15.
A másnap reggel minden egyes pillanata elúszott a
sziget felett tomboló viharral. Az áramellátás akadozott, így a fogadó vendégei
kénytelenek voltak pislákoló lámpák mellett túlélni az apokaliptikus helyzetet.
Garynek persze nem akadt sok munkája, hiszen aki csak tehette, az otthon maradt,
ezért a feleségével együtt úgy döntöttek, ez lesz annak a napja, mikor
szabadságukat töltik a saját kocsmájukban. A fogadó kísértetiesen üres volt az
italozók általános zaja nélkül, hiszen szállóvendégeket a londoniakon kívül
csupán a két újságíró személye alkotta, illetve egy idősebb nő, aki Gary
állítása szerint a világvégéről jött, és oda is fog visszatérni, csak azt nem
tudják, mikor. Évek óta lakott már a fogadóban.
– Gyomorfekélyt fogok kapni ezektől – morgott John az
orra alatt, mikor Gary kihozta a reggelijüket.
Catcher összeráncolt szemöldökkel böködte meg a
tányérján heverő, szalonnás tojásra hasonlító halmot.
– Én személy szerint visszasírom a tegnapi zsírban
sült kenyeret – fintorgott. – De végül is egy claresholmi sem kapott még
ételmérgezést…
– Vagy csak nem tudunk róla.
A szél beletépett az ablaktáblákba, amik vad rezgéssel
tiltakoztak, bezengve ezzel a helyiséget, amikor a szőke újságírónő kényelmesen
leillegett a lépcsőn. Tekintetével azonnal megtalálta Johnék párosát, de a
várttal ellentétben nem ment oda hozzájuk. Úgy bámult rájuk, mintha próbálná
örökre a fejébe vésni az arcukat. Mikor végzett – de legalábbis úgy érezte, a
kép eléggé a retinájába égett már –, a pulthoz lépett és várt. Garyre azonban
hiába, mivel az szőrén-szálán eltűnt. Csak hosszú-hosszú percekkel később
bukkant fel ismét, bőrig ázva, az orra alatt szitkozódva, sártengert hagyva
minden lépte után, míg Bertha, a felesége elégedett mosollyal battyogott a
nyomában. Mindketten egy-egy lepedőbe csavart csomagot cipeltek, amik hangosan
nyüszögtek, sőt, az egyik még ugatott is. Márpedig a lepedő csak igen ritkán
szokott ugatni. Aztán mikor lepakolták a csomagokat a földre, négy kövérkés
kölyökkutya bukkant elő, és ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Catcher halkan
nevetve figyelte, ahogy az egyik kutya félrelógó nyelvvel szaglászik körbe
mindent és mindenkit, mikor pedig odaért hozzájuk, Catcher elé tolt egy falatot
a reggelijéből, amiről nem igazán tudta eldönteni, hogy szalonna-, avagy
tojásdarab akar-e éppen lenni. John inkább az újságírót fixírozta.
– Szegénykék! – Catcher az ölébe vette a kölyköt, aki
a szagnyomot követve talált rá az asztalon heverő tányérokra. Apró lábú, barna
kis szőrcsomó volt, minden valószínűség szerint keverék. – Jól átfáztak
odakint.
– Azt hiszem, sosem fogom megérteni, hogy mi a fene
történhetett itt – kezdte John, ügyet sem vetve a kutyára, a hangja egészen
halk volt. – Duncan Lee halott, ezt tudjuk, egy magányos sírban hever valahol
Washington DC-ben. A vámpír, aki ugyebár az ál Duncan Lee, szintén halott, csak
meg kell keresnünk, hogy hol.
– Megkeresni? Szóval szerinted itt van a… szigeten?
Egyáltalán miből gondolod, hogy tényleg halott?
– Rá kell jönnünk, ki ölte meg.
– Nos, ha valóban halott – Catcher gondosan megnyomta
az utolsó szót, mivel nem kapott választ az előző kérdésére –, akkor szerintem
Blackwell tette. De most komolyan, hogy akarod megkeresni?
– Valószínű, hogy ő volt.
