A sosemvolt vőlegény - 6. fejezet

 

13.

 

Mikor John odaért a könyvtárhoz, már javában esett az eső. Az égen gomolygó felhők úgy döntöttek, hogy elég ideig várakoztatták már Claresholm lakosait, és éppen ezt az időt választották arra, hogy rázúdítsák az esőt a szigetre. Csak idő kérdése volt, hogy a vihar mikor robban rájuk. Nem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt Medvét és Catchert éppen most elküldeni a zárdához – amiről fogalma sem volt, merre és milyen messze lehetett, de kezdett attól tartani, hogy még a könyvtár ódon és barátságtalan épületétől sem fog tudni visszajutni a fogadóhoz ebben a rossz időben. A claresholmi könyvtár a falu központjában volt egy virágüzlet mellett, amely úgy tűnt, egy ideje már zárva tart. Maga az épületsor egykor sárgára festett kőfalakból állt, mára azonban már megkoptak, és több helyen felújításra is szorultak volna. John besietett a kétszárnyú, vastag kapun, és azonnal megcsapta a folyosóra szorult, fülledt levegő. Odabent kopogtak a léptei, ahogy felsietett az emeletre, és már egészen azt hitte, nincs is ott más rajta kívül, amikor egy sarkon befordulva szembetalálta magát a recepcióval. Ez mindössze egy barna pultot jelentett a sötét, kivilágítatlan folyosón, mögötte ücsörgött egy kövérkés, barna hajú nő. A szemüvege fölött pislogott a közeledő idegenre.

– Segíthetek valamibe’? – kérdezte morcosan, és John rögtön látta, hogy nem lesz könnyű dolga.

Végül megtudta, hogy a szigeten itt a legstabilabb az internet, itt a legújabbak a számítógépek és a falu levéltári gyűjteménye is itt érhető el. Amanda, a recepciós bevezette Johnt egy kétszárnyú ajtón a hatalmas terembe, amelyet polcokkal és könyvekkel zsúfoltak tele. Az egyik sor végén aztán néhány számítógép árválkodott, John pedig letelepedett az egyikhez és várt, Amanda azonban nem volt hajlandó tágítani.

– Köszönöm! – mosolygott rá John jelezvén, hogy nincs már szüksége a szolgálataira.

– Aztán csak vigyázzon ám rájuk! Nem úgy, mint azok a kölykök szoknak.

A nyomozó megígérte, hogy úgy bánik majd a géppel, mintha a sajátja lenne, azt azonban nem tette hozzá, hogy ezek a gépek valószínűleg még az ő születése előtt kerültek ide. Mint kiderült, Amandának igaza volt, és valóban karban tartották őket, így a nehézkes indulás után kifejezetten könnyen kezelhetőek voltak, az internet pedig, ha gyors nem is volt, legalább működött. Az adatbázisokat John így könnyen elérhette, amit pedig nem talált meg digitális formában, Amanda készségesen kipakolta egy asztalra papír formában. Poros könyveket hozott elő egy feltehetően még porosabb raktárból, amelyekben kacskaringós kézírások és írógéppel rögzített szövegek váltották egymást. Thomas McCarthy családfáját a férfi hamar felvázolta az anyakönyvek alapján, mikor pedig találkozott a londoni születésű Aaron Kieran Catcher nevével, szélesen elmosolyodott. Átnézte az összes újságcikket, ami Blackwell nagyságát hivatott hirdetni, amik a polgármester választás kampányairól szóltak, amikben Blackwell maga nyilatkozott arról, mit meg nem tett eddig Claresholmért, végül pedig John kezébe akadt a cikk, ami Blackwell lányának eljegyzéséről szólt, és amiben John láthatott egy újabb képet a hírhedt Duncan Lee-ről. Már csak arra kellett rájönnie, ki is ez a bizonyos Duncan Lee valójában.

John nagyjából egy órája kutakodott már, mikor feltűnt neki, hogy Amanda folyton körülötte sürög-forog. Hol könyveket pakolt két polccal odébb, hol megkérdezte, kér-e kávét vagy teát, hol pedig csak elsétált mellette, mintha fontos intéznivalója lenne. Máskor, amikor azt hitte, John nem látja, a polcok mögül figyelte őt. Egy alkalommal, mikor kávét vitt Johnnak (aki nem emlékezett rá, hogy bármit is kért volna, ráadásul kételkedett benne, hogy ezt a könyvtári szabályzat megengedné egyáltalán), a férfi szélesen rámosolygott, Amanda pedig végtelen zavarát megpróbálta elrejteni azzal, hogy szinte futva távozott. Haját két szigorú kontyban hordta, kerek arcán sminket viselt, kötött pulóvere a rózsaszín és a barna közötti színárnyalat lehetett, amihez barna szoknyát vett fel. Szigorú tekintete ellenére a mosolya kedves volt, ámde olyan ártatlan pillantásokkal illette a férfit, hogy John gyanítani kezdte, hogy Amanda sosem került ennél közelebbi kapcsolatba egyetlen férfival sem.

Aztán mikor a nyomozó úgy vélte, hogy most valóban egyedül maradt pár percre, elővette a mobilját, és meglepetten vette észre, hogy az épületben a térerő is jobb, mint eddig bárhol. Sietve kikereste a nevet a telefonkönyvből, aztán az ablakhoz sétált. Odakint a fák kissé meghajlottak a szél erejétől.

– Giordano! Hallasz…? Eléggé recseg a vonal.

– Honnan a fenéből hívsz? – válaszolt egy fiatal férfihang értetlenkedve. – A Bermuda-háromszög kellős közepéről?

John ismét kipillantott az ablakon és elfintorodott.

– Hát, majdnem. De figyelj, információ kellene egy bizonyos Duncan Lee-ről.

– Kiről?

– Duncan Lee.

– Alig hallak, John!

– Duncan Alaister Lee! Nézz utána! Mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy a fickó angol.

– Most komolyan, hol vagy?

– Írországban.

A telefon másik feléről nevetés hallatszott, ám ennek jó részét elnyelte az egyre inkább recsegő vonal. Anthony Giordano John egykori kollegája és barátja volt, aki mostanra már biztosan otthon terpeszkedett a kanapén, hogy meccset nézhessen. Azonban John tisztában volt vele, hogy Giordano kapcsolatai és nem éppen legális hecker programjai által biztosan többet derít majd ki, mint az őrsön, vagy mint amennyit ő ebben a romos könyvtárban.

–Mit keresel te Írországban? – Aztán egy pillanatra Giordano elhallgatott, mikor pedig ismét megszólalt, érezni lehetett a hangjából, hogy mosolyog. – Várj egy percet! Van ennek bármi köze Catcherhöz?

John válaszul halkan felsóhajtott.

– Mik ki nem derülnek! – folytatta Giordano. – Romantikus andalgás az Ír-tenger partjainál?

– Kelta.

– Mi?

– Kelta-tenger. És hidd el, ami itt zajlik, az korántsem romantikus…

– Ah-ha! Kergetitek az ír tehenészlányokat?

– Csak nem a féltékenység beszél belőled? – Most John is szélesen elvigyorodott. – Szeretnéd, hogy vigyünk neked egyet ajándékba? Csak kérned kell! De most inkább Lee-re koncentrálj! Várom az infókat!

– Jól tennéd, hogy… a te is… őrá konce… oké?

– Mi?

– Tudod, ho… lesz, hogyha..

– Giordano, egy szavadat sem értem!

A recsegő vonal ekkor hirtelen megszakadt, és John csak a hangos zúgást hallotta. Zsebre vágta a telefont, a vihar miatt nem lett volna értelme újabb hívást indítani. Amikor megfordult, Amanda ott ácsorgott két sorral odébb. Egészen idáig könyveket pakolt le a polcról, hogy most lassan visszatehesse őket a helyükre.

 

14.

