcher pedig szolgai módon követte őket. Három ásó volt nála, és legalább annyira értetlenül állt a helyzet előtt, mint a többiek. Kivéve Johnt, aki a lelkére kötötte, hogy akár a föld alól is, de kerítsen ásókat, persze diszkréten. Catcher reszketve szorongatta a fanyeleket és igyekezett a legártatlanabb képet vágni a dologhoz, miközben nagyon is jól tudta, hogy John valami rosszban sántikál. Nem volt ínyére ez a titkolózás, és kezdte a többiekhez hasonlóan elveszíteni a türelmét.

– Most már elárulod, hogy mire készülsz? – kérdezte.

– Majd ha felértünk! – mutatott a dombtető felé John. – Ott mindent elmondok! Ez a sziget legmagasabb pontja.

– Magának e’mentek otthonról, az tuti – morogta a Medve. – Huzatot kapott a feje ebbe’ a szélbe’, mi?

– Mi a jó bánatnak megyünk mi oda fel? – Gary félrecsapta bundás vadász sapkáját, ami legalább egy számmal nagyobb volt a kelleténél, és megvakargatta a homlokát. – Nem igazán értem, hogy mi ütött magába.

– Türelem, fiúk!

John megdörzsölte a kezeit, amik a vékony kesztyűben hamar átfáztak, és intett a többieknek, hogy induljanak. Ő haladt legelöl, nem is fordult vissza, vajon követik-e. A léptei elnehezedtek a cipőre ragadt sártól, így néha meg kellett állnia, hogy a lehetőségeknek megfelelően lekaparja a talpát. Felcaplattak a csapáson, jószerével a szerencsére bízva magukat, és ahogy egyre távolodtak a tömegtől, a moraj is lassan megszűnt. Sötét volt és fogcsikorgató hideg, a talaj csúszott, és Catcher kételkedett benne, hogy errefelé fogják megtalálni a kis Robyt. Habár ő bárányokat képzelt a domboldalra és zöld legelőket meghúzódva a sziklák mögött, valójában fogalma sem volt, hogy mi vár rájuk ezen az úton, és őszintén remélte, hogy nem maga Drakula.  A csapás egyre meredekebbé vált, egy ponton túl szinte mászniuk kellett felfelé. Aztán John felkapaszkodott egy sziklás falon, ami alacsony volt ugyan, ám annál barátságtalanabb, Garynek ez azonban már komolyabb gondot okozott. A Medve hamar fent volt, és már épp nyitotta a száját, hogy valami illetlen megjegyzést tegyen az útjukra, mikor John szembefordult velük, és kijelentette, hogy bizony megérkeztek.

– Hol a búbánatos öreganyámba’ vagyunk? – értetlenkedett Gary. – Aztán főleg minek gyöttünk mi ide fel?! A Jó Isten se lát itt minket, annyira e’ vagyunk itten rejtőzve.

Catcher leszúrta az ásókat a földbe, majd az egyik nyélbe kapaszkodott, hogy kissé kifújhassa magát.

– Mégis mire készülünk? – kérdezte.

– Megkeressük a vámpírt. – John is fáradt volt, a hangja kissé rekedt, de kifejezetten lelkes.

– Úgy érted az ál Duncant?

– Mi az, hogy ál Duncan? – pislogott rájuk Gary, ám egyikük sem méltatta válaszra.

– És mégis hol fogjuk keresni? – Catcher körülhordozta a tekintetét az erdőn. – Ugye nem arra gondolsz, hogy... Úristen, John! Ugye nem gondolod komolyan, hogy felássuk az erdőt?

– Azt hiszem, tudom, hogy hol lehet – felelte John. – Azért jöttünk ide, itt kell lennie valahol.

– Maga tényleg megbolondút! – A Medve olyan kerek szemekkel meredt Johnra, hogy az már természetellenesnek tűnt. – Maga tényleg ki akar ásni itten valakit?!

– Mi fogjuk kiásni. Együtt.

– Én aztán ugyan biztos nem! – A Medve tagadólag felemelte a kezeit. – Á-á, nyomozó uram, maga flepnis... Már megbocsásson a kifejezésért!