– Inkább több mint valószínű. – Catcher keresztbe
tette a lábait, mikor a kutya, megunva a társaságát, leugrott az öléből és
csámpás kis lábain elszaladt. – A gyerekeinek részesedése van a cégeinél. A fő
részvényes persze Sebastian, de ott Rebecca és Clara is. Az ál Duncannek nagyon
csábító lehetett, Blackwellnek mondjuk már kevésbé. Talán rájöhetett, hogy a
férfi becsapja őket, és féltette a pénzét. Megölte, mielőtt a fickó
kifoszthatta volna a családot. Egyszerűnek tűnik.
John homlokráncolva hallgatta végig a monológot, és
most komolyan elgondolkodott. Aztán hirtelen kisimultak a vonásai, és úgy
meredt maga elé, mintha legalábbis fejbe kólintották volna. Mivel azonban nem
volt hajlandó megszólalni, Catcher noszogatni kezdte.
– És mi van az apácákkal? Szerinted van valami közük
az ügyhöz? – Ha már egyszer megmászták a most is barátságtalanul tornyosuló
hegyet, szerette volna, hogy legalább egy kis értelme legyen, bár ő nem látott
semmiféle kapcsolatot.
– Ó, de még mennyire! – John arcát egy pillanatra
ezüstfénybe vonta egy villámlás. – Az apácák, de legalábbis
Esther nővér tudott róla, hogy az ál Duncan valójában McCarthy fia.
– Hogy kinek a fia?! – Catcher olyan kerek szemekkel
meredt Johnra, amilyenekkel csak lehetett.
–
Titokban kellett tartaniuk, ezért nem tudhatott róla senki az ég egy adta
világon, mert a gyermek anyja szerintem nem más volt, mint a jobb létre
szenderül Abigail nővér. Most komolyan, Catcher, neked nem furcsa, hogy ők
ketten ennyire közeli kapcsolatban álltak, aztán a nővér hipp-hopp elutazott
egy indiai missziós útra? Sokszor volt távol, ezt te magad is mondtad, és a
papírokból is látszik, de sosem maradt el ilyen sokáig. Kivéve azt az egy
alkalmat, amikor is bizony huszonegy hónapig a színét sem látta senki. Ott van
a papírokon, amiket elhoztál.
–
Úristen, John, ezt te sem gondolod komolyan! – fakadt ki Catcher visszafojtott
hangon. – Abigail nővér apáca volt, érted? Apáca. Az apácák nem… hát szóval, ők
nem… nem csinálnak ilyet!
–
Általában – ingatta a fejét a nyomozó. – De gondold csak végig! Az a nő tuti,
hogy sosem tette be a lábát Indiába. A rendfőnökasszony küldte el, hogy ne
vegyék észre, hogy terhes, aztán valahol árvaházba adhatta a gyereket, és így
senki nem szerzett róla tudomást. Talán még az apa sem.
–
Elnézést!
A
két férfi jobbján az egérképű riporter a semmiből bukkant fel, és még a hangja
is inkább egy egérre emlékeztette a két férfit. Aztán mivel egyikük sem igazán
törődött vele, megismételte.
–
Elnézést!
–
El van nézve! – sóhajtott fel John. A riporter viszont nem tágított. – Ha végre
eláll a vihar, lesz egy kis dolgunk – közölte Catcherrel, majd felállt az
asztaltól, hogy távozhasson. A válla felett szólt vissza. – Keríts
elemlámpákat!
Azzal
elment. Az egérképű döbbenten ácsorgott ott, tekintete lassan átsiklott
Catcherre, aki kínosan mosolyogva ücsörgött az asztalnál.
–
Helló, a nevem Mike Smith. Maga… maga Aaron Catcher, ugye? A The Irish Suntól
vagyunk, és Ms. Felton szeretne magával egy interjút.
Ez
a kijelentés annyira meglepte a nyomozót, hogy majdnem félrenyelte a teáját,
amibe épp, hogy csak belekortyolt.
–
Velem?
–
Magával… is… Tudom, hogy maguk nyomoznak az ügyben, és szeretnénk, ha
mondanának valamit a vámpírról.
Catcher
felállt az asztaltól, mosolyogva nézett Smith-re.
–
Ne nevettesse ki magát, fiam! Vámpírok nem léteznek!
