A sosemvolt vőlegény - 5. fejezet

 

11.

 

John szorosan a feldúlt Catcher mögött haladt a szűk csapáson, ami a McCarty birtok felé vezetett. A „rövidebb út, erre tessék gyönni” azonban hosszabbnak bizonyult, mintha a főúton kerülve indultak volna, ahogy első este is tették. Catcher már kezdett volna bosszankodni emiatt, mikor vezetőjük hirtelen átugrotta a jobb napokat is látott deszkakerítést. A legelésző állatok hiánya minden életet kiszippantott a birtokból, és Catcher torkában felkúszott a hideg, kaparászó érzés. Ezt leszámítva minden békésnek tűnt, mintha a reggeli nyugalom belefagyott volna a ködbe, amely még nem szállt fel egészen a szigetnek ezen a felén. A három férfi végigmasírozott a nedves talajon, a lépteik halkan cuppogtak a sárban. Egészen a birtok végébe mentek, ahol a hajdanán pirosra festett istálló állt, a rengeteg esőzéstől a fa megvetemedett, és a lécek több helyen széthasadtak, megkoptak. A kapukat nehézkesen nyitotta ki két fiatal fiú, amikor észrevették, hogy valaki közeledik. Mindössze ők várakoztak ott néma csöndben, leszegett fejjel a tetthely közelében, Johnék kísérője, Marty azonban intett nekik, hogy álljanak félre. Catcher egyenesen átvágott egy kisebb pocsolyán, ám mielőtt beronthatott volna, John elkapta a karját.

– Nem kéne bemenned! – szólt rá erélyesen, Catcher azonban egy hirtelen mozdulattal kitépte magát a férfi szorításából.

A mocskos szalmán csúszott a lábuk, a döngölt földpadlóba már beleette magát a vér, sötét foltokat kerülgetve tudtak csak lépkedni odabent. John rezzenéstelen arccal sétált egyre beljebb, Catcherét azonban grimaszba rántotta az alvadt vér átható szaga. A gondolatra, hogy Thomas bácsi, aki a minap még boldogságban úszva ölelgette őt, most feltépett torokkal, mozdulatlanul hevert a földön néhány halott birka társaságában, Catchernek erős hányingere lett. Thomas McCarthy az istálló végében hevert, belefagyva a saját vérébe. Ujjai még görcsösen markolták a vasvillát, ami a groteszk módon kicsavarodott teste alá szorult, a pulóvere elszakadt. Véres, elkenődött lábnyomok, felborított fahordók; a dulakodás egyértelmű nyomai mindenütt ott voltak.

Catchernek egy pillanatra el kellett fordulnia a testtől, ha nem akart mellé hányni, a kezét a szájára szorította és néhány pillanatra a szemeit is lecsukta, ám úgy tűnt, sikerül leküzdenie a rosszullétet. Mély levegőt vett, aztán hátravetette a fejét és a tetőgerendákat bámulta.

– Mikor találták meg? – kérdezte rekedt, száraz hangon.

– Nem régen. Rögtön mentem is szó’ni maguknak – magyarázta a Marty nevű alak. – Biztos valamiko’ hajnalba’ történt.

– Catcher! – szólt halkan John. – Komolyan azt gondolom, hogy jobb lenne, ha odakint megvárnál.

Azok az állatok, amik sikeresen túlélték a mészárlást, most elzárva, szomorúan bégettek valahol nem messze, ezért Marty eltűnt néhány percre, hogy megetesse őket, hátha attól majd elhallgatnak. Catcher csak állt ott, és nem volt hajlandó elmozdulni a test mellől. Mikor összeszedte magát annyira, hogy ismét McCarthyra nézzen, a hangja erőteljesebben csengett. Az első dolog, amit észrevett az öregen, az volt, hogy a seb a torkán túlságosan is széles ahhoz, hogy emberi fogaktól származzon, azonban mikor ezt megosztotta Johnnal is, az úgy nézett rá, mintha megőrült volna.

– Te komolyan fontolóra vetted, hogy ezt egy ember harapta ki belőle?

– Nem, egy vámpír. És épp te mondtad nemrég, hogy a vámpír harap. Ez egy pszichopata.

– Annál tisztábban gondolkodik.

– Neked ez tiszta? – Catcher szavaiból maró undor érződött ki, ezért John inkább nem válaszolt. A mellettük ácsorgókhoz fordult.