Gary tátott szájjal nézett hol az egyik férfira, hol a másikra, hol pedig csak úgy meredt a semmibe. Úgy tűnt, nem igazán találja a szavakat, ezért Catcher odalépett Johnhoz, és megragadta a vállát, hogy maga felé fordíthassa őt.

– Miből gondolod, hogy itt van? Vagy, hogy a holttest egyáltalán a szigeten van? Hiszen abban sem lehetünk biztosak, hogy tényleg halott.

– A jegyzeteid között volt a válasz. Az egyik öreglány, azt írtad, errefelé szokta látni a vámpírt, itt szokott fent ácsorogni, mert innen figyeli a falut. Te erre azt mondtad, hogy a néni sokat iszik, és hogy mások is látták már sokfelé. De aztán Gary is azt mondta – itt John a csapos felé bökött, aki védekezőn integetni kezdett, jelezvén, hogy ő bizony semmit nem tud –, hogy szerinte idefent él a vámpír, mert, hogy a Medve – John most a másik férfira mutatott – már hajtóvadászatot akart indítani utána. Ma, amíg mindenki a fogadóban volt délután, én kijöttem ide szétnézni a lapátfülű kölyökkel. És itt a többinél is puhább volt a föld, biztos, hogy nemrég temettek el itt valakit.

– A jegyzetemből jöttél rá…? – csodálkozott Catcher. – Mi vagy te, valami modern kori Sherlock Holmes?

A Medve a fejét csóválta, és azt motyogta az orra alatt, hogy ez bizony nem jó ötlet, és hogy valóban sokan szokták errefelé látni a vámpírt, éppen ezért itt sem kellene lenniük.

– Mert aztán mi van, ha meglep minket az a dög? – kérdezte.

– Tán ásóval verjük el? – Gary felemelte az egyik ásót, és úgy tartotta, mintha máris harcba kellene állnia. – Vagy rögvest be is temethetnénk mán, ha úgyis sírt akarnak ásni.

– Nem fog ide jönni, amíg itt vagyunk. – John is elvett egy ásót, majd a lábával a földet kezdte taposni, hogy megtalálja a legpuhább területeket. Az esőzéstől felázott talajon azonban nem volt könnyű dolga. – Nem hinném, hogy a mi vámpírunknak van annyi vér a pucájában, hogy ide jöjjön.

Mindenütt kellemes eső és föld illat terjengett, és habár a hold fel-felbukkant a felhőtakarók mögött, nem nyújtott elég fényforrást ahhoz, hogy a négy férfi gondtalanul munkához foghasson.

– Mégis hogyan kezdjünk neki? – tárta szét a karját Catcher. – Mindenki választ egy szimpatikusnak tűnő sírhelyet? – A hangjában annyi gúny volt, hogy még John arcát is grimaszba rántotta.

A férfi megmutatta a három lehetséges területet, a Medvét pedig azzal bízta meg, hogy őrködjön, biztos, ami biztos. Aztán majd átveheti Garytől az ásást, ha a csapos már elfáradt.

A munka lassabb tempóban folyt, mint ahogy eredetileg John eltervezte, és egy alkalommal Catchernek meg kellett állnia, hogy egy fa törzsének támaszkodva pihenjen egy keveset. A felázott, sáros földben ásni olyan volt, mintha a mocsárban dagonyáztak volna, hamarosan térdig álltak a hideg sárban, és John lassan már nem is érezte a lábait. Nagyjából fél óra múlva Gary kimászott a saját gödréből, az ásót pedig levágta a földre. A Medve kérés nélkül váltotta fel, nagyot csattant a csizmája a vízben, mikor leugrott a gödörbe. Az eső elállt ugyan, ám ezt akkor ők észre sem vették.

– Semmit se’ fogunk találni – morogta a Medve. – Az egész baromság. Sokkal több hasznunk lenne, ha odalent vónánk a többiekkel, és azt a szerencsétlen kölyköt keresnénk.

– Ebben igaza lehet, John – szólt Catcher, ám a férfi leintette.