Csak
ennyit mondott, aztán távozni akart, követve John példáját, ám ebben a
pillanatban kicsapódott a kocsma ajtaja, és egy nő rontott be rajta. Bőrig
ázott, sötét haja egészen a koponyájára tapadt. Vastag irhakabátot viselt és
sáros gumicsizmát, ami cuppogott a padlón. Úgy zihált, mintha kilométereket
futott volna, és mikor a pulthoz rontott, hogy belekapaszkodhasson, Catcher
ráeszmélt, hogy minden bizonnyal ez pontosan így is történhetett. Gary rémült
arccal pislogott a nőre, miközben a hóna alatt egy kutya ficánkolt.
–
A fiam nem járt itt?! – kérdezte kétségbeesetten.
–
Melyik? – vonta fel a szemöldökét Gary. – A Michael?
–
Nem, Roby, a kicsi. Nem volt itt?
–
Nem láttam mán napok óta. Mér?
A
nő mellkasából egy beazonosíthatatlan csuklásszerű sóhaj szakadt fel, és úgy
kapaszkodott a pultba, hogy félő volt, mindjárt összeesik. Catcher lassan
odasétált mellé, a kezét a nő vállára akarta tenni, de végül meggondolta magát,
és intett, hogy valaki hozzon oda egy széket.
–
Mi történt?
–
Roby csak tíz éves, kölyök még – kezdte a nő elcsukló hangon. – Tegnap dél óta
nem került elő. Aszonta, elmegy a többiekkel a kikötőhöz, tudja mindig
segítenek a halfeldolgozóba’ némi zsebpénzér’ cserébe. Jó kölykök, csak néha
rosszalkodnak. Mondtam neki, hogy siessen haza, de nem jött! Sehol sincsen! Aszittem,
a nagyanyjáná’ alszik, néha szokott, mer’ az közel lakik a kikötőhöz, tudja? De
nem volt ott se!
Gary
időközben odatolt egy széket, a nő pedig szinte rázuhant. Aztán a férfi sietve
hozott egy nyeletnyi whiskyt is, Bertha meg, aki hirtelen jelent meg a jobbján,
idegesen a kezét tördelte. A hangja reszelős volt, mikor megszólalt, és Catcher
rádöbbent, hogy korábban nem hallotta még a nőt beszélni.
–
De hát mi az atya ég történhetett?
–
Tegnap dél óta nincs híre annak az átkozottnak! – fakadt ki az asszony, majd egy
húzásra kiitta a pohara tartalmát.
–
Ne aggódj mán, Brigid, biztosan elő fog az kerűni! – Gary sután meglapogatta az
asszony hátát, aztán kétségbeesett pillantást vetett Catcherre. Az asszony
kezébe nyomott egy újabb whiskyt, és ezzel hivatalosan letudta a teendőit az
ügyben. Nyilván nem volt erőssége a vigasztalás.
Catcher
magának is odahúzott egy széket, aminek a lábai hangosan csikorogtak a padlón,
hogy leülhessen Brigiddel szemben. Megvárta, hogy a nő hangos trombitálások
közepette kifújja az orrát, majd ráemelje áthatóan zöld szemeit.
–
Brigid... ugye szólíthatom Brigidnek?
–
Így hínak, igen. Szólítson!
–
Brigid, hány gyerekkel együtt ment el a fia? Beszélt már velük? Ők hazaértek?
–
Igen, mind. Olyan négyen lehettek. A Devinék középső fia, Fergus, aztán Peter
Haden és Terry Milligan. Ezekkel barátkozik mindig, de ők otthon vannak.
Aszongyák, Roby e’ment még hamarább is, mint ők. Nem érezte jól magát és
hazaindult.
Mikor
Bertha odasuttogta Garynek, hogy „vajon csak nem a vámpír kapta el szegény
kölyköt?”, Brigid hangosan felzokogott. John, aki éppen ezt a pillanatot
választotta, hogy lesétáljon a lépcsőn, furcsán méregette az összeverődött kis
tömeget. Catcher intett neki, hogy menjen oda, és most ő is becsatlakozott a
hallgatóságba.
–
A fia eltűnt – magyarázta Catcher. – Tegnap délben, még a vihar előtt.
–
Semmi híre?
–
Aszongyák, hazaindult! – ismételte a nő, aki lassan hisztérikus állapotba
került.
John
arca komor volt, a karjánál fogva ragadta meg Catchert, hogy arrébb rángassa
onnan.
–
Szerinted ebben is Drakula keze van? – kérdezte alig hallhatóan.
–
Nem tudom. Őszintén nem tudom, de nem kéne megvárni, amíg kiderül. A fiú csak
tíz éves, biztosan halálra van rémülve.