 

A fák levelei között átszűrődő halovány napsugarakat elnyelték az erdő fái. A hegyre felvezető kanyargós út szépen lassan ködbe veszett, ahogy Catcher és a Medve kiértek a nyílt terepre, a hegygerincen állva pedig egészen eltűnt a völgy képe a szemük elől. Lóháton haladtak, ami kissé kényelmetlen, de mindenképp praktikus megoldás volt ezen a terepen. Catcher nem érezte magát biztonságban a nyeregben ülve, és a Medve, aki folyamatosan szemmel tartotta őt, ezen néha jókat derült. A zöldellő mezők képe már rég semmivé foszlott, Catcher hiába is kereste volna őket, és most egészen úgy tűnt, mintha a gerincről leereszkedve egy másik világba csöppent volna. Itt minden szürke és kopár volt, az éles sziklák – amik között csak egy sáros földút futott lefelé – korántsem tűntek olyan hízelgőnek, mint a juhokkal tarkított tanyák a másik oldalt. A tenger hullámai a magas sziklapartot nyaldosták, és ezen a felén olybá tűnt, mintha az aprócska völgyet kettévágták volna, hogy a felét valahova máshová vigyék el. A zárda ennek a völgynek az alján állt, egy rozogának tűnő hídon átkelve pedig a körvonala is felbukkant.

– Mingyá ottan vagyunk, látja? Az ott a Szent Anna! – mutatott a sötét sziluett felé a Medve.

Catcher összébb húzta magát, ahogy az esőzés egyre erősebbé vált. A szél egészen pirosra csípte már az arcát. A Szent Anna struktúrája ebből a távolságból kísértetiesen hasonlított a Blackwell-kúriáéra, csupán az egyik sarkán magasodó kápolna ütött el tőle. Békés helynek tűnt a viszontagságos időjárással és a körülötte magasodó sziklákkal együtt is, nyugodt magányában meghúzódott a hullámoktól hangos öbölben.

A főút alulról kanyarodott fölfelé a csapás mellett, amin ők is haladtak, így a kis csapat inkább a betonon folytatta az útját, mielőtt még elsüllyednének a sárban.  A paták dobogása erős visszhangot vert. A zárda körül mindössze egy alacsony kőkerítés futott körbe, az út egyenesen a főkapuig vezetett, ahol egy tágas térré nőtte ki magát. A két oldalán virágágyások sorakoztak szedett-vedett összevisszaságban, de csak levél nélküli, vékonyka kis facsemeték ültek bennük, amik hajladoztak a szélben arra várva, hogy megnőjenek, és hangulatos lombsétánnyá változtassák a most kopár bekötőutat. Egy masszív kőkereszt is magasodott a bejárattól nem messze. A zárda úgy tűnt, mintha három külön épületből állt volna, ám tulajdonképpen egyetlen L alakú tömb volt. A jobb szélén hosszúkás, vékony rózsaablakok álltak, a többi részen aprócska, egyszerűen megmunkált ablakok voltak. Minden szürke volt és barna, és a páros pontosan a kapunál állt meg. A leszállás nem ment zökkenőmentesen Catcher számára, de hogy megőrizze a méltóságát, azzal próbálta meg tompítani a zuhanást, hogy belekapaszkodott a nyeregbe, és úgy csüngött ott, akár egy majom. A Medve ellenben energiával telve ugrott le a lováról, hogy kinyújtóztathassa a tagjait. Ő ugyanis úgy döntött, hogy őt nem érdeklik az apácák – állítása szerint nem ápolt túl jó viszonyt velük –, ezért inkább odakint várt a kapualjban. Mielőtt Catcher eltűnt volna a vaskos tölgyfaajtó mögött, azért még kijelentette, hogy egy óra múlva ő bizony visszaindul akár vele, akár nélküle.

A benti levegő, ha lehet, még hűvösebbnek érződött, és Catcher kényelmetlenül érezte magát az átázott ruháiban. A berendezés puritánsága és ridegsége némi kényelmetlen feszengést is szült a férfi mellkasában. A falakat nem vakolták be, és olyannak festett, akár egy régi kastély, amit erősített az a tény is, hogy a földön egykoron vörös szőnyeg futott végig. Mostanra megfakult, és a szélén ki is rojtosodott, helyenként fekete nyomok éktelenkedtek rajta. Catcher egy hallban állt, ahonnan három folyosó nyílt. A falon egy Szűz Mária festmény lógott, és hiába égtek a lámpák, mintha félhomály lett volna odabent. Bár lehet, hogy ezt csak Catcher érzékelte így a nyomasztó hangulat miatt.