– Mindenki más odalent van, és a lelküket kiteszik, hogy megtalálják azt a gyereket. De a nyomozás ettől még nem állhat meg, és azt sem akarom, hogy bárki is tudja, hogy itt vagyunk. Ebben a káoszban könnyebb eltűnni.

– Én nem értem ezt az egészet! – Gary megigazította a sapkáját a fején, és olyan mélyen a szemébe húzta, hogy alig látott ki alóla. – A vámpír kikel a sírjábó’, éjszaka nem fogjuk itt találni, abban biztos lehet.

John is megállt egy pillanatra, az ásója nyelére támaszkodva vizslatta Garyt.

– Maga hisz a vámpírokban, Gary?

– Mit t’om én mán, mibe’ hiszek. Abba’ biztos, hogy nem akarok még kinyiffanni.

– Szerintem Duncan sem akart kinyiffanni, valaki megölte.

– A vámpír. Aki meg ugye a Duncan fiú maguk szerint.

– A vámpír az vámpír. Elásta ide Duncant, de az utóbbi időben itt rengeteg eső esett, több is mint általában, nem így van? – John Garyt figyelte, aki tétován bólintott. – A vámpír megijedt, hogy az eső kimossa a testet, talán nem is ásta mélyre. Úgyhogy többször visszajött, hogy ellenőrizze, talán mélyebbre is ásta, nem tudom. Ezért látta errefelé mindenki.

– Én nekem mindegy, hogy mi a fenét művel ez itt, de most mán jó lenne, ha valaki agyon ütné! – mondta a Medve, majd hirtelen felhördült.

Megállt a munkában, és mereven a lábai elé nézett. Megböködött valamit az ásójával, majd csak annyit mondott:

– A jó kurva életbe!

– Csak nem találtá’ valamit? – kérdezte Gary, ám akkor még érdektelennek tűnt a hangja.

– Hát valami van itten a sárba’, az szent!

John és Catcher egyszerre ugrottak ki a saját gödreikből, hogy segíthessenek a Medvének. Mindössze egy vastag nejlon zsák szélét sikerült megtalálniuk, úgyhogy nekifogtak, hogy kiszélesítsék a gödröt, és hozzá férhessenek a többi részhez is. Az izmaik már sajogtak, minden újabb és újabb mozdulattól John úgy érezte, leszakad a karja. Hangos nyögések és szitkozódások közepette azonban végül kiásták a zsákot. Catcher a gödör szélén térdelt, egészen mélyre kellett hajolnia onnan, és végül együttes erővel kihúzták a súlyos csomagot. Garynek nem volt ereje ahhoz, hogy megdöbbenjen a helyzet abszurdságán, valójában úgy tűnt, hogy ott és akkor el sem jutott az agyáig, hogy egy holttest hever az orra előtt. John is letérdelt, és először habozott, eszébe jutott, hogy talán el kéne küldenie Garyt és a Medvét, aztán arra gondolt, hogy ez minden bizonnyal nem lenne egyszerű feladat, így inkább szétszakította a nejlont. A bűz, ami megcsapta az orrukat, szinte elviselhetetlen volt. John arrébb hajolt, és az orrára szorította a kabátja ujját. Catchert szintén erős émelygés kapta el, és ahogy lesöpörte magáról azt a néhány kukacot, ami a ruhájára pottyant a testről, kirázta a hideg. Minden erejére szüksége volt, hogy ne öklendezzen.

– Hát ez a tipp bejött – motyogta elhűlten Gary.

– Rohadtul be. – Catcher mélyeket sóhajtva hátravetette a fejét. – És… ez biztosan Duncan Lee?

John nem akart a test fölé hajolni, valójában nem is akarta túlságosan kicsomagolni, bár a zsák több helyen lyukas volt. A nedves földben a test már igencsak bomlásnak indult, és felpüffedt, akár egy vízi hulla. Az arca eldeformálódott és a felismerhetetlenségig szétbomlott.

– Láttam róla képeket – mondta. – De ez akár a római pápa is lehetne, akkor sem tudnám megmondani.

– Ő az – szólt Gary, a Medve azonban nem volt hajlandó a testre nézni. Ő mereven az eget bámulta. – Biztos, hogy ő az. Ki más lenne mán? De nem értem… ha nem Duncan a vámpír, akkor kicsoda?

– Mi’ csinálunk vele? – kérdezte a Medve.

– Elvisszük.– John körbe nézett. – Ha Drakula észreveszi, hogy eltűnt, be fog pánikolni. Mindent így hagyunk, hogy lássa az ásás nyomait.

– Csapdába csaljuk?

– Ja, olyasmi. – John hangos csörgéssel csomagolta vissza a holttestet, majd intett Catchernek, hogy segítségre szorul. – A lábánál fogd!

Egyenesen átvágtak a fák között egy újabb csapás felé, ami a domb másik oldalán vezetett le a faluba. El akarták kerülni, hogy bárki megláthassa őket, és habár Gary félt, hogy az út túl mocsaras lesz, meglepően gyorsan haladtak. A Medve őrszemként figyelte, hogy felbukkan-e valaki a közelükben, majd elvezette őket a halfeldolgozóhoz. Az egyik ház udvarán Gary észrevett egy magányos talicskát, így a holttestet arra pakolták fel, és így már jóval könnyebben haladtak a kikötő felé. John tolta maga előtt újonnan előásott társukat, akinek a lelógó lábai a földet súrolták. A talicska nyikorgott ugyan, de senki nem hallotta meg őket a sötét éjszakában. A halfeldolgozó üres épülete most kifejezetten ijesztőnek tűnt, csak a hűtőházból kiszűrődő zúgás hangja töltött be mindent. A lámpa pislákolva kapcsolt fel, a sárga neonfény bántotta John szemét.

– Ide tessék hozni! – A Medve kinyitott egy hatalmas, szobaméretű hűtőkamrát, a fém ajtókról visszaverődött a fény, mintha ezernyi pászmát engedett volna szabadjára odabentről. Johnt elvakította egy pillanatra. A polcokon halak sorakoztak, középen egy fél birka feldolgozásra váró húsa lógott egy hatalmas kampóról. Az egyik hátsó polcon azonban egy hosszú fekete zsák is hevert; McCarthy. Duncan Leet egyel feljebb pakolták.

 

A Medve különös kedvvel állított be a fogadóba nem sokkal éjfél előtt, és nem teljesen józanul. Mint kiderült, a születésnapját ünnepelte az elmúlt egy órában, így mindenkit azon nyomban meghívott egy körre. A keresést nem sokkal korábban feladták aznapra, John pedig mindenkit hazaküldött. Jó páran azért a Hajóroncs felé vették az irányt, hogy bánatukban megigyanak még valamit. Catcher tisztában volt vele, hogy udvariatlanság lenne visszautasítania a Medve meghívását, ezért odaült az asztalához, és elfogadta az italt, de távozni már nem tudott egyhamar. Mike-kal, az újságíróval együtt ugyanis közrefogták őket, és míg egyik whisky követte a másikat, addig Catcher szépen lassan megfeledkezett mindenről. Ír volt, ami a többiek szerint azt jelentette, hogy szeret inni, és ami fő, tud is, azonban hamar eljött az a pillanat Catcher számára, amikor már nem talált egyetlen pontot sem a fogadóban, ami ne mozgott volna. A kocsma hangulata magába forrasztotta Catcher minden gondolatát, feloldotta, és whiskyszagúan töltötte vissza belé. A nyomozó az asztal tetején ülve emelte a magasba a poharát („A nagyapámra!”), míg a többiek egy szomorú, ám annál hangosabb dalt énekeltek, végül pedig már ő sem állhatta meg, és bekapcsolódott. Hajnalig ittak mindarra a sok rosszra, ami mostanában Claresholm szigetén történik.

 

20.

 

A másnap reggel csak igen nehezen érkezett el. Még csak hat óra volt, mikor John kivágta Catchert az ágyból, akinek a fejfájása egyenes arányosságban nőtt a fáradtságával, minden apró fejmozdítással őrült szédülés és éles fájdalom tört rá, mintha szilánkokkal töltött lufikat pukkasztottak volna ki a fejében. Nem kért reggelit. A pulthoz lebotorkálva mindössze egy aszpirint szeretett volna, Gary viszont egy széles mosollyal kísérve egy pohár sört vágott le elé.

– Ezt tessék meginni! Népi orvosság. Ettő’ gyorsan rendbe jön majd, mielőtt folytatjuk a kutatást!

Azzal a csapos rákacsintott Catcherre, és magára hagyta szenvedésében, aki nem tehetett mást jelen helyzetében, mint hogy ráhagyatkozik Garyre, ezért belekortyolt az italba. Félő volt, hogy az a következő pillanatban visszakívánkozik, de minél többet ivott belőle, annál kevésbé kavargott tőle a gyomra, míg végül rá kellett eszmélnie, hogy a csaposnak bizony igaza volt. Néhány perccel később, és némileg jobb állapotban, Catcher már magába tudott tuszkolni egy szelet pirítóst – szintén Gary tanácsára –, de úgy döntött, ez éppen elég is volt.

A kutyakölyök, amelyik előző nap olyan örömmel fogadta a reggelijének maradékát, most sokkal felszabadultabb hangulatban vetette rá magát Catcher lábára, majd végül a cipőjére, és ott tépte, ahol csak érte. Mikor elfáradt, keserves nyüszögéssel jelezte szándékát. Catcher lehajolt, és az ölébe vette.

– Na, jobban vagyunk mán? – érdeklődött Gary.

Miután kiszolgálta azokat, akik a keresés miatt itt gyülekeztek a kocsmában, visszasomfordált Catcher mellé. Hatalmas tenyerével sután megpaskolta a kutya fejét, majd nekilátott, hogy eltörölgessen néhány poharat.

– Jobban – felelte Catcher. – Kösz a… tippet.

– Maguk városiak mindenre csak a gyógyszereket szednék, ha? Na, de azt figyeljen mán. Még nem is mondta, hogy mit tudtak meg a csuhásoktó a mú’tko.

– Csak Thomas bácsi felől érdeklődtünk. Elmondták, hogy milyen sokat segített a közösségnek.

– Ja, persze!

– Miért, nem így van? – Catcher a homlokát ráncolta a gunyoros hangnem hallatán.

– Há’ segített nekik sokat, az igaz. De aztán össze is veszett velük, biza’! Ezt nem mondták e’, mi?

Catcher hagyta, hogy a kutya leugorjon az öléből, majd elszaladjon. Egy pillanatig még nézte, ahogy esetlen lábain eltűnik a székek és asztalok között, majd tekintetét visszafordította Garyre.

– Miért vesztek össze? – kérdezte.

– Á, aztat senki se nem tudja. Nem mondták el. Aszongyák, ahhoz a’ Abigailhez vót köze.

– A nővér, aki meghalt a tűzvészben.

– A. De várjon má’, van itt egy fénykép. – Gary hátra fordult, eltűnt a boros polc mögött, mikor pedig visszatért, egy bekeretezett, poros kép volt a kezében. – Ez itten a nővér, lássa?

A képen egymásba karoló fiatalok hosszú sora volt látható, férfiak és nők vegyesen. Abigail nővér nem viselte az apácaruháját, ettől pedig sokkal fiatalabbnak tűnt, mint azokon a fotókon, amiket Catcher a zárdában látott.

– Mikori ez a kép?

– ’69-es. A’sszem itt kábé olyan huszonkettő lehetett. Indiába készűt missziós útra, tudja?

– Igen, igen, hallottam róla. Kik ezek az alakok? Ők is vele mentek? – Catcher átvette a képet, hogy jobban szemügyre vehesse. McCarthyt hamar megtalálta, de akadtak ott még ismerős arcok, akikkel már volt alkalma találkozni a szigeten.

– Dehogyis! Ezek itten csak az akkori közösség tagjai. Benne vótak ezek mindenbe’, nagy kóficok. Segítették a zárdát, felújították a templomot meg a vasárnapi iskolát is, de osztán hamar abbamaradt a jótékonykodás.

– Miért?

– Mer’ a sziget népszerű vót, gyött a sok turista, azt tudja, az jövedelmezőbb vót.

A kép bal oldalán egy jóképű, fiatal férfi mosolygott a kamerába, a kalapja enyhén félre csapva.

– Ez itt maga! – szólt hirtelen Catcher, ahogy végre felismerte a fiút.

– Ki más vóna? Lássa, én is valamikó jó ember vótam! Na, de milyen jóképű!

Catcher halkan felnevetett, és odaadta a képet Garynek, aki visszasietett vele a fogadó másik felébe, hogy felakaszthassa a falra.

– Amikor a nővér missziós útra ment – kezdte, ahogy Gary visszaért –, nem tapasztalt rajta valami furcsát?

– Furcsát?

– Nem viselkedett különösen? Félénken, vagy épp ellenkezőleg, agresszívan? Bármi fontos lehet, ami egy kicsit is… furcsa volt.

Gary elgondolkodva fonta össze a karjait a mellkasa előtt, és most egészen úgy festett, mint egy duzzogó postamester, ahogy lebiggyesztette az ajkait.

– Mielőtt elindút vóna, begyött hozzánk. Ez a fogadó mán akkó is állt, apám vezette. Abigail begyött egy italra, emlékszek, még mondtam is neki, hogy este van, a Jóisten meg nem látja a sötétbe, mi? Most lehet italozgatni. Á, de nem nevetett, pedig mindig jó vót a humorérzéke. Aszonta, a Jóisten már régen nem néz felé, és legurított egy felest. Meg aztán még egyet. Mikó e’ment, kérdeztem, hogy fél-e az indiai úttó’. Akkó nevetett csak. De e’ment, nem is mondott semmi mást. A Blackwellék fia vitte vissza a zárdába, mer’ akkoriba’ nőnek nem vót illő egyedű sétá’gatnia éccaka.

Catcher felállt a székről.

– Blackwellék fia? A fiatal Jephro Blackwellre gondol?

– Arra. Az apja utána halt meg pár évre rá. Az anyjuk is beteges vót, meg a nővére is. De az meg most Amerikába’ él…

Catcher csak nehezen tudott megszabadulni a Blackwell nagyszülők élettörténete elől, Gary ugyanis szemmel láthatólag élvezte, hogy rázúdíthatja az információkat Catcherre. Mielőtt azonban a nyomozó még otthagyta volna a csapost, sietve megkérdezte, hogy a riporterek érdeklődtek-e itt Blackwellékről, de a nemleges válasz hallatán elsietett.

 

– Tudom, hol a gyerek!

– Tessék?

– Legalábbis azt hiszem, hogy tudom! Máshol nem lehet…

– És ezt pont most kellett közölnöd?

– Siess!

Catcher, hogy nyomatékot adjon a szavainak, rácsapott az ajtóra. A folyosó végi mosdó előtt ácsorgott kifejezetten türelmetlenül, John hangja odabentről pedig csak tompán szűrődött ki. Mikor aztán Catcher hallotta, hogy odabent lehúzták a WC-t, arrébb állt, hogy utat engedhessen a kissé paprikás hangulatú nyomozónak.

– Ez komolyan nem várhatott volna, amíg végzek? – kérdezte John.

– Nem, mert szétesik a fejem.

– Talán nem kellett volna halotti tort tartani tegnap éjjel.

Catcher eleresztette a füle mellett a megjegyzést, majd John után iramodott, aki egyenesen a szobája felé vette az irányt.

– Szerintem Roby az apácazárdában van.

– Tessék? – John megtorpant. – Komolyan gondolod?

– Sehol máshol nem lehet. Az erdőben nincs, a telkeken nincs, a kocsmában nincs, a templomban nincs. Mintha a föld nyelte volna el.

– Ebben igazad van! – Johnnak elkerekedtek a szemei. – A csapás, ahol tegnap visszajöttünk... A Medve és Gary folyton azt hajtogatták, hogy kiöntött a mocsár a főútra, ami a zárdához vezet. De akkor a csapásnak is járhatatlannak kellett volna lennie, ahol lerángattuk a hullát.

– Gondolod, hogy félre akartak vezetni minket?

– Én azt gondolom, hogy senkinek sem szólunk. Szerzek egy kocsit, tíz perc múlva találkozunk a fogadó mögött.

És mielőtt Catcher egyáltalán reagálhatott volna, John leszaladt a lépcsőn.