–
Szólj Garynek, összehívunk mindenkit, aki a segítségünkre lehet! Előkerítjük a
kölyköt a föld alól is, ha az kell. Szerezzetek kutyákat is, minden működő
mobiltelefont, én értesítem a corki hatóságokat. Ez már biztosan nem hagyja
hidegen őket sem. Hatalmas felhajtást csapunk, és úgy ráijesztünk erre a kis
rohadékra, hogy az összes szemfoga kihullik!
16.
Fél
óra sem kellett hozzá, hogy a kocsma dugig teljen emberekkel. Férfiak és nők
jöttek, fiatalok és idősebbek, mind elszántak voltak, dühösek és bőrig áztak az
esőben. Habár senki nem mondta nekik, mind biztosra vette, hogy a vámpír tehet
erről is, hiszen ki más lehetne a hibás a rossz dolgokért, mint az odakint
tomboló lidérc? Azért azt már végképp felháborítónak tartották, hogy már
gyerekeket is eszik. Brigid zokogva ült ugyan azon a széken, ahol korábban is,
és minden ilyesfajta kijelentésnél hangosan felsikoltott. Végül Catcher volt
az, aki megtiltotta, hogy kiejtsék a szájukon a vámpír szót, vagy azt, hogy
„biztosan feltépte az ő torkát is”.
–
Hol a férje? – John Gary mellé lépett, aki azzal igyekezett hozzájárulni az
akció sikeréhez, hogy a saját kontójára töltött italt mindenkinek.
–
Meghalt már rég. Belezuhant a tengerbe a sziklákról, be vót baszva. Csak a
kölykök maradtak, a Michael meg a Roby. A nagyobb elég sokat jár ide, tizenöt
mán, aztán kezd rákapni a whiskyre. Mindig csak egy keveset kap, korai az még
neki, de hát inkább itt, ahol látjuk is, mint a többi kölyökkel valahol a
mólón, nem igaz?
Michael
vörös hajú volt, zöld szemű és olyan nyurga, hogy a kezei sután lógtak a teste
mellett. Ijedten nézett körbe, ijedten nézett az anyjára is, és úgy tűnt, szíve
szerint inkább elfutna.
Catcher
percekkel később jelent meg a Medvével, a kezében néhány ősöreg adóvevőt
ölelgetett. Nagyok voltak, töröttek és koszosak, de Catcher mosolyából ítélve
legalább működőképesek.
–
Kipróbáltuk, és többé-kevésbé használhatóak – magyarázta. – A többieknek marad
a mobil... már akinek van.
A
kijelentésre Medve belenyúlt a zsebébe, hogy előhúzzon onnan egy régi Nokiát,
majd büszkén felmutatta.
–
Nekem van.
–
Fantasztikus! – szólt John, ahogy segített Catchernek lepakolni a pultra.
A
saját telefonját olyan erővel szorította a füléhez, hogy attól félt,
kettétörik, ám a vonal ettől persze nem lett erősebb. John dühösen ismételte
meg ugyan azt a mondatot most már sokadszorra, míg a corki kapitányság
telefonügyeletese meg nem értette végre.
–
Zárják le az egész kikötőt!... Igen, tudom, hogy egyetlen hajójáratot sem
indítanak.... igen, a vihar miatt, de... Hall engem? A büdös francba, hallja,
amit mondok?!... Nem tudunk képet küldeni róla. Barna hajú, zöld szemű, egy kék
pulóver volt rajta. A jobb szemöldökénél van egy forradás, valami régi seb
miatt... Igen... Ha bármit megtudnak, azonnal értesítsenek! Ne, ne az őrsön,
ott nincs senki! – John hirtelen Garyhez fordult. – Van valaki az őrsön?
–
Á, lószart! Az öreg Abernathy vót régen, de meghalt mán, aztán senki se vette
át a helyét, nem használjuk mi az épületet se. Általába’ nem szoktunk mi
bűnözni.
–
Az őrsön nincs senki – ismételte meg John a telefonba, aztán várt, végül azzal
zárta le, hogy „majd még hívom”.
–
Mit mondtak? – kérdezte Catcher.
–
Kerestetni fogják, hátha látta valaki, a kikötőt pedig lezárják. A komp nem
jár, de megléphettek másik hajóval is. De elérhették még az utolsó kompot Cork
felé.
–
Maga szerint nincs is mán itt a kölyök? – Gary a fejét vakarta. A szeme alatti
ráncok most még mélyebbnek tűntek.
–
De, szerintem nagyon is itt van – felelte magabiztosan John. – De sosem
lehetünk elég óvatosak.
John
megérezte egy kéz súlyát a vállán, ezért megpördült a saját tengelye körül, és
mivel gondolatai már a fognyomoktól tarkított nyakak körül forogtak, meg hogy a
kisfiú talán már nem is él, első pillantásra fel sem fogta, hogy a polgármester
áll előtte. Goromba, de egyszer s mind meggyötört képpel nézett vissza rá, és
úgy tűnt, sietve érkezett, mert kissé még zihált is.
–
Miben tudok segíteni? – kérdezte Blackwell.
–
Tartsa a lelket az emberekben! – felelte John némi gondolkodás után. –
Szükségük van rá, hogy kiálljon mellettük. Főleg az anyának. Nem szabad, hogy
eluralkodjon a pánik.
–
Maguk szerint ehhez is köze van a… tudják, na!
–
A vámpírnak? – kérdezte Catcher.
–
Ja, annak.
–
Fogalmam sincs – ingatta a fejét John –, de azért eléggé valószínű, nem
gondolja? De lehet puszta véletlen is,
ez a sziget önmagában is tud veszélyes lenni. Ott vannak a sziklák, a tenger,
vagy akár valami vadállat...
John
nem fejezhette be, mert Brigid egészen közelről kezdett jajveszékelni, ezért
inkább visszalépett a pulthoz, hogy szemügyre vegye a felhalmozott holmikat. A
Medve és Catcher összesen három pár adóvevőt szerzett, elmondásuk szerint a
kikötőből, ahol régen még napi szinten használták őket. A tömeg eközben morgott
és zúgolódott, mindenki próbálta a saját elméletét hangosabban előadni a
másikénál, ezért Johnnak beletelt néhány percbe, mire sikerült elérnie, hogy
végre – ha nem is mindenki, de legalább a többség – őrá figyeljen.
–
Ugye mindenki tudja, hogy Roby... Roby... O’Byrne, köszönöm! Szóval Roby
O’Byrne miatt vagyunk itt. Roby tegnap délben elment a barátaival a kikötőbe,
és a gyerekek elmondása szerint fél kettő körül haza is indult gyalog. Azóta
nem látta senki, igaz? Látta valaki Robyt tegnap fél kettő után? Tud róla bárki
bármit? Akármit!
Halk
moraj futott át a tömegen – a tömegen, akiktől egy gombostűt sem lehetett volna
leejteni a Hajóroncsban. Odakint a szél vadul tépte a fákat. Az ablakok
beleremegtek a mennydörgésekbe, bent azonban kezdett fülledt lenni a levegő.
Még az asztalok tetején is ültek, a falak mentén szinte már egymást taposták az
emberek. A faluban talán egy lélek sem maradt, mindenki, aki képes volt járni,
az most ott nyomorgott bent. Aztán az ajtó melletti sarokból hirtelen valaki
nagy nehezen előre nyomult, amit csak a többiek cipője orrának letaposásával
tudott elérni. Egy nyurga fiúcska volt, talán tizenhét-tizennyolc éves
lehetett. Beesett arca volt, a haja túlságosan hosszú és göndör.
–
Én asszem láttam őt. Olyan kettő lehetett mán, mentem... mentem a postáér’ a
nagyanyámnak.
–
A Lilyhez mentél te, te kurafi, nem a postára! – kiáltotta be valaki röhögve,
mire a fiú a hatalmas lapátfülei tövéig elpirult.
–
Szó-szóval láttam Robyt ott a posta környékin. Kérdeztem is, hogy hová megy,
mer’ nem arra lakik ám. Aszonta, látott valakit a fák között bujkálni, és
megnézi, ki az.
Brigid
arca azóta, hogy berontott a kocsmába, most először színtiszta döbbenetet
sugárzott és kerekre tágult szemekkel meredt a fiúra, aki néhány lépésnyire
állt csak tőle.
–
Te láttad Robyt? – A haja mostanra már eléggé megszáradt és szanaszét állt,
amitől kissé röhejesen festett, egyszersmind ijesztőbbnek is a szemében ülő
hisztériával együtt. – Hagytad, hogy bemenjen az erdőbe, mikor tudtad, hogy
gyön a vihar? Hát eszednél vagy te?!
Brigid
hatalmas pofont mért a lapátfülű arcára, és nem is állt volna meg egynél,
hogyha Blackwell oda nem ugrik, hogy elkaphassa a kezét.
–
Hát eszednél vagy te?! – sikoltotta a nő. – Utána mehetté’ vóna, ha nem csak a
farkadra gondóná’ mindig, te senkiházi! Utána mehetté’ vóna!
Blackwell
visszanyomta az asszonyt a székre, aki most a vállába kapaszkodva kezdett
sírni, aki gyengéden simogatta a haját.
–
Hogy hívnak? – kérdezte a lapátfülűt Catcher.
–
Conor. Conor Jones.
–
Oké, Conor, tudod még, hol láttad pontosan utoljára Robyt? És hogy onnan merre
ment?
–
Persze, a postánál, nem messze a kikötőtől. Az erdőbe ment be egy ösvényen, de
azt gondó’tam, hogy csak játszanak a többi kölyökkel. Sokat játszanak arrafelé,
mer’ közel van a falu szélihez, arra biztonságos.
Conor
félve pillantott Brigidre, tartva tőle, hogy az ismét felugrik és újabb
pofonokkal díjazza majd a kijelentéseit, de az asszonynak már nem maradt ereje
hozzá.
–
Jól van, ez lesz a kiinduló pontunk – szólt John. – Mindenki, akinek van
kutyája, kap valamilyen ruhadarabot Robytól. Michael hozott nekünk pár holmit,
azokat fogjuk használni. A helyszínen egymástól öt méterre fogunk felállni, és
lépésben haladunk előre. Ha valaki talál valami gyanúsat – John itt tartott egy
pár pillanatnyi szünetet –, bármit, ami gyanús lehet, megáll mellette, felteszi
a kezét és jelez! Senki nem nyúl semmihez! Ha a kutyák szagot fognak, ugyan ez
a teendő! Senki nem rohangál keresztbe-kasul az erdőben, értve vagyok? Az egész
csapat egyszerre fog mozogni! Olyan lesz, mint a filmekben, tudják! Pontosan
ugyan úgy fogunk csinálni, mint a filmekben!
–
Maga szerint ezzel így mire fogunk jutni? – kérdezte egy morcos arcú férfi a
tömeg elején, de a mellette ácsorgó azonnal leintette, mondván, a nyomozók
tudják, mit csinálnak.
–
Két csapatra fogunk oszlani – vette át a szót Catcher. – Az egyiket én vezetem,
a másikat Downey nyomozó. Folyamatos kapcsolatban leszünk egymással! – Catcher
itt elhallgatott, aztán kevésbé katonásan folytatta. – Mind tudjuk, hogy egy
őrült van a szigeten. Nevezzük vámpírnak vagy lidércnek, teljesen mindegy.
Az
emberek visszafojtott lélegzettel álltak, és az eddigi feszültség, ami ott
remegett a levegőben, csak még intenzívebbé vált.
–
Sajnos nagy rá az esély, hogy ő rabolta el Robyt, vagy talán csak véletlenül
futottak össze az erdőben, aminek szintén rossz vége lehetett. – Brigid ismét
hangosan felcsuklott, ezért Catcher egy másodpercre lehunyta a szemeit. – Sajnálom,
de mindenre fel kell készülnünk. Akármi történt, ki fogjuk deríteni! De ez csak
akkor sikerülhet, ha mindenki pontosan azt csinálja, amit mondunk! Világos?
Mivel
senki nem felelt semmit, a Medve, aki eddig a pultnak dőlve állt, most előre
lépett, és dörmögő hangján megismételte a kérdést.
–
Világos?!
–
Világos, persze!
–
A’ hát! – felelték többen is.
–
A Medve velem jön, Gary pedig Downey nyomozóval! Amit ők mondanak, szintén
szentírás!
Medve
ezen kajánul elvigyorodott, majd rákacsintott Catcherre. Odakint a villámlás
hatalmasat csattant, és Catcher egy pillanatra biztos volt benne, hogy
belecsapott egy közeli fába.
17.
Gary
ott ácsorgott az erdő szélén, a lábainál pedig egy igen méretes kutya ült.
Barna volt, borzos és keverék – John hamar összerakta a képet, hogy minden
bizonnyal ő volt a felelős a kölykökért.
–
Ebbe a kutyába’ a megbízhat, nyomozó úr! – szólt büszkén a férfi, majd
megpaskolta az állat fejét. – Admirális a legügyesebb lesz, majd meglátja.
John
megeresztett felé egy bíztató mosolyt, bár az állat unott képét látva kissé
elbizonytalanodott. Aztán rá kellett eszmélnie, hogy Garynek minden bizonnyal
igaza lesz. A gazdák egyike egy hatalmas német juhászkutya keverékkel jelent
meg, egy másik mögött egy vén basset hound kullogott, néhány border collie és
rengeteg keverék szimatolta a levegőt. John nem volt benne biztos, hogy
mindegyik állat a segítségükre lesz majd, ám ezt a gondolatot inkább
megtartotta magának.
Az
emberek öt méterenként álltak fel az erdőszélen – Blackwell maga is ott
feszített közöttük, büszkén és elszántan –, akár egy szedett-vetett katonasor,
egyikük sem értette igazán, mi fog most történni, de elszántnak tűntek és
igazán segíteni akartak. Türelmesen ácsorogtak a helyükön, míg az egyik helyi
kölyök minden kutyához odavitte Roby néhány bezacskózott ruháját, hogy
megszagoltassa velük. Voltak, akik azonnal szimatolni kezdték a levegőt, hátha
ráakadnak a nyomra, ám néhány kutya arra sem volt hajlandó, hogy a holmikra
nézzen. Mások egymásba morogtak, megint mások pedig alig várták, hogy
elindulhassanak.
John
a sor elé állt néhány lépéssel, már egészen a fák között.
–
Mindenki kész? – kérdezte, de leginkább csak bólintásokat kapott. Felemelte a
jobb kezét. – Aki bármit talál, azonnal jelzi. Nincs beszéd, nincs fecsegés,
nincs elcsatangolás! Tartjuk a sort! Világos? – Újabb bólintások. – Akkor
indulás!
Lassú,
megfontolt léptekkel haladtak előre, a vizes fű csúszott a lábuk alatt. Mindent
vastag sárréteg borított, és habár a fák között kevésbé érte őket az eső, John
ruhái hamar átáztak. A kutyák csatakosan, sárosan törtek előre, át a bokrokon.
A mennydörgés visszhangot vert a dombok között, belevegyült a szakadó eső
hangja. A percek elmosódtak a viharban, összeolvadtak esővel és sárral, és
Johnnak már fogalma sem volt, hogy mióta mennek. A fák törzsébe kapaszkodott,
hogy el ne csússzon, néha pedig hátra-hátrapillantott az őt szorosan követő
sorra. Az elemlámpák fénye szinte semmit nem ért, és volt olyan nő, aki szinte
négykézláb haladt. Egy idősebb férfi kézben vitte a kutyáját, ami annyira
aprócska volt, hogy talán el is veszett volna a bokrok között.
Mikor
a John zsebében lapuló adóvevő hirtelen recsegve megszólalt, a férfi
összerezzent, de aztán gyorsan előkapta, hogy válaszolhasson. Persze alig
értett valamit abból, amit Catcher mondott.
–
Eddig semmi – ismételte meg Catcher.
–
Itt sem. Ha elértük a sziklákat, visszafordulunk.
–
Mi észak felé megyünk tovább, McCarthy birtoka felé. Az már a sziget széle
lesz.
–
Nem tűnhet el nyom nélkül. Valahol ráakadunk.
–
Csak az nem mindegy, hogyan....
Catcher
elhallgatott, ám mielőtt John reagálhatott volna a megjegyzésre, hirtelen
valaki felkiáltott a jobbján, ám mindezt elnyomta a mennydörgés hangja. Azonnal
hátra arcot csinált, és a tömegre parancsolt, hogy „állj!”, majd botladozva
rohanni kezdett a feltartott kezű nő felé, aki meredten a földet bámulta. Már
nem négykézláb állt, ám a háta így is görnyedtnek tűnt.
–
Ne mozduljanak! – szólt John, mikor észrevette, hogy többen is a nyakukat
nyújtogatják a nő felé. – Maradjanak a helyükön!
A
kutyák továbbra is hangosan ugattak bele a viharba, és ebben a hangzavarban
John csak foszlányokat értett abból, amiket a nő kiáltozott felé. Mikor azonban
odaért, már nem is számított igazán, csak az a szakadt pulóver, ami a lába
előtt hevert, és ami valójában kék lett volna, ha a nem borítja vastag
sárréteg.
–
Ez a Robyé, igaz-e? Azé, nem? Csak az övé lehet! – magyarázta kétségbeesetten a
nő. – Churchill találta meg, én észre se vettem vóna, annyira nagy a sár. De
Churchill ügyes vót, nem igaz?
Churchill
dühösen ugatott a gazdája lába mellett olyan hévvel, hogy minden alkalommal
ugrott egy picit. Habár John nem volt tisztában a kutyafajtákkal, annyit
tudott, hogy valamiféle griffon lehetett, a pofáján olyan borzas szakállal,
hogy szinte ki sem látszottak a csálén előreálló fogai. Egy morgós vénember
benyomását keltette.
–
Ügyes bizony! – felelte John, bár ebben a pillanatban már nem foglalkozott a
kutyával.
A
Berthától szerzett gumikesztyűt csak nehezen tudta felhúzni átfagyott, vizes
kezeire, végül el is szakadt. Annyira azért sikerült beletornásznia az ujjait,
hogy felvehesse vele a földről az elázott pulóvert, amit végül egy
nejlonzacskóba pakolt. Más körülmények között sokkal jobban ügyelt volna a
bizonyítékra, ezen az elzárt szigeten azonban szinte mindegy volt.
–
És most mihez kezdünk? – kérdezte valaki a sorból.
–
Megyünk tovább! – kiáltott John. – Addig megyünk, amíg nincs meg a gyerek!
John
az ujjai között szorongatta a zacskót, attól félt, a vékony anyag elszakad a
sártól nehéz pulóver súlyától, a benne lévő cigaretta csikket teljesen
véletlenül vette észre. Ott lapult a pulóver ujján, beletapadva a koszba. A
férfi eltűnődve nézte, és abban a pillanatban biztos volt benne, hogy Drakula
sokkal emberibb és kiszámíthatóbb, mint azt bárki is hinné ezen a helyen.
–
Catcher! – szólt bele az adóvevőbe, ami válaszul csak recsegett. – Catcher!
Találtunk valamit.
–
Mit?
–
Roby pulóverét és egy csikket.
–
Csikket?
–
Valaki magával vitte a fiút. Nem volt véletlen, hogy nyoma veszett.
–
A vámpírra gondolsz...?
–
Figyelj! – vágott közbe John türelmetlenül. – McCarthy birtokán láttál esetleg
cigaretta csikkeket?
Hosszú
pillanatokig csak a recsegést lehetett hallani, és azt, ahogy a feltámadó szél
beletépett a fákba.
–
Nem tudom. Nem... nem emlékszem.
–
Ha a vámpír sokat időzött ott, biztos elszívott egy-két szálat, és annak ott
van a nyoma.
–
Hacsak bele nem taposták már a sárba. Ami elég valószínű.
–
Vissza kell mennünk McCarthy birtokára.
Újabb
szünet állt be a beszélgetésben, majd Catcher hangja hirtelen élesebben
csengett.
–
Mi van akkor, ha a vámpír ott húzta meg magát?
–
A birtokon? – kérdezett vissza értetlenül John.
–
Ez nem is akkora hülyeség ám! – John megdöbbent, amikor meghallotta a Medve
hangját az adóvevőből dörmögni. – Oda senki se ment amióta az öreg meghalt.
Lehet, hogy ott bujkál a rohadék.
–
Ha nála van a gyerek – folytatta Catcher –, akkor van állandó búvóhelye.
–
Menjetek arra és nézzétek meg!
–
Ha ott van, akkor beledöngölöm a földbe! – morogta a Medve. – Letépem a fejit a
rohadt vámpírnak!
John
lassan tovább indult, a sor pedig követni kezdte, hogy tovább kutassanak
bármiféle nyom után. John attól félt, hogyha Drakula tényleg a birtokon húzta
meg magát, és a felbőszült tömeg ráakad, nem csak a Medvétől kell majd
tartania, és Johnnak esélye sem lesz beszélnie vele, mert még azelőtt ízekre
tépik a fickót, hogy ő egyáltalán odaérne.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése