A sosemvolt vőlegény - 4. fejezet

 

9.

John összébb húzta magán a kabátot, ahogy feltámadt a szél. Minthogy az idő megint csak esőre állt, Blackwell személyi sofőrje fuvarozta vissza őket a fogadóhoz, nehogy nyomuk vesszen a viharban. A Hajóroncsban a páros sóhajtva roskadt le egy asztalhoz, Gary pedig azonnal lerakott eléjük egy-egy korsó sört, és mivel mást nem kértek, csoszogva tovább ált.

– Egyszerű! – közölte Catcher unottan, mikor belekortyolt az italába, véleményét pedig egy elismerő sóhajba sűrítette.

– Mi?

– Az ügy.

– Az ügy?

– Duncan a pénzre hajtott, ezért Blackwell kinyíratta, aztán úgy intézte, hogy azt higgyék, hogy önszántából lelépett. A vámpír csak a helyiek agyszüleménye, ezt Rebecca is megmondta. Nézz körül, John! Ez egy elszigetelt hely, könnyen szárnyra kapnak a babonák meg a rémhírek.

– Egészen úgy beszélsz, mint Rebecca. – John felpillantott. – Oké, az apa gyanúsan viselkedik ez igaz, de nem hiszem, hogy ő az emberünk. Sőt, szerintem ezt te sem hiszed el igazán. Rebecca kétségbe van esve, Clara meg nyíltan ellenséges. Ráadásul egy ilyen súlyú dolognak, mint ez a vámpírhistória, kell, hogy valami szilárd alapja legyen. Az is egy lehetőség, hogy a gyilkos kezdte el terjeszteni, mondjuk félrevezetés miatt vagy nem mit tudom én, de annyira szilárdan hisznek benne, hogy biztosan van valaki, aki látott… valamit.

– Mondjuk egy árnyat a sötétben? – Catcher ismét a szájához emelte a korsót, onnan somolygott Johnra.

– Még az is lehet!

John lassan kortyolgatva ivott, és úgy érezte, ha másért nem is, de a jó sörért biztosan megérte ide jönniük. Ekkor Gary visszatért, hogy két nagy tálat tegyen vendégei elé. Csak annyit mondott, „gulyás, jó’ fog az esni”, aztán már ott sem volt. John eleinte szótlanul és gyanúsan méregette az ételt, a kanalával megbökött egy krumpli darabot, aztán bele is túrt, Catcher viszont azonnal nekilátott a maga adagjának. Mivel tele volt a szája, John folytatta a megkezdett gondolatmenetet.

– Rebeccára rá kell nézni, és látszik, hogy magába van roskadva. Az apja nem kevésbé, biztos, hogy állandóak a veszekedések. Nem tudom, hogy segíteni akar-e vagy sem, de gyanítom, hogyha Blackwell nem akarná, hogy itt legyünk, akkor bizony nem is lennénk. Pedig elvileg ő fizeti a nyomozást.

– Jut eszembe – szűrte át Catcher a megrágott ételdarabokon –, miért utasítottad vissza az ajánlatát? Hogy ott lakjunk.

– Mert nem akarok a közelében lenni. Emellett sokkal több információhoz juthatunk itt – bökött a másik asztal felé, ahol egy helyi férfi iszogatott magányosan.

– És vajon Sebastian miért nincs itthon? – tárta szét a karját Catcher. – Sem Clara, sem pedig ő nem foglalkoznak az egész dologgal, pedig az apjukat majdnem megölte a majdnem sógoruk. Ennek a vámpír cirkusznak össze kellene hoznia a családot, nem? Ha megtámadják a szeretteidet, az a minimum, hogy a védelmükre kelsz.

– Téli gyerekek ezek mind! – Gary olyan hirtelen bukkant fel a páros mellett