Az érkezése nem maradt észrevétlen; szinte még be sem lépett az előcsarnokba, amikor egy fekete ruhába öltözött, mosolygós, ám szigorú arcú nővér sietett le a széles lépcsősoron. A fehér fityulától, ami az arcát keretezte, csak még sápadtabbnak tűnt az amúgy hófehér bőre.

– Láttam önöket az ablakból! – szólt, ahogy odaért. – Jöjjön beljebb, itt melegebb van! Meg ne fázzon!

Azzal átterelte a férfit egy kétszárnyú ajtón egy alacsonyabb légterű folyosóra, ahonnan végül egy irodában kötöttek ki. Catcher számára azonnal világossá vált, hogy bizonyára a rendfőnökasszonnyal van dolga. Az irodában nem volt más, csak egy szekrény, egy vörös bársonnyal borított pad az ablak alatt, és egy súlyos faasztal, amit igencsak giccsesre faragtak; angyalok és mindenféle tekergőző ornamentumok kavalkádja adta ki a lábakat. A hozzátartozó szék is hasonló stílusban készült. Ezekkel együtt is a helyiség üresnek és barátságtalannak érződött, és ugyan a berendezés nem lepte meg Catchert, azonban az asztalon heverő, vadonatújnak tűnő okostelefon igen. Sokkal inkább pergament és pennát tudott volna elképzelni ebben a környezetben, és ennek láttán akaratlanul is a homlokára szaladt a szemöldöke.

– A zárda természetesen híve a puritán életmódnak – kezdett derűs magyarázatba a nővér, ahogy észrevette Catcher arckifejezését –, de tartanunk kell a kapcsolatot a külvilággal is, amire ma már sokkal egyszerűbb módok is léteznek, mint a postagalamb. A szigetnek ezen a felén igencsak el vagyunk zárva, mint látja, bár a térerő is sokszor igen vacak.

– Legalább nem csellengnek errefelé a turisták – érvelt Catcher. – Sem vámpírok.

A nővér arca elkomorodott kissé, de ezt sikeresen leplezte egy széles mosollyal.

– Ugyan már, Mr…!

– Catcher. Aaron Catcher nyomozó.

– Á, nyomozó! Ki merem állítani, hogy egyikünk sem hisz a vámpírok létezésében.

A nő idősebbnek tűnt, nagyjából a hatvanas éveinek közepén járhatott, most azonban egészen megfiatalodott egy-két pillanat erejéig, ahogy szétterült az arcán egy mosoly.

– A hírek ide is eljutnak. Hallottunk az érkezésükről, és tudtuk, hogy csak idő kérdése, hogy minket is meglátogassanak. De látom, csak egyedül érkezett.

– A társamnak más dolga akadt.

– Igyekszem a segítségére lenni, nyomozó! Esther nővér vagyok, ennek a karmelita rendbéli zárdának a rendfőnökasszonya.

Catcher mosolyogva bólintott, majd felemelte a kezét, de mivel úgy tűnt, a főnökasszonynak nem áll szándékában kezet fogni vele – illik egyáltalán egy apácával kezet fogni?, futott át az agyán – inkább, hogy kezdjen valamit a felesleges mozdulattal, megigazította elázott kabátját.

– Szóval, mit szeretne tudni? – nézett rá a főnökasszony. – Vagy talán szenteltvizet vinne a falusiak számára? Vagy áldást kérne rájuk? Tudja, nem maga lenne az első.

– Ki járt még itt előttem?

– Csak néhányan. Inkább az idősebb, babonásabb nők azok, akik idelátogatnak. Daniel atya sokat panaszkodik emiatt. A vámpír létezésének feltételezése is nevetséges, ha fogalmazhatok így, mégis sokan félnek tőle.

– És hol van most Daniel atya?

A nő kipillantott az ablakon. A felhők már egészen eltakarták az eget, és szép lassan kora esti sötétség borult a völgyre.