– Van a szigeten orvos?

– A Callaghanék lánya, az Annabelle. Az orvos.

– Azonnal hívják ide! És senki ne nyúljon a testhez, senki nem jöhet be ide. Marty, maga lesz az én emberem, oké? Vigyázzon rá, hogy senki ne barmolja össze nekem a helyszínt, rendben?

– Számíthat rám, főnök!

Marty láthatóan megtisztelve érezte magát a feladattól, mert rögtön beállt a kapuba, és keresztbe font karral olyan csúnyán nézett mindenkire, ahogy feltételezései szerint egy kapuőrnek kell. John ezután mindenkit kiterelt az istállóból, most végre Catcher is hajlandó volt engedelmeskedni. John óvatosan lépkedve, lassan körbejárta a tetthelyet, és jobb híján a telefonjával készített fotókat a lábnyomokról, a szétmarcangolt állatokról, a holttestről. A sálját a szája elé kellett tennie, hogy el tudja viselni a szagokat. Igyekezett a legkevesebb nyomot hagyni maga után, már amennyire ez lehetséges, egy ilyen heyzetben, egy alkalommal aztán sikerült is belelépnie egy alvadt vérfoltba. Az orra alatt szitkozódva kitrappolt az istálló elé, és a vizes füvön próbálta letörölni a cipőjét.

Az idő szinte megdermedt a birtokon – John nem tudta volna megmondani, hogy perceket vagy órákat töltöttek-e el némán, újabb és újabb nyomok után kutatva, amikor aztán a csendet megtörte a köveken felkaparó kerekek hangja.

– Megjött – motyogta Catcher, majd az orrát a pulóvere ujjába törölte. Igyekezett kissé rendbe szedni magát, de a kivörösödött szemei és a rosszulléttel vegyes düh az arcán eltorzította a vonásait.

John éppen időben fordult meg, hogy lássa a rozsdabarna pick-upot befordulni a veteményes kert mellé. McCarthy kutyájának senki nem tudta a nevét, de ez nem zavarta őt különösen, mert vadul ugatva szaladt a kocsi mellett, és mikor az leparkolt, kétszer is körbefutotta. Annabelle Callaghan magas volt, csontos arcú és rikítóan vörös hajú nő. Nem foglalkozott a kutyával, aki mostanra elhallgatott, és inkább Johnékhoz ügetett. Ott leült a kerítés tövében, hogy kíváncsian figyelje az összeverődött tömeget. Annabelle hangja kedves volt ugyan, de bujkált benne némi rosszallás, amiért odahívatták őt. A kezében egy fekete bőrtáska lifegett, mint ahogy az egy orvoshoz illik.

– Tudniuk kell, hogy ilyennel még sosem találkoztam – kezdte rögtön, köszönés helyett. – Én vagyok nagyjából az egyetlen orvos a szigeten már legalább tíz éve, úgyhogy igen sok halottat láttam már, de ez... ez még nekem is sok. Tudják, errefelé kizárólag alkoholmérgezésben vagy öregségben halnak meg az emberek.

Marty még mindig az istálló kapujában szobrozott, kezével most egyet nem értően intett.

– A kis Abbie Haston egyszer belefulladt a tengerbe. De akkó maga még nem is élt...

John és Anabelle rosszalló pillantást vetettek a férfira, aki annyit mondott, hogy „jóvanna, aszittem érdekli”, végül inkább elfordult és rágyújtott egy szál cigire.

– Meg tudja vizsgálni? – kérdezte John a doktornőt. – Minden információ, amit össze tud szedni, hasznos lehet.

– Igyekszem. Csak adjanak egy percet, hogy először is magamat szedjem össze! Nem szóltak róla, hogy ez egy mészárszék.

John a kezével jelezte a nőnek, hogy a halott odabent van, ám Marty eléjük lépett, kérdőn nézett Johnra, aki végül egy mély sóhaj közepette bólintott.

– Őt nyugodtan beengedheti, Marty!

– Oké, főnök, maga a főnök!

Mindketten beléptek az istállóba, Annabelle pedig azonnal az orrára húzta a sálját, közben igyekezett a friss öblítő illatára koncentrálni, és kizárni minden más szagot. Mély levegőt vett, aztán McCarthyhoz lépett. John megállt az egyik fal mellett, keresztbe tett karokkal figyelte a nőt. Arra gondolt, hogy mennyire rá akar gyújtani, aztán arra a pillanatra, amikor megígérte a feleségének, hogy még az idén leszokik.

– A vámpír végzett vele? – kérdezte Annabelle, miközben lepakolta a táskáját a földre, ügyelve, hogy elkerülje a véres foltokat.

– Maga hisz a vámpírokban?

– Vidéki lány vagyok, babonák között nőttem fel. Errefelé sok természetfeletti lényben hisznek.

– Maga is?

Annabelle gumikesztyűt húzott és óvatosan lefejtette McCarthy mellkasáról a pulóver maradványait.

– Abban hiszek, amit látok – felelte. – Ha bebizonyítja nekem, hogy ezt egy valódi vámpír tette, akkor hinni fogok a vámpírokban. – A nő kitakarta a test nagy részét John elől, aki nem is igen akarta látni, így inkább csak bámészkodott. – Az öreg feje egészen elkékült. Nincs vér a szájában… De mindenhol  máshol gyanúsan sok.

– Gyanúsan?

– Gondolom, nem tudták, hogy McCarthy asztmás volt. Talán… talán rohamot kaphatott. Megpróbált kijutni innen, mielőtt meghalt. Sokszor mondtam neki, hogy fogadjon fel valakit, aki segít neki a ház körüli munkákban, mert egyedül nem bírja.

– Ezek szerint simán csak megfulladt?

– Tudja maga, milyen érzés simán csak megfulladni? – A nő John felé fordult, a hangja komor volt. – Ha asztma rohamot kap, akkor a beszűkült légutak nem engedik az elhasznált levegőt kiáramlani a tüdőből. El sem tudja képzelni, milyen lehet úgy fuldokolni, hogy a levegő se ki, se be, miközben temérdek oxigén veszi körbe. McCarthy szerintem ki akart jutni a friss levegőre, de összeesett és meghalt. Ha magának ezt jelenti a sima fulladás, akkor igen, mondhatjuk, hogy simán csak megfulladt. A jelek erre utalnak.

John szótlanul bámult az ingerült doktornőre, aki hosszú pillanatokig meredten a szemébe nézett, majd visszafordult a holttest felé.

– Maga szerint mikor halt meg? – kérdezte John.

– Ezt nem tudom pontosan megmondani, de talán valamikor hajnalban. A teljes hullamerevség még nem állt be, szóval kevesebb, mint tizenkét órája, az biztos.

– És a sebe? A halála után keletkezett, vagy még élt a szerencsétlen?

– Eltépte az arteria carotist. – Annabelle egy csipesszel húzta arrébb a bőrcafatokat McCarthy nyakán, és John hallotta, hogy egyre mélyebben szedi a levegőt. – Ez a rengeteg vér nem tőle, hanem valamelyik birkától származik. Ha még élt volna, akkor a szíve kifelé pumpálta volna a vért, és nagyjából mindenhová spriccelt volna. – A nő felfelé mutatott a kezeivel. – Főleg, ha feltételezzük, hogy McCarthy itt, a földön fekve halt meg. Viszont itt inkább szétlocsolták a vért.

– Valahogy nem lep meg ez a hír – morogta John, közben kilesett az ajtón és a tekintete találkozott Catcherével. – De ugye... ugye nem...

John a fogaival csattogott, jelezve, mire is gondol pontosan, Annabelle pedig kérdőn nézett rá.

– Arra gondol, hogy a vámpír a fogaival tépte fel McCarthy nyakát?

– Hát, elvileg ez történt, nem?

– A fejbiccentő izmok még idős korban is elég erősek, nyomozó, mivel sokat használjuk őket. Ha megpróbálná átharapni, abba beletörhetne a foga. Persze, biztosan van az az elmebeteg, akiben elég kitartás és erő van ehhez, de akkor a seb sokkal roncsoltabb állapotban lenne. Az öreg nyakába talán kampót akasztottak.

John körülnézett, hátha lát valamit, bármit, amit fegyverként használhatott a gyilkos, ám fel kellett adnia, mert vasvillákon, ásókon és lapátokon kívül semmit nem talált, kampót meg pláne.

– Tudja mit? – szólt. – Kettesben hagyom magukat. Romantikázzanak csak, én körülnézek odabent a házban!

Annabelle meglepetten pislogott a férfira, majd miután sikerült leküzdenie a kényszert, hogy visszavágjon, csak annyit mondott: „oké”. John óvatosan lépkedve kioldalazott az istállóból, megcsapta őt a hirtelen feltámadó szél. Felhúzta a sálját a füléig, közben intett Catchernek és egyenesen a ház felé vették az irányt. Odabent csend és nyugalom fogadta őket, és miután John sietve körülnézett az előszobában, arra a megállapításra jutott, hogy nagy valószínűséggel McCarthy volt az utolsó, aki odabent járt.

– Szerinted a vámpír betört ide is? – kérdezte Catcher, ahogy átvágott a konyha felé.

– Nem tudom, talán nem.

A konyhaasztalon még ott árválkodott egy szelet kenyér és némi sült hús, amin már megdermedt a zsír. A kés a tányér mellett félredobva hevert, a pohár pedig félig volt sörrel.

– Reggeli közben zavarhatták meg? – John odalépett, de nem nyúlt semmihez. – Vagy ez még előző estéről maradt itt?

Catcher megvonta a vállát, nagyjából úgy, mintha igazából nem is érdekelte volna a válasz. Ahogy elsétált a konyhapult mellett, végighúzta rajta az ujjait, és John észrevette, hogy tulajdonképpen nem is figyel semmire, talán a gondolatai is üresek, úgyhogy inkább nem szólt többet. Ahogy követte a tekintetével a férfi kezeit, észrevett egy dobozt, amin a „gyógyszerek” felirat állt, de ahogy felnyitotta, csalódnia kellett, mert üresen kongott. A konyhában végül egyetlen levél Aszpirint talált, így inkább átballagott a nappaliba. Az széles volt ugyan, de mérhetetlenül zsúfolt, McCarthy annyi bútort passzírozott be a szobába, amennyit fizikailag csak lehetséges volt. A fal mentén egy tölgyfa szekrénysor húzódott, a polcait telepakolták könyvekkel és dísztárgyakkal, a fennmaradt helyeken pedig fényképek egész sora állt. Némelyiket kifejezetten giccses keretbe tették, de a legtöbb egyszerű volt, néhány pedig egy dobozba gyűrve hevert.

– Nézd csak, miket látnak szemeim! – szólt hirtelen John mosolyogva, miközben leemelt egy fekete-fehér fényképet, hogy Catcher felé tarthassa. – Csak nem a mi kis bébi Aaronunk? Nézd csak a kis micsodáját!

Catcher vegyes érzelmekkel az arcán kitépte a képet John kezéből, amin a nagyjából kétéves önmagát látta, ahogy pucéran szaladgál McCarthy fiatalabb kiadásával az akkori házuk kertjében. Nem felelt semmit, csak visszatette a képet a helyére.

– Népszerű volt az öreg – bökött John egy másik képre. Ezen szintén McCarthy volt, de már sokkal jobban hasonlított a mostani öregemberhez, körülötte pedig legalább tíz apáca ácsorgott. – Tapadtak rá a nők.

– Ez itt készülhetett a zárdában.

– Itt? A szigeten? – vonta fel a szemöldökét John. – Itt van zárda?

– Volt. Nem tudom, működik-e még.

Kintről kutyaugatás hangja szűrődött be, majd fékcsikorgás. Catcher kilesett az ablakon, de ebből a szögből nem láthatta, ki érkezett. Elgondolkodott rajta, hogy kinyissa-e az ablakot – kezdte zavarni az átható dohszag.

– Várjunk csak egy percet! – John a homlokát ráncolta, miközben mereven a fényképet bámulta. – Egy örült vámpír rohangászik a szigeten, ahol apácazárda működik, igaz? Akkor hol vannak most Isten szent leányai, hogy megvédjék a lelkünket a sátántól?

Catcher kissé rosszalló pillantást vetett Johnra a kijelentés miatt, amiben túlságosan is sok gúny bújt meg, de a nyomozó nem törődött vele.

– Mondtam, nem biztos, hogy még mindig működik – felelte.

– Hát, ha mégis, akkor talán hitüket vesztették.

Ahogy John elvette a képet a polcról, az ujjaival feldöntött valamit, ami csörögve legurult a földre. Gyorsan lehajolt érte, az ujjai ráfonódtak a hengeres kis műanyag dobozkára, amire Catcher meglepetten pislogott.

– Thomas bácsi asztmás volt? – kérdezte.

– A doki kezelte – motyogta John, közben igyekezett kibogarászni a szöveget az inhalátorba illesztett gyógyszeres flakonról. – Azt mondja, szerinte az öreg rohamot kapott, és azért halt meg.

– A maguk vámpírja pedig egy gyáva alak. Még saját halottakkal sem tud büszkélkedni.

A két férfi egyszerre fordult meg, mintha zsinóron rángatták volna őket, hogy aztán Annabelle szemébe nézhessenek, aki kissé feldúlva ácsorgott a nappali ajtajában. A kezeit törölgette egy vizes ronggyal, a cipője sáros-véres nyomokat hagyott a padlón.

– Szóval maga szerint megfulladt? – kérdezett vissza Catcher.

– Az igazat megvallva, tudtam, hogy így fogja végezni. Súlyos beteg volt.

A nő beljebb lépett, ügyelve, hogy ne kenje a sarat a világos szőnyegbe, majd elvette Johntól az adagolót. Néhány hosszú pillanatig némán olvasgatta a kissé megkopott szöveget, végül sóhajtva visszatette a polcra.

– Jobban tette volna, ha ezt magánál tartja!

– A mi kis vámpír barátunk nem is olyan hülye. Szerintem nincs semmiféle terve, inkább csak tud élni a lehetőségekkel. – John a homlokát ráncolta, és egy percig hallgatott. – McCarthy meghalt, és ez a mocsok úgy intézte, hogy azt higgyük, ő ölte meg. A jelen tényállás szerint ez lehetséges, nem, doktornő?

– A maguk barátja, maguknak kell tudni! – horkantott fel a nő. – Orvosilag viszont igen, lehetséges, hogy erről van szó. Ha rohamot kapott, akkor az magyarázná a fulladás jeleit.

Az istálló és a ház mellett mostanra egész tömeg gyülemlett fel, és úgy tűnt, folyamatosan növekszik. Az emberek kíváncsian toporogtak a birtok körül, fiatalabbak és idősebbek is, egy öregasszony folyamatosan dobálta a kereszteket. Amikor kiléptek a házból, John cigarettára gyújtott, közben a többieket vizslatta.

– Én eddig is zártam az ajtót éccaka, de most mi lesz? – hüledezett Marty. – Barikádozzam el magunkat? Az asszony má’ így is ki van idegileg!

– Ja, jó’ mondja! – bólogatott egy idősebb férfi. – Mindenki ki van mán idegileg. Nem köll ide nekünk ez a hülye vámpír.

– Rakjunk ki neki csapdát! – kiáltotta be valaki.

– Nem egér ez, te ütődött!

– De mi lesz a McCarthy farmjával? Az onokája talán átveszi.

– Inkább az a kérdés, eladná-e? Én megvenném, meg ám! Jó cimborám vót az öreg McCarthy, aztán az emléke miatt megvenném.

– Az emléke miatt, mi? Régóta fáj már rá a fogad, valld csak be!

John kifújta a füstöt az ég felé. A sziget fölé sötét felhők tornyosultak, már reggel óta pöffeszkedtek az égen, és John halványan elmosolyodott azon, hogy ez milyen ironikus is valójában.

– A szigeten nincs sem rendőrség, sem törvényszéki kórboncnok – mondta Annabelle, aki hirtelen jelent meg a férfi balján. Az egyik gumikesztyűt belegyömöszölte a másikba, az egészet pedig egy zacskóba tette. – Ha kitör a vihar, legkorábban csak holnap tudnak a halottért jönni. De lehet, hogy csak napok múlva…

– Te végig arra játszottál, hogy valahogy csapdába csald, igaz? – kérdezte Catcher homlokráncolva.

– Nem. De én is tudok élni a lehetőségekkel.

– Ha tényleg akkora vihar lesz, mint ahogy az időjárás jelentésben mondták reggel, akkor be leszünk zárva a szigetre. – Annabelle lehunyta a szemét egy percre, nyilván még mindig némi émelygéssel küzdött.

– Ahogy a vámpír is. Úgyhogy el fogjuk kapni azt a szemetet!

 

 

 

12.

 

A Hajóroncsban természetesen egész délután a gyilkosság volt terítéken. Mindenki találgatott, vajon hogyan is történhetett az ominózus eset, a londoniak pedig érdeklődve hallgatták a különböző elméleteket. Más körülmények között Catcher biztosan nevetett volna, amikor egy férfi éppen a vámpírvadászat alapjairól rögtönzött egy előadást a jelenlévőknek, most viszont csak komoran meredt maga elé.

– Mi van a holttesttel? – kérdezte.

– A halfeldolgozó üzemben tárolják addig, amíg a szárazföldi egység érte nem jön. Beszéltem a corki kapitánysággal, de az időjárás miatt nem indulnak el. Addig hűtik.

– Mit gondolsz, mi volt a célja ezzel a vámpírnak? Mi előnye származhatott McCarthy megöléséből? Nem hiszem, hogy bármi köze lett volna az öreghez.

– Szerintem csak kapóra jött neki. A lényeg, hogy a helyiek féljenek tőle.

John elhallgatott. Valójában úgy vélte, hogy a vámpír talán Catcher miatt választotta ki McCarthyt, talán éppen őt – azaz őket – akarta ezzel megfélemlíteni. Talán üzenetnek szánta. Akárhogy is, Johnnak ezt nem volt szíve megosztani Catcherrel.

Odakint már szemerkélt az eső, a szél is kissé felerősödött, és néha igencsak beletépett a Hajóroncs ablaktábláiba. Mikor nyikorogva kinyílt az ajtó és beáramlott rajta a hideg, a kocsma vendégei egy emberként fordultak arra, hogy megnézzék, ki érkezik ebben az ítéletidőben – talán arra számítottak, hogy hatalmas villámcsapások fényében a vámpír maga jelenik meg, hogy újabb áldozatot válasszon magának. De ez nem valami ócska horrorfilm volt, és nem is villámlott. Amire viszont nem számítottak, az a polgármester volt, de úgy tűnt, mégis John döbbent meg rajta a leginkább. A férfi modorosan besétált, lerázva magáról a vizet, aztán körülpislogott, és mikor észrevette a nyomozókat, egyenesen hozzájuk indult. Menet közben odaintett Garynek, mintha csak ősöreg cimborák lennének, Gary pedig válaszként a vállára csapta a konyharuhát és töltött egy whiskyt. Tálcára tette, úgy vitte a polgármester után.

– Üdv! – köszönt Blackwell, de nem ült le, megvárta, míg hellyel kínálják.

– Mi szél hozta? – érdeklődött John, majd intett a férfinak, hogy szívesen látják az asztalnál. – Úgy értem, szó szerint. Lassan tombol a vihar odakint.

– Valóban, bár nem azért jöttem, hogy az időjárásról cseverésszünk. – Blackwell megeresztett egy különös mosolyt Gary felé, amikor az letette elé a poharat, közben megkérdezte, hogy „tetszik még valami egyebet parancsó’ni?”. Blackwell válaszként megrázta a fejét. – Hallottam, mi történt.

Gary elcsoszogott, a kocsmában pedig valahogy halkabbá vált a beszélgetés. Úgy tűnt, a polgármester nem túl gyakori vendég itt, és a megjelenése most felzavarta a kocsma nyugalmát. Többen összesúgtak a háta mögött.

– Ismerte McCarthyt? – kérdezte Catcher, jobbára csak azért, mert nem tudta, mit kellene mondania.

– Hát nem túl nagy a falu, szegről-végről mindenkit ismerek. Szeretném kinyilvánítani a részvétemet! Nem könnyű… nem könnyű elveszíteni egy családtagot.

– Nem veszítettem el! – közölte Catcher. – Meggyilkolták.

– Persze, persze! Nagyon sajnálom! Csak szeretném, ha tudnák, hogy bármiben… bármiben segítségre van szükségük, csak szóljanak.

– Köszönjük! – biccentett John szárazon. – Higgye el, szólni fogunk!

– Bízom benne, hogy így lesz! Nos, én… öhm…

Blackwell felállt, de valószínűleg ebben a pillanatban döbbent rá, hogy a whiskyjéhez még hozzá sem nyúlt, mert most hirtelen utána nyúlt és egyszerre lehúzta. Aztán elköszönt, és amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen tűnt el.

– Micsoda szívéjesség! – Catcher hangja gúnyosan csengett.

– Hja… – John folytatni akarta a csípősnek szánt megjegyzést, azonban úgy tűnt, nem Blackwell volt az egyetlen látogató.

Ahogy ismételten megnyikordult a bejárati ajtó, hátrafordult, hogy szemügyre vehesse az érkezőket. Catcher követte a pillantását, így már ő is láthatta az éppen betoppanó magas, vörös hajú nőt, illetve a mögötte botladozó szemüveges férfit.

