A sosemvolt vőlegény - 7. fejezet

 

15.

 

A másnap reggel minden egyes pillanata elúszott a sziget felett tomboló viharral. Az áramellátás akadozott, így a fogadó vendégei kénytelenek voltak pislákoló lámpák mellett túlélni az apokaliptikus helyzetet. Garynek persze nem akadt sok munkája, hiszen aki csak tehette, az otthon maradt, ezért a feleségével együtt úgy döntöttek, ez lesz annak a napja, mikor szabadságukat töltik a saját kocsmájukban. A fogadó kísértetiesen üres volt az italozók általános zaja nélkül, hiszen szállóvendégeket a londoniakon kívül csupán a két újságíró személye alkotta, illetve egy idősebb nő, aki Gary állítása szerint a világvégéről jött, és oda is fog visszatérni, csak azt nem tudják, mikor. Évek óta lakott már a fogadóban.

– Gyomorfekélyt fogok kapni ezektől – morgott John az orra alatt, mikor Gary kihozta a reggelijüket.

Catcher összeráncolt szemöldökkel böködte meg a tányérján heverő, szalonnás tojásra hasonlító halmot.

– Én személy szerint visszasírom a tegnapi zsírban sült kenyeret – fintorgott. – De végül is egy claresholmi sem kapott még ételmérgezést…

– Vagy csak nem tudunk róla.

A szél beletépett az ablaktáblákba, amik vad rezgéssel tiltakoztak, bezengve ezzel a helyiséget, amikor a szőke újságírónő kényelmesen leillegett a lépcsőn. Tekintetével azonnal megtalálta Johnék párosát, de a várttal ellentétben nem ment oda hozzájuk. Úgy bámult rájuk, mintha próbálná örökre a fejébe vésni az arcukat. Mikor végzett – de legalábbis úgy érezte, a kép eléggé a retinájába égett már –, a pulthoz lépett és várt. Garyre azonban hiába, mivel az szőrén-szálán eltűnt. Csak hosszú-hosszú percekkel később bukkant fel ismét, bőrig ázva, az orra alatt szitkozódva, sártengert hagyva minden lépte után, míg Bertha, a felesége elégedett mosollyal battyogott a nyomában. Mindketten egy-egy lepedőbe csavart csomagot cipeltek, amik hangosan nyüszögtek, sőt, az egyik még ugatott is. Márpedig a lepedő csak igen ritkán szokott ugatni. Aztán mikor lepakolták a csomagokat a földre, négy kövérkés kölyökkutya bukkant elő, és ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Catcher halkan nevetve figyelte, ahogy az egyik kutya félrelógó nyelvvel szaglászik körbe mindent és mindenkit, mikor pedig odaért hozzájuk, Catcher elé tolt egy falatot a reggelijéből, amiről nem igazán tudta eldönteni, hogy szalonna-, avagy tojásdarab akar-e éppen lenni. John inkább az újságírót fixírozta.

– Szegénykék! – Catcher az ölébe vette a kölyköt, aki a szagnyomot követve talált rá az asztalon heverő tányérokra. Apró lábú, barna kis szőrcsomó volt, minden valószínűség szerint keverék. – Jól átfáztak odakint.

– Azt hiszem, sosem fogom megérteni, hogy mi a fene történhetett itt – kezdte John, ügyet sem vetve a kutyára, a hangja egészen halk volt. – Duncan Lee halott, ezt tudjuk, egy magányos sírban hever valahol Washington DC-ben. A vámpír, aki ugyebár az ál Duncan Lee, szintén halott, csak meg kell keresnünk, hogy hol.

– Megkeresni? Szóval szerinted itt van a… szigeten? Egyáltalán miből gondolod, hogy tényleg halott?

– Rá kell jönnünk, ki ölte meg.

– Nos, ha valóban halott – Catcher gondosan megnyomta az utolsó szót, mivel nem kapott választ az előző kérdésére –, akkor szerintem Blackwell tette. De most komolyan, hogy akarod megkeresni?

– Valószínű, hogy ő volt.

– Inkább több mint valószínű. – Catcher keresztbe tette a lábait, mikor a kutya, megunva a társaságát, leugrott az öléből és csámpás kis lábain elszaladt. – A gyerekeinek részesedése van a cégeinél. A fő részvényes persze Sebastian, de ott Rebecca és Clara is. Az ál Duncannek nagyon csábító lehetett, Blackwellnek mondjuk már kevésbé. Talán rájöhetett, hogy a férfi becsapja őket, és féltette a pénzét. Megölte, mielőtt a fickó kifoszthatta volna a családot. Egyszerűnek tűnik.

John homlokráncolva hallgatta végig a monológot, és most komolyan elgondolkodott. Aztán hirtelen kisimultak a vonásai, és úgy meredt maga elé, mintha legalábbis fejbe kólintották volna. Mivel azonban nem volt hajlandó megszólalni, Catcher noszogatni kezdte.

– És mi van az apácákkal? Szerinted van valami közük az ügyhöz? – Ha már egyszer megmászták a most is barátságtalanul tornyosuló hegyet, szerette volna, hogy legalább egy kis értelme legyen, bár ő nem látott semmiféle kapcsolatot.

– Ó, de még mennyire! – John arcát egy pillanatra ezüstfénybe vonta egy villámlás. – Az apácák, de legalábbis Esther nővér tudott róla, hogy az ál Duncan valójában McCarthy fia.

– Hogy kinek a fia?! – Catcher olyan kerek szemekkel meredt Johnra, amilyenekkel csak lehetett.

– Titokban kellett tartaniuk, ezért nem tudhatott róla senki az ég egy adta világon, mert a gyermek anyja szerintem nem más volt, mint a jobb létre szenderül Abigail nővér. Most komolyan, Catcher, neked nem furcsa, hogy ők ketten ennyire közeli kapcsolatban álltak, aztán a nővér hipp-hopp elutazott egy indiai missziós útra? Sokszor volt távol, ezt te magad is mondtad, és a papírokból is látszik, de sosem maradt el ilyen sokáig. Kivéve azt az egy alkalmat, amikor is bizony huszonegy hónapig a színét sem látta senki. Ott van a papírokon, amiket elhoztál.

– Úristen, John, ezt te sem gondolod komolyan! – fakadt ki Catcher visszafojtott hangon. – Abigail nővér apáca volt, érted? Apáca. Az apácák nem… hát szóval, ők nem… nem csinálnak ilyet!

– Általában – ingatta a fejét a nyomozó. – De gondold csak végig! Az a nő tuti, hogy sosem tette be a lábát Indiába. A rendfőnökasszony küldte el, hogy ne vegyék észre, hogy terhes, aztán valahol árvaházba adhatta a gyereket, és így senki nem szerzett róla tudomást. Talán még az apa sem.

– Elnézést!

A két férfi jobbján az egérképű riporter a semmiből bukkant fel, és még a hangja is inkább egy egérre emlékeztette a két férfit. Aztán mivel egyikük sem igazán törődött vele, megismételte.

– Elnézést!

– El van nézve! – sóhajtott fel John. A riporter viszont nem tágított. – Ha végre eláll a vihar, lesz egy kis dolgunk – közölte Catcherrel, majd felállt az asztaltól, hogy távozhasson. A válla felett szólt vissza. – Keríts elemlámpákat!

Azzal elment. Az egérképű döbbenten ácsorgott ott, tekintete lassan átsiklott Catcherre, aki kínosan mosolyogva ücsörgött az asztalnál.

– Helló, a nevem Mike Smith. Maga… maga Aaron Catcher, ugye? A The Irish Suntól vagyunk, és Ms. Felton szeretne magával egy interjút.

Ez a kijelentés annyira meglepte a nyomozót, hogy majdnem félrenyelte a teáját, amibe épp, hogy csak belekortyolt.

– Velem?

– Magával… is… Tudom, hogy maguk nyomoznak az ügyben, és szeretnénk, ha mondanának valamit a vámpírról.

Catcher felállt az asztaltól, mosolyogva nézett Smith-re.

– Ne nevettesse ki magát, fiam! Vámpírok nem léteznek!

Csak ennyit mondott, aztán távozni akart, követve John példáját, ám ebben a pillanatban kicsapódott a kocsma ajtaja, és egy nő rontott be rajta. Bőrig ázott, sötét haja egészen a koponyájára tapadt. Vastag irhakabátot viselt és sáros gumicsizmát, ami cuppogott a padlón. Úgy zihált, mintha kilométereket futott volna, és mikor a pulthoz rontott, hogy belekapaszkodhasson, Catcher ráeszmélt, hogy minden bizonnyal ez pontosan így is történhetett. Gary rémült arccal pislogott a nőre, miközben a hóna alatt egy kutya ficánkolt.

– A fiam nem járt itt?! – kérdezte kétségbeesetten.

– Melyik? – vonta fel a szemöldökét Gary. – A Michael?

– Nem, Roby, a kicsi. Nem volt itt?

– Nem láttam mán napok óta. Mér?

A nő mellkasából egy beazonosíthatatlan csuklásszerű sóhaj szakadt fel, és úgy kapaszkodott a pultba, hogy félő volt, mindjárt összeesik. Catcher lassan odasétált mellé, a kezét a nő vállára akarta tenni, de végül meggondolta magát, és intett, hogy valaki hozzon oda egy széket.

– Mi történt?

– Roby csak tíz éves, kölyök még – kezdte a nő elcsukló hangon. – Tegnap dél óta nem került elő. Aszonta, elmegy a többiekkel a kikötőhöz, tudja mindig segítenek a halfeldolgozóba’ némi zsebpénzér’ cserébe. Jó kölykök, csak néha rosszalkodnak. Mondtam neki, hogy siessen haza, de nem jött! Sehol sincsen! Aszittem, a nagyanyjáná’ alszik, néha szokott, mer’ az közel lakik a kikötőhöz, tudja? De nem volt ott se!

Gary időközben odatolt egy széket, a nő pedig szinte rázuhant. Aztán a férfi sietve hozott egy nyeletnyi whiskyt is, Bertha meg, aki hirtelen jelent meg a jobbján, idegesen a kezét tördelte. A hangja reszelős volt, mikor megszólalt, és Catcher rádöbbent, hogy korábban nem hallotta még a nőt beszélni.

– De hát mi az atya ég történhetett?

– Tegnap dél óta nincs híre annak az átkozottnak! – fakadt ki az asszony, majd egy húzásra kiitta a pohara tartalmát.

– Ne aggódj mán, Brigid, biztosan elő fog az kerűni! – Gary sután meglapogatta az asszony hátát, aztán kétségbeesett pillantást vetett Catcherre. Az asszony kezébe nyomott egy újabb whiskyt, és ezzel hivatalosan letudta a teendőit az ügyben. Nyilván nem volt erőssége a vigasztalás.

Catcher magának is odahúzott egy széket, aminek a lábai hangosan csikorogtak a padlón, hogy leülhessen Brigiddel szemben. Megvárta, hogy a nő hangos trombitálások közepette kifújja az orrát, majd ráemelje áthatóan zöld szemeit.

– Brigid... ugye szólíthatom Brigidnek?

– Így hínak, igen. Szólítson!

– Brigid, hány gyerekkel együtt ment el a fia? Beszélt már velük? Ők hazaértek?

– Igen, mind. Olyan négyen lehettek. A Devinék középső fia, Fergus, aztán Peter Haden és Terry Milligan. Ezekkel barátkozik mindig, de ők otthon vannak. Aszongyák, Roby e’ment még hamarább is, mint ők. Nem érezte jól magát és hazaindult.

Mikor Bertha odasuttogta Garynek, hogy „vajon csak nem a vámpír kapta el szegény kölyköt?”, Brigid hangosan felzokogott. John, aki éppen ezt a pillanatot választotta, hogy lesétáljon a lépcsőn, furcsán méregette az összeverődött kis tömeget. Catcher intett neki, hogy menjen oda, és most ő is becsatlakozott a hallgatóságba.

– A fia eltűnt – magyarázta Catcher. – Tegnap délben, még a vihar előtt.

– Semmi híre?

– Aszongyák, hazaindult! – ismételte a nő, aki lassan hisztérikus állapotba került.

John arca komor volt, a karjánál fogva ragadta meg Catchert, hogy arrébb rángassa onnan.

– Szerinted ebben is Drakula keze van? – kérdezte alig hallhatóan.

– Nem tudom. Őszintén nem tudom, de nem kéne megvárni, amíg kiderül. A fiú csak tíz éves, biztosan halálra van rémülve.

– Szólj Garynek, összehívunk mindenkit, aki a segítségünkre lehet! Előkerítjük a kölyköt a föld alól is, ha az kell. Szerezzetek kutyákat is, minden működő mobiltelefont, én értesítem a corki hatóságokat. Ez már biztosan nem hagyja hidegen őket sem. Hatalmas felhajtást csapunk, és úgy ráijesztünk erre a kis rohadékra, hogy az összes szemfoga kihullik!

 

 

16.

 

Fél óra sem kellett hozzá, hogy a kocsma dugig teljen emberekkel. Férfiak és nők jöttek, fiatalok és idősebbek, mind elszántak voltak, dühösek és bőrig áztak az esőben. Habár senki nem mondta nekik, mind biztosra vette, hogy a vámpír tehet erről is, hiszen ki más lehetne a hibás a rossz dolgokért, mint az odakint tomboló lidérc? Azért azt már végképp felháborítónak tartották, hogy már gyerekeket is eszik. Brigid zokogva ült ugyan azon a széken, ahol korábban is, és minden ilyesfajta kijelentésnél hangosan felsikoltott. Végül Catcher volt az, aki megtiltotta, hogy kiejtsék a szájukon a vámpír szót, vagy azt, hogy „biztosan feltépte az ő torkát is”.

– Hol a férje? – John Gary mellé lépett, aki azzal igyekezett hozzájárulni az akció sikeréhez, hogy a saját kontójára töltött italt mindenkinek.

– Meghalt már rég. Belezuhant a tengerbe a sziklákról, be vót baszva. Csak a kölykök maradtak, a Michael meg a Roby. A nagyobb elég sokat jár ide, tizenöt mán, aztán kezd rákapni a whiskyre. Mindig csak egy keveset kap, korai az még neki, de hát inkább itt, ahol látjuk is, mint a többi kölyökkel valahol a mólón, nem igaz?

Michael vörös hajú volt, zöld szemű és olyan nyurga, hogy a kezei sután lógtak a teste mellett. Ijedten nézett körbe, ijedten nézett az anyjára is, és úgy tűnt, szíve szerint inkább elfutna.

Catcher percekkel később jelent meg a Medvével, a kezében néhány ősöreg adóvevőt ölelgetett. Nagyok voltak, töröttek és koszosak, de Catcher mosolyából ítélve legalább működőképesek.

– Kipróbáltuk, és többé-kevésbé használhatóak – magyarázta. – A többieknek marad a mobil... már akinek van.

A kijelentésre Medve belenyúlt a zsebébe, hogy előhúzzon onnan egy régi Nokiát, majd büszkén felmutatta.

– Nekem van.

– Fantasztikus! – szólt John, ahogy segített Catchernek lepakolni a pultra.

A saját telefonját olyan erővel szorította a füléhez, hogy attól félt, kettétörik, ám a vonal ettől persze nem lett erősebb. John dühösen ismételte meg ugyan azt a mondatot most már sokadszorra, míg a corki kapitányság telefonügyeletese meg nem értette végre.

– Zárják le az egész kikötőt!... Igen, tudom, hogy egyetlen hajójáratot sem indítanak.... igen, a vihar miatt, de... Hall engem? A büdös francba, hallja, amit mondok?!... Nem tudunk képet küldeni róla. Barna hajú, zöld szemű, egy kék pulóver volt rajta. A jobb szemöldökénél van egy forradás, valami régi seb miatt... Igen... Ha bármit megtudnak, azonnal értesítsenek! Ne, ne az őrsön, ott nincs senki! – John hirtelen Garyhez fordult. – Van valaki az őrsön?

– Á, lószart! Az öreg Abernathy vót régen, de meghalt mán, aztán senki se vette át a helyét, nem használjuk mi az épületet se. Általába’ nem szoktunk mi bűnözni.

– Az őrsön nincs senki – ismételte meg John a telefonba, aztán várt, végül azzal zárta le, hogy „majd még hívom”.

– Mit mondtak? – kérdezte Catcher.

– Kerestetni fogják, hátha látta valaki, a kikötőt pedig lezárják. A komp nem jár, de megléphettek másik hajóval is. De elérhették még az utolsó kompot Cork felé.

– Maga szerint nincs is mán itt a kölyök? – Gary a fejét vakarta. A szeme alatti ráncok most még mélyebbnek tűntek.

– De, szerintem nagyon is itt van – felelte magabiztosan John. – De sosem lehetünk elég óvatosak.

John megérezte egy kéz súlyát a vállán, ezért megpördült a saját tengelye körül, és mivel gondolatai már a fognyomoktól tarkított nyakak körül forogtak, meg hogy a kisfiú talán már nem is él, első pillantásra fel sem fogta, hogy a polgármester áll előtte. Goromba, de egyszer s mind meggyötört képpel nézett vissza rá, és úgy tűnt, sietve érkezett, mert kissé még zihált is.

– Miben tudok segíteni? – kérdezte Blackwell.

– Tartsa a lelket az emberekben! – felelte John némi gondolkodás után. – Szükségük van rá, hogy kiálljon mellettük. Főleg az anyának. Nem szabad, hogy eluralkodjon a pánik.

– Maguk szerint ehhez is köze van a… tudják, na!

– A vámpírnak? – kérdezte Catcher.

– Ja, annak.

– Fogalmam sincs – ingatta a fejét John –, de azért eléggé valószínű, nem gondolja?  De lehet puszta véletlen is, ez a sziget önmagában is tud veszélyes lenni. Ott vannak a sziklák, a tenger, vagy akár valami vadállat...

John nem fejezhette be, mert Brigid egészen közelről kezdett jajveszékelni, ezért inkább visszalépett a pulthoz, hogy szemügyre vegye a felhalmozott holmikat. A Medve és Catcher összesen három pár adóvevőt szerzett, elmondásuk szerint a kikötőből, ahol régen még napi szinten használták őket. A tömeg eközben morgott és zúgolódott, mindenki próbálta a saját elméletét hangosabban előadni a másikénál, ezért Johnnak beletelt néhány percbe, mire sikerült elérnie, hogy végre – ha nem is mindenki, de legalább a többség – őrá figyeljen.

– Ugye mindenki tudja, hogy Roby... Roby... O’Byrne, köszönöm! Szóval Roby O’Byrne miatt vagyunk itt. Roby tegnap délben elment a barátaival a kikötőbe, és a gyerekek elmondása szerint fél kettő körül haza is indult gyalog. Azóta nem látta senki, igaz? Látta valaki Robyt tegnap fél kettő után? Tud róla bárki bármit? Akármit!

Halk moraj futott át a tömegen – a tömegen, akiktől egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a Hajóroncsban. Odakint a szél vadul tépte a fákat. Az ablakok beleremegtek a mennydörgésekbe, bent azonban kezdett fülledt lenni a levegő. Még az asztalok tetején is ültek, a falak mentén szinte már egymást taposták az emberek. A faluban talán egy lélek sem maradt, mindenki, aki képes volt járni, az most ott nyomorgott bent. Aztán az ajtó melletti sarokból hirtelen valaki nagy nehezen előre nyomult, amit csak a többiek cipője orrának letaposásával tudott elérni. Egy nyurga fiúcska volt, talán tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Beesett arca volt, a haja túlságosan hosszú és göndör.

– Én asszem láttam őt. Olyan kettő lehetett mán, mentem... mentem a postáér’ a nagyanyámnak.

– A Lilyhez mentél te, te kurafi, nem a postára! – kiáltotta be valaki röhögve, mire a fiú a hatalmas lapátfülei tövéig elpirult.

– Szó-szóval láttam Robyt ott a posta környékin. Kérdeztem is, hogy hová megy, mer’ nem arra lakik ám. Aszonta, látott valakit a fák között bujkálni, és megnézi, ki az.

Brigid arca azóta, hogy berontott a kocsmába, most először színtiszta döbbenetet sugárzott és kerekre tágult szemekkel meredt a fiúra, aki néhány lépésnyire állt csak tőle.

– Te láttad Robyt? – A haja mostanra már eléggé megszáradt és szanaszét állt, amitől kissé röhejesen festett, egyszersmind ijesztőbbnek is a szemében ülő hisztériával együtt. – Hagytad, hogy bemenjen az erdőbe, mikor tudtad, hogy gyön a vihar? Hát eszednél vagy te?!

Brigid hatalmas pofont mért a lapátfülű arcára, és nem is állt volna meg egynél, hogyha Blackwell oda nem ugrik, hogy elkaphassa a kezét.

– Hát eszednél vagy te?! – sikoltotta a nő. – Utána mehetté’ vóna, ha nem csak a farkadra gondóná’ mindig, te senkiházi! Utána mehetté’ vóna!

Blackwell visszanyomta az asszonyt a székre, aki most a vállába kapaszkodva kezdett sírni, aki gyengéden simogatta a haját.

– Hogy hívnak? – kérdezte a lapátfülűt Catcher.

– Conor. Conor Jones.

– Oké, Conor, tudod még, hol láttad pontosan utoljára Robyt? És hogy onnan merre ment?

– Persze, a postánál, nem messze a kikötőtől. Az erdőbe ment be egy ösvényen, de azt gondó’tam, hogy csak játszanak a többi kölyökkel. Sokat játszanak arrafelé, mer’ közel van a falu szélihez, arra biztonságos.

Conor félve pillantott Brigidre, tartva tőle, hogy az ismét felugrik és újabb pofonokkal díjazza majd a kijelentéseit, de az asszonynak már nem maradt ereje hozzá.

– Jól van, ez lesz a kiinduló pontunk – szólt John. – Mindenki, akinek van kutyája, kap valamilyen ruhadarabot Robytól. Michael hozott nekünk pár holmit, azokat fogjuk használni. A helyszínen egymástól öt méterre fogunk felállni, és lépésben haladunk előre. Ha valaki talál valami gyanúsat – John itt tartott egy pár pillanatnyi szünetet –, bármit, ami gyanús lehet, megáll mellette, felteszi a kezét és jelez! Senki nem nyúl semmihez! Ha a kutyák szagot fognak, ugyan ez a teendő! Senki nem rohangál keresztbe-kasul az erdőben, értve vagyok? Az egész csapat egyszerre fog mozogni! Olyan lesz, mint a filmekben, tudják! Pontosan ugyan úgy fogunk csinálni, mint a filmekben!

– Maga szerint ezzel így mire fogunk jutni? – kérdezte egy morcos arcú férfi a tömeg elején, de a mellette ácsorgó azonnal leintette, mondván, a nyomozók tudják, mit csinálnak.

– Két csapatra fogunk oszlani – vette át a szót Catcher. – Az egyiket én vezetem, a másikat Downey nyomozó. Folyamatos kapcsolatban leszünk egymással! – Catcher itt elhallgatott, aztán kevésbé katonásan folytatta. – Mind tudjuk, hogy egy őrült van a szigeten. Nevezzük vámpírnak vagy lidércnek, teljesen mindegy.

Az emberek visszafojtott lélegzettel álltak, és az eddigi feszültség, ami ott remegett a levegőben, csak még intenzívebbé vált.

– Sajnos nagy rá az esély, hogy ő rabolta el Robyt, vagy talán csak véletlenül futottak össze az erdőben, aminek szintén rossz vége lehetett. – Brigid ismét hangosan felcsuklott, ezért Catcher egy másodpercre lehunyta a szemeit. – Sajnálom, de mindenre fel kell készülnünk. Akármi történt, ki fogjuk deríteni! De ez csak akkor sikerülhet, ha mindenki pontosan azt csinálja, amit mondunk! Világos?

Mivel senki nem felelt semmit, a Medve, aki eddig a pultnak dőlve állt, most előre lépett, és dörmögő hangján megismételte a kérdést.

– Világos?!

– Világos, persze!

– A’ hát! – felelték többen is.

– A Medve velem jön, Gary pedig Downey nyomozóval! Amit ők mondanak, szintén szentírás!

Medve ezen kajánul elvigyorodott, majd rákacsintott Catcherre. Odakint a villámlás hatalmasat csattant, és Catcher egy pillanatra biztos volt benne, hogy belecsapott egy közeli fába.

 

17.

 

Gary ott ácsorgott az erdő szélén, a lábainál pedig egy igen méretes kutya ült. Barna volt, borzos és keverék – John hamar összerakta a képet, hogy minden bizonnyal ő volt a felelős a kölykökért.

– Ebbe a kutyába’ a megbízhat, nyomozó úr! – szólt büszkén a férfi, majd megpaskolta az állat fejét. – Admirális a legügyesebb lesz, majd meglátja.

John megeresztett felé egy bíztató mosolyt, bár az állat unott képét látva kissé elbizonytalanodott. Aztán rá kellett eszmélnie, hogy Garynek minden bizonnyal igaza lesz. A gazdák egyike egy hatalmas német juhászkutya keverékkel jelent meg, egy másik mögött egy vén basset hound kullogott, néhány border collie és rengeteg keverék szimatolta a levegőt. John nem volt benne biztos, hogy mindegyik állat a segítségükre lesz majd, ám ezt a gondolatot inkább megtartotta magának.

Az emberek öt méterenként álltak fel az erdőszélen – Blackwell maga is ott feszített közöttük, büszkén és elszántan –, akár egy szedett-vetett katonasor, egyikük sem értette igazán, mi fog most történni, de elszántnak tűntek és igazán segíteni akartak. Türelmesen ácsorogtak a helyükön, míg az egyik helyi kölyök minden kutyához odavitte Roby néhány bezacskózott ruháját, hogy megszagoltassa velük. Voltak, akik azonnal szimatolni kezdték a levegőt, hátha ráakadnak a nyomra, ám néhány kutya arra sem volt hajlandó, hogy a holmikra nézzen. Mások egymásba morogtak, megint mások pedig alig várták, hogy elindulhassanak.

John a sor elé állt néhány lépéssel, már egészen a fák között.

– Mindenki kész? – kérdezte, de leginkább csak bólintásokat kapott. Felemelte a jobb kezét. – Aki bármit talál, azonnal jelzi. Nincs beszéd, nincs fecsegés, nincs elcsatangolás! Tartjuk a sort! Világos? – Újabb bólintások. – Akkor indulás!

Lassú, megfontolt léptekkel haladtak előre, a vizes fű csúszott a lábuk alatt. Mindent vastag sárréteg borított, és habár a fák között kevésbé érte őket az eső, John ruhái hamar átáztak. A kutyák csatakosan, sárosan törtek előre, át a bokrokon. A mennydörgés visszhangot vert a dombok között, belevegyült a szakadó eső hangja. A percek elmosódtak a viharban, összeolvadtak esővel és sárral, és Johnnak már fogalma sem volt, hogy mióta mennek. A fák törzsébe kapaszkodott, hogy el ne csússzon, néha pedig hátra-hátrapillantott az őt szorosan követő sorra. Az elemlámpák fénye szinte semmit nem ért, és volt olyan nő, aki szinte négykézláb haladt. Egy idősebb férfi kézben vitte a kutyáját, ami annyira aprócska volt, hogy talán el is veszett volna a bokrok között.

Mikor a John zsebében lapuló adóvevő hirtelen recsegve megszólalt, a férfi összerezzent, de aztán gyorsan előkapta, hogy válaszolhasson. Persze alig értett valamit abból, amit Catcher mondott.

– Eddig semmi – ismételte meg Catcher.

– Itt sem. Ha elértük a sziklákat, visszafordulunk.

– Mi észak felé megyünk tovább, McCarthy birtoka felé. Az már a sziget széle lesz.

– Nem tűnhet el nyom nélkül. Valahol ráakadunk.

– Csak az nem mindegy, hogyan....

Catcher elhallgatott, ám mielőtt John reagálhatott volna a megjegyzésre, hirtelen valaki felkiáltott a jobbján, ám mindezt elnyomta a mennydörgés hangja. Azonnal hátra arcot csinált, és a tömegre parancsolt, hogy „állj!”, majd botladozva rohanni kezdett a feltartott kezű nő felé, aki meredten a földet bámulta. Már nem négykézláb állt, ám a háta így is görnyedtnek tűnt.

– Ne mozduljanak! – szólt John, mikor észrevette, hogy többen is a nyakukat nyújtogatják a nő felé. – Maradjanak a helyükön!

A kutyák továbbra is hangosan ugattak bele a viharba, és ebben a hangzavarban John csak foszlányokat értett abból, amiket a nő kiáltozott felé. Mikor azonban odaért, már nem is számított igazán, csak az a szakadt pulóver, ami a lába előtt hevert, és ami valójában kék lett volna, ha a nem borítja vastag sárréteg.

– Ez a Robyé, igaz-e? Azé, nem? Csak az övé lehet! – magyarázta kétségbeesetten a nő. – Churchill találta meg, én észre se vettem vóna, annyira nagy a sár. De Churchill ügyes vót, nem igaz?

Churchill dühösen ugatott a gazdája lába mellett olyan hévvel, hogy minden alkalommal ugrott egy picit. Habár John nem volt tisztában a kutyafajtákkal, annyit tudott, hogy valamiféle griffon lehetett, a pofáján olyan borzas szakállal, hogy szinte ki sem látszottak a csálén előreálló fogai. Egy morgós vénember benyomását keltette.

– Ügyes bizony! – felelte John, bár ebben a pillanatban már nem foglalkozott a kutyával.

A Berthától szerzett gumikesztyűt csak nehezen tudta felhúzni átfagyott, vizes kezeire, végül el is szakadt. Annyira azért sikerült beletornásznia az ujjait, hogy felvehesse vele a földről az elázott pulóvert, amit végül egy nejlonzacskóba pakolt. Más körülmények között sokkal jobban ügyelt volna a bizonyítékra, ezen az elzárt szigeten azonban szinte mindegy volt.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte valaki a sorból.

– Megyünk tovább! – kiáltott John. – Addig megyünk, amíg nincs meg a gyerek!

John az ujjai között szorongatta a zacskót, attól félt, a vékony anyag elszakad a sártól nehéz pulóver súlyától, a benne lévő cigaretta csikket teljesen véletlenül vette észre. Ott lapult a pulóver ujján, beletapadva a koszba. A férfi eltűnődve nézte, és abban a pillanatban biztos volt benne, hogy Drakula sokkal emberibb és kiszámíthatóbb, mint azt bárki is hinné ezen a helyen.

– Catcher! – szólt bele az adóvevőbe, ami válaszul csak recsegett. – Catcher! Találtunk valamit.

– Mit?

– Roby pulóverét és egy csikket.

– Csikket?

– Valaki magával vitte a fiút. Nem volt véletlen, hogy nyoma veszett.

– A vámpírra gondolsz...?

– Figyelj! – vágott közbe John türelmetlenül. – McCarthy birtokán láttál esetleg cigaretta csikkeket?

Hosszú pillanatokig csak a recsegést lehetett hallani, és azt, ahogy a feltámadó szél beletépett a fákba.

– Nem tudom. Nem... nem emlékszem.

– Ha a vámpír sokat időzött ott, biztos elszívott egy-két szálat, és annak ott van a nyoma.

– Hacsak bele nem taposták már a sárba. Ami elég valószínű.

– Vissza kell mennünk McCarthy birtokára.

Újabb szünet állt be a beszélgetésben, majd Catcher hangja hirtelen élesebben csengett.

– Mi van akkor, ha a vámpír ott húzta meg magát?

– A birtokon? – kérdezett vissza értetlenül John.

– Ez nem is akkora hülyeség ám! – John megdöbbent, amikor meghallotta a Medve hangját az adóvevőből dörmögni. – Oda senki se ment amióta az öreg meghalt. Lehet, hogy ott bujkál a rohadék.

– Ha nála van a gyerek – folytatta Catcher –, akkor van állandó búvóhelye.

– Menjetek arra és nézzétek meg!

– Ha ott van, akkor beledöngölöm a földbe! – morogta a Medve. – Letépem a fejit a rohadt vámpírnak!

John lassan tovább indult, a sor pedig követni kezdte, hogy tovább kutassanak bármiféle nyom után. John attól félt, hogyha Drakula tényleg a birtokon húzta meg magát, és a felbőszült tömeg ráakad, nem csak a Medvétől kell majd tartania, és Johnnak esélye sem lesz beszélnie vele, mert még azelőtt ízekre tépik a fickót, hogy ő egyáltalán odaérne.