– Daniel atya sokáig a szigeten élt – kezdte –, de pár éve Corkba költözött. Mivel ez egy aprócska közösség, az egyházmegye jobbnak látta, ha inkább odaát lát el szolgálatot. Az atya mostanában már csak misézni jár ide. Ha a szabadideje engedi, szívesen tölti itt az idejét, a parókia tulajdonképpen mindig rendelkezésére áll…

– Thomas McCarthy miatt jöttem – szólt hirtelen Catcher, megszakítva ezzel a főnökasszony gondolatmenetét, ami látszólag nem igen tetszett a nőnek. – Úgy tudom, hogy lelkesen támogatta a közösségüket.

– Igen, Mr. McCarthy fontos beszállítónk. A zárda nagyrészt önellátó, de állatokat nem tartunk, így a húst a faluból kapjuk.

– Gondolom, khm, gondolom még nem hallották, mi történt.

Catcher hirtelen kínosan érezte magát, ahogy tudatosult benne, hogy neki kell közölnie az öreg halálhírét. Úgy érezte, mintha valaki vasmarokkal tépett volna a tüdejébe. Fogalma sem volt, hogyan is kellene ezt elmondani, hiszen amíg ő alig ismerte Thomas bácsit, addig ezek az emberek szerették, számítottak rá és tisztelték. Ezért aztán úgy döntött, hogy a lehető legegyszerűbben teszi meg:

– Thomas McCarthy ma hajnalban meghalt.

A főnökasszony egy pillanatig csak állt, mintha a szavak elreppentek volna a füle mellett, mikor azonban az arca fehéredni kezdett, Catcher jobbnak látta készen állni, hogy elkaphassa a nőt, ha netán összeesne. Esther nővér ugyanis úgy tűnt, elszakadt a külvilágtól néhány pillanatra, annyi lelkiereje azonban még maradt, hogy egy székhez botorkáljon és leüljön rá. Az ájulás szele viszont még így is körülötte ólálkodott.

– Ugye nem…? – kérdezte halkan. – Ugye nincs köze ehhez a históriához? Mesélte, hogy megtámadták, de… Meggyilkolták?

Catcher nem akart kitérni a részletekre, ezért csak bólintott. Ezt a főnökasszony ugyan nem láthatta, de a beálló csend beszédesebb volt mindennél. Esther nővér végül kért néhány percet, ezért Catcher kilépett a folyosóra. Valójában örült, hogy nem kellett a lesújtott apácát néznie, és a levegő is valahogy kellemesebb volt a szűk irodán kívül. Nem sokkal később aztán kinyílt az ajtó és megjelent a főnökasszony. Az alatt a rövid idő alatt sikerült összekapnia magát, és most egészen úgy festett, mintha az előbbi hírt meg sem hallotta volna. Catchernek fogalma sem volt, mit mondhatna neki, ezért jobbnak látta menekülőre fogni.

– Merre találom a többi nővért?

– Az esti imán. Megkérném, hogy ne zavarja meg őket!

– Hányan is vannak pontosan?

– Már csak heten. Régen természetesen sokkal többen voltunk, de a zárda leégett néhány éve, és akkor sokan elhagytak bennünket. Tudja, a legközelebbi karmelita zárda Tallowban van, és ugyan Mr. McCarthy segítségével sikerült helyreállítanunk mindent, az eset után igencsak megfogyatkoztunk.

– Volt esetleg halálos áldozat? – A válasz mindössze egy keserű bólintás volt. – Megkérhetném, hogy meséljen erről egy keveset?

A főnökasszony közben intett, hogy sétáljanak, ezért lassú léptekkel elindultak a szürke folyosón. A nő habozott, de végül hajlandó volt megszólalni.

– Abigail nővért sokan szerették itt, a legodaadóbb teremtés volt. Fiatalon kellett meghalnia, ez volt a sorsa. Egyébként nagyon közeli kapcsolatban állt Mr. McCarthyval is. Tudja, ők ketten mindig jól megértették egymást. Adománygyűjtéseket szerveztek, zarándokutakat, ilyesmiket. Thomas McCarthy mélyen vallásos volt, Abigail nővér pedig rengeteget járt át a szárazföldre is, két évig pedig missziós nővérként szolgált Indiában.

– Indiában? – Catcher meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Indiában.

– És öhm… – A férfi megköszörülte a torkát, de inkább csak azért, hogy húzza az időt. – A tűz… mitől keletkezett? Úgy értem, gyújtogatás történt?

A főnökasszony úgy meredt Catcherre, mintha az legalábbis kígyókat növesztett volna a karjai helyére. Ingerülten összegyűrte a kezében szorongatott zsebkendőt, majd kihúzta magát.

– Ez egy apácazárda – jelentette ki szigorú hangon. – Mi nem ártunk senkinek, nekünk sem árt senki. Nem értem, miért a feltételezés, nyomozó!

– Bocsásson meg, főnökasszony, de számításba kell vennünk ezt az eshetőséget is!

– Nem történt gyújtogatás, ezt bizton állíthatom! Az egész egy ostoba baleset volt.

– És mondja csak… – Catcher egy kicsit eltöprengett, mert nem szerette volna kihozni a nőt a béketűrésből, aminek úgy tűnt, már igencsak a szélén toporog. – Értem én, hogy nem hisznek a vámpírokban meg ilyesmikben, de nem gondolja… nem gondolja, hogy a falunak most arra lenne szüksége, hogy ott legyenek velük? Hogy lássák a támogatásukat? Vagy akár Daniel atyáét…?

Odakint halkan megdörrent az ég. Esther nővér kissé összehúzta a szemét, úgy méregette a férfit, és Catcher rájött, hogy az a meleg vendégszeretet, amivel a rendfőnökasszony fogadta, hamarosan véget ér.

– Nem állhatunk felettük, hogy fogjuk a kezüket, nyomozó! Ezek az emberek maguktól engedik be a téveszméket az otthonaikba annak ellenére, hogy vasárnaponként isszák Daniel atya szavait. Az atya természetesen prédikált erről a napokban, és természetesen mi is minden tőlünk telhetőt megteszünk. – A főnökasszony itt nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna. – Nézze. Ez egy eldugott kis sziget, a zárda pedig még eldugottabb helyen van.  Az itteni nővérek a világ borzalmai elől menekültek ide, ez egy menedék a számukra. Régebben többször megesett, hogy befogadtunk lányokat és asszonyokat, akiket bántott a világ, de ma már csak mi vagyunk, akik magunk is megtapasztaltuk már a gonoszságot. Nem véletlenül élünk itt, és látja, hogy a közlekedés nem olyan egyszerű a sziget két fele között. Vannak hónapok, amikor egészen lehetetlen. Sajnos nem mehetünk át bármikor, főleg, ha nem akarják, hogy ott legyünk.

– Meg vannak még esetleg Abigail nővér holmijai? – kérdezte a férfi. – Vetnék rá egy pillantást, amennyiben ez nem okoz gondot.

Ha okozott is, a rendfőnökasszony nem tette szóvá. Egy raktárszobába vezette a férfit, majd előhúzott két porlepte dobozt, azzal távozott. Catcher tüzetesen átvizsgált mindent, ám azon kívül, hogy töménytelen mennyiségű porral telt meg az orra és a tüdeje, semmi másra nem jutott. Nyakig eltemette magát a papírhalomban, aztán – jobb ötlet híján – random módon állt neki dobozokat felnyitogatni. Talált ott számlákat, beszállítói leveleket, személyes és hivatalos leveleket és okiratokat, de főleg ima- és énekes könyveket. Végül Abigail nővér missziós útjával kapcsolatos iratok is előkerültek az egyik alsó polcról. Catcher egy pillanatra eltűnődött, vajon akad-e a zárdában fénymásoló, aztán rájött, hogy még a feltételezés is nevetséges. Ráadásul abban is biztos volt, hogy a rendfőnökasszony nem örülne neki, ha tudná, hogy egyáltalán beletúrt ezekbe a dobozokba, így egyszerűen csak betűzte a papírokat a nadrágja derekába, majd összehúzta a kardigánját, hogy ne is láthassa senki, mit rejteget. Amikor kilépett a raktárból, kellemetlenül érezte magát a lopás miatt, és most mintha az összes szentkép és Jézus képmás őrá meredt volna. Abban is biztos volt, hogy Thomas bácsi sem lenne büszke erre a húzására, és kissé bele is pirult a gondolatba. Végül sikerült egy kedves mosolyt megeresztenie Esther nővér felé és megköszönnie a segítségét.

Sem az esőzés, sem a szél vad tombolása nem hagyott alább, amíg odabent volt, ezért ha lehet, a Medvét még ingerültebb állapotban találta. Mialatt lóháton felkapaszkodtak a hegygerincre, végig motyogott az orra alatt, amiből Catcher nagy nehezen nagyjából annyit tudott kivenni, hogyha a viharban meghalnak, senki sem fogja megtalálni a holttestüket, mert valószínűleg bezuhannak majd a sziklák közé. A visszavezető út kétszer, ha nem háromszor olyan hosszúnak érződött, és félúton már Catcher is kételkedett benne, hogy visszaérnek-e élve a faluba. A lovak is igencsak nyugtalanok voltak, a nagyobb problémát viszont az jelentette, hogy Catchernek fogalma sem volt, mit kellene tennie, ha az állat végleg megbokrosodik alatta. Úgy döntött, ha ez bekövetkezik, egyszerűen csak leveti magát a hátáról – a szégyent még mindig könnyebb elviselni, mintha egy baleset következtében meghal.

A szél vadul tépte az erdő fáit, félő volt, hogyha tovább erősödik, reggelre tövestül csavarja ki őket a helyükről. A szürke zuhatag elmosta a látképet a szemük előtt, a legelők zöldje most lecsorgott a domboldalon, belevegyült a háborgó tenger hullámai közé. A sziget önmaga groteszk tükreként festett hátborzongatóan sötét képet a régi helyett. Catcherben felmerült az eshetőség, hogy mire visszaérnek a fogadóhoz, az talán már ott sem lesz. Talán a szél a hátára kapta, és már valahol messze jár Garyvel együtt, aki most vidáman kenyeret sütöget zsírban, hogy mindenkit megkínálhasson, ha végre ismét talajt fognak. A Hajóroncs azonban olyan sziklaszilárdan állt ellen a viharnak, hogy Catcher kezdett igazi hősként tekinteni a cégtáblán élő kalózra, aki most is töretlen jókedvvel fogadta őket. Catcher nem gondolta volna, hogy valaha osztozni fog vele a viszontlátás örömében.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, természetesen ismét minden szem rájuk szegeződött. Ázottan, csapzottan és fáradtan zuhantak be a Hajóroncsba, kisebb áradásnyi vizet hagyva minden léptük után. Mikor Catcher meghallotta a korsók koccanását, sietve a lépcső felé iramodott, megelőzve, hogy Gary egy újabb adag sörrel örvendeztesse meg. Johnt odafent találta meg a szobájában. Bekopogott és csak várt, de miután a harmadik próbálkozás után sem kapott választ, benyitott. John a sarokba állított szék tetején, lábujjhegyen ácsorgott éppen, még a tornászok is megirigyelhették volna a mozdulatait, ahogy próbálta magát a plafon felé nyújtani. Catcher értetlenül pislogott, mert nem tudta eldönteni, hogy a férfi vajon a sarokban kuporgó pókhoz beszél-e, de aztán meglátta a kezében a telefont, így némán tátogva megkérdezte, visszajöjjön-e később. John azonban intett, hogy üljön le az ágyra.

Mindkettejük szobája ugyan olyan régies hangulatot árasztott, szinte semmi különbség nem volt köztük – ugyan azok a bútorok, azonos elrendezés, működésképtelen televízió. Az ágyon heverő takarót apró virágok borították olyan élénk színekkel, hogy Catchernek szinte már nevethetnékje támadt, ha elképzelte, ahogy John ezen fekszik.

– Oké, oké, jól van! Megkaptam mindent, de figyelj… Giordano… hallasz? A francba már ezzel a szarral! – John egy pillanatra elvette a fülétől a telefont, hogy ellenőrizze a térerőt. – Ez akkor biztos, igaz? – kérdezte, aztán várt. Végül csak annyit mondott, „oké”, és bontotta a vonalat.

A nyomozó egy könnyednek épp nem mondható mozdulattal ugrott le a székről, bosszúsnak tűnt.

– Idefent nincs térerő – szólt, látva Catcher kérdő tekintetét.

– Giordanóval beszéltél? – kérdezte Catcher, de persze fölöslegesen. Erre John halványan elmosolyodott, de nem válaszolt. – Mit sikerült megtudnod?

– Izgalmas híreim vannak, az egyszer biztos! De előbb mesélj a zárdáról!

Catcher felállt, hogy kirángathassa a kissé elázott papírokat a ruhája alól. Kiterítette őket az ablak alatt álló kis asztalkára, hogy ne tapadjanak össze. Itt-ott elfolyt ugyan a tinta, de olvashatóak maradtak.

– McCarthy és Abigail nővér barátok voltak – szólt, aztán elhallgatott. John homlokráncolva nézett rá.

– Ki az az Abigail nővér? És mindössze ennyit sikerült kiderítened?

– Abigail nővér meghalt a néhány évvel ezelőtti tűzvészben, de a főnökasszony szerint baleset volt. Abigail nővér igazi szentnek számíthatott itt a szigeten, mert a főnökasszony elég fátyolos hangon beszélt róla. Jóban volt McCarthyval, és itt vannak a nővér missziós útjának papírjai is, úgy tűnik, elég sokat volt távol. Ugyan nem találtam semmi gyanúsat, de ők ketten voltak a sziget jótevői. És most mindketten halottak.

John az asztalra támaszkodva olvasta az iratokat, néha megvakarta a fejét is. Miután hosszú percek teltek el így, Catcher megtörte a csendet.

– Nincs kapcsolat a vámpír és McCarthy között. Duncan Lee véletlenül választhatta ki őt.

– Nem Duncan Lee.

– Hogy?

– A vámpír nem Duncan Lee.

John felegyenesedett. Az asztalnak dőlve ácsorgott, a tekintetével a kinti időjárást figyelte az ablakon át.

– Hogy érted, hogy nem ő a vámpír? – noszogatta türelmetlenül Catcher.

– Giordanónak sikerült utána néznie Lee-nek. Halott.

– Eeeegen, ahogy a vámpírok többsége – gúnyolódott Catcher, de a nyomozó egy szigorú pillantással elhallgattatta.

– Duncan Alaistar Lee-ből nincs túl sok Amerikában, ráadásul az egyetlen, aki szóba jöhetne, pár hónappal ezelőtt meghalt. Kétlem, hogy valaha is járt volna itt, de ha mégis, akkor lehetséges, hogy tényleg vámpír lett belőle.

– A vőlegény álnéven jött ide?

– A többi Duncan Lee-nek nem lehetett kapcsolata a családdal, ez a Lee viszont biológusként elég sok helyen megfordult. Nem tudom bizonyítani, hogy járt-e itt valaha, de így is épp elég imponáló személyiség lehetett valakinek, aki el akarta hitetni a Blackwell családdal, hogy befolyásos és híres kutató. A mi Drakulánk teljes mértékben felvette Lee személyazonosságát. Ez egy eldugott kis sziget, tudta, hogy senki sem fog utánanézni, hogy ki is ő valójában, de sajnos a rendőrség sem tette. Tökéletes álcának bizonyult egészen mostanáig.

Catcher elképedve bámult a detektívre, miközben a fejében még mindig az elhangzott szavak visszhangja dübörgött. Beszéd közben John egészen halkra fogta a hangját, mintha félne, hogy kihallgatják őket.

– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit erőltetett? – bukott ki Catcherből a kérdés.

– Rajtunk és a vámpíron kívül erről valószínűleg senki sem tud, vagy csak igen kevesen, ezért mi is igazodunk a játékhoz. Ha leleplezzük magunkat, félek, megszűnik a sziget vendégszeretete.

– És mi volt Drakula célja azzal, hogy álnéven jött ide?

– Ez az, amit ki fogunk deríteni!