– Ezek újságírók, nem? – ráncolta a homlokát. – Láttam őket a hírekben akkor reggel, mikor Corkba érkeztünk. A hapsit valami Mike-nak hívják, azt hiszem.

– Szenzációhajhászok – morogta John halkan. – Gondolom, cikkezni akarnak a vámpírról, meg Blackwellről.

Catcher előre dőlt, hogy jobban láthassa a nőt, ám akárhogy is erőlködött, a legtöbb, amit meg tudott róla állapítani, az az volt, hogy valószínűleg műmellekkel rendelkezett és, hogy a túljátszott kedvességével nem nyerte el Gary tetszését. A szemüveges férfi pedig inkább hasonlított egy egérre, aki majd megszakadt a csomagjaik súlya alatt, nyakában pedig egy márkás fényképezőgép lógott. Az esernyőikről lerázták a vizet, és minden egyes léptük sáros nyomot hagyott maga után.

– Pont ők kellettek még ide…! – morogta Catcher. – Bár várható volt, hogy előbb utóbb a sajtó is felbukkan. Gondolom az utolsó komppal jöttek, mielőtt a vihar miatt leállítják a járatokat.

Néhány perccel később – miután az újonnan érkező páros is megkapta a szobakulcsokat – Gary odasietett Johnék asztalához, hogy kérdés nélkül újratöltse a korsóikat, ám Catchernek az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia a férfit.

– Maga nem is mondta – kezdte lassan –, hogy Mr. Lee korábban betört a fogadóba. Úgy értem, miután vámpírrá változott.

Gary meglepetten pislogott a férfira, aztán az arcizmai elernyedtek, és megvonta a vállát.

– Há’ csak egyszer gyött be, és nem is biztos, hogy ő vót. Csak gondolom, hogy ő vót, mert olyasformának tűnt, de nem láttam túl jól. Éjszaka vót. De maga ezt honnét tudja?

– A falusiak mondták el. Azt állították, hogy Duncan Lee betört a régi szobájába.

– Ja, az mondjuk igaz, hogy betört oda valaki. De az mán rég vót, amikó még aszittük, az az átkozott megszökött a szigetrő’. Aztán arra gondótam, biztos a helyi kölykök szórakoznak itten. Nem okoztak nagy kárt, szerintem nem is vittek e’ semmit. Aztán itt ez mán annyira a falu széle, szomszédok sincsenek, szóval senki nem is látott itten senkit, csak én meg a’ asszony, a Bertha. De hát az is olyan, minda bányaló, nem lát az semmit se.

– Akkor nem is biztos, hogy Lee volt? – vonta fel a szemöldökét Catcher, mire Gary ingerülten legyintett egyet.

– Áh! Mi biztos itt máma?

– Jó, akkor inkább meséljen egy kicsit Thomas bácsiról! – noszogatta a bosszús csapost.

– Hát, bolond egy ember vót a maga nagyapja! – kezdte Gary immár nosztalgikus hangon. – Tudják, szeretett idejárni, de azé’ nem vót alkesz. Néha felöntött a garatra, ez igaz, de jó ember vót az! Szerette mindenki, amolyan Teréz anya típus vót.

Catcher felvonta a szemöldökét a kijelentésre, és még John is megtisztelte a csapost egy értetlen pillantással.

– Na, tudják az urak, mire gondolok! Roppant jólelkű, meg segítőkész vót. Ő építette újjá a’ iskolát, meg a zárdát is felújították.

– Jó, hogy mondja! – John a szemöldökét ráncolta. – Működik még az a zárda?

– Működik há’! A másik óda’t van, észak felől, egészen lent a tengerné’ a hegyaljon. Szép környék az, ha szép az idő, meg nyugodt. Nem jár arra a kutya se.

– Úgy tudtam, hogy évekkel ezelőtt egyszer már bezárt – szólt Catcher.

– Á, sose zárt az be! Igaz, már csak kevesen maradtak itt, mer’ leégett. De nem zárt be, felújították, amit lehetett, oszt most megin’ működik. McCarthy rengeteget járt oda, támogatta őket. Mi is mindig szoktuk, mer’ rendesek ám azok az asszonyok ott, mindent megtesznek a falusiaké’.

John belekortyolt a sörébe, de inkább csak azért, hogy kezdjen valamit a kezeivel.

– Akkor hol vannak most? – kérdezte, miközben vetett egy kérdő pillantást a csaposra. Gary azonban úgy tűnt, inkább vádló tekintetnek vélte, mert felháborodottan lecsapta a konyharuháját az asztalra. John egy pillanatra eltűnődött rajta, vajon milyen sűrűn mossák ki.

– Hogy hol vannak most? – ismételte meg Gary a kérdést. – Há’ a zárdába. Minek jönnének ki azok ebbe az átkozott időbe? Nem biztonságos nekik. Nem tesznek azzal semmi jót se, ha megöletik magukat.

Catcher felemelte a mutatóujját, hogy szót kérhessen, de Gary nem foglalkozott vele, és Catcher rájött, hogy igazából bármit is mondott volna, csak olaj lett volna a csapos hirtelen kerekedett dühére.

– Mit akar maga azoktó’ az asszonyoktó’? – kérdezte Gary Johnt. – Imádkoznak azok értünk eleget, főleg mostanába. Böjtölnek és imádkoznak, még aludni is alig alszanak. Tiszta hótkóros mán mindegyik!

John halványan elmosolyodott, de igyekezett elrejteni ezt a többiek elől.

– Szóval maga járt náluk? – kérdezte.

– Hogy én-e? – Gary egy pillanatra zavarba jött. – Persze! McCarthy meg én lássuk el őket étellel. Meg néha viszünk nekik holmikat, amiket kérnek.

– Hogy jutunk oda?  – John most kifejezetten lelkesnek tűnt.

– Most? – Gary döbbenten pislogott rá. – És ha e’kapja magukat a vihar útközbe’?

– Nem várhatunk, nincs rá időnk. Nincs más nyomunk, amin elindulhatnánk.

– Most sincs semmink – állapította meg Catcher. – Nem Thomas bácsi után kell nyomoznunk, és nem is az apácák után.

– Kapcsolatot akartál az öreg és a vámpír között. – John megdörzsölte az orrnyergét. – Tessék, talán most megkapod!

– Egy apácazárdában?

Nem érkezett válasz. Catcher dühösen vizslatta a kocsma vendégeit, gondosan kerülve John pillantását. Gary megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet, de csak akkor kezdett el beszélni, mikor John felnézett rá.

– Az út nem járható. Körbevinne a hegy mellett, de ebbe’ a szar időbe’ mindig kiönt rá a mocsár. Ha a vihar előtt akarnak odaérni, akkor a hegyen át ke’ menni. Igyekezzenek aztán, mer’ a Noé se látott még olyan zuhét, ami itt lesz mingyá’.

– Megjárjuk még ma? – kérdezte Catcher, ahogy az órájára pillantott.

– Aha – bólintott Gary. – Nincs olyan messze, és a Medve majd elkíséri magukat.

– Medve? – Most Catcheren volt a sor, hogy megdöbbenjen.

– Ott van, a! Hallod, te Medve! Lenne egy kis dógod itt a londoniakka’! Aszonták, jó’ megfizetik!

Medve azonnal felpattant az asztalától, és Catcher örült, hogy a halfeldolgozó vörös óriása most nem hozta magával a vérfoltos köpenyét.

– Csak egy londonival! – John kivette a cigarettás dobozt a zsebéből és az asztalra dobta. – Catcher, te menj el ezzel a kedves úriemberrel, én pedig utánanézek Lee-nek! Persze, ha van ezen az Isten háta mögötti szigeten internet. Hozzá kellene férnem még a levéltárhoz is.

Catcher megragadta John karját és közelebb húzta őt magához.

  – Mi a francért kéne oda elmennem? – förmedt rá. – A zárdához ennek semmi köze!

  – Egy vámpír szaladgál a szigeten, aki birkákat és embereket eszik – kezdte John higgadtan –, és sehol egy hithű, Sátán ellen harcoló apáca? Mondd, neked nem gyanús ez egy kicsit? Főleg úgy, hogy a sziget, de főleg Thomas McCarthy a seggüket is kinyalja.

Catcher nem válaszolhatott, mert a Medve az asztaluk mellé állt, hatalmas árnyékot borítva ezzel az ott ülőkre.

– Van internet. A könyvtárba’.

– Akkor ott a helyem. – John feltápászkodott, aztán elindult, mielőtt Catcher bárminemű ellenvetéssel élhetett volna, de hirtelen megtorpant és visszafordult. – Amit pontosan merre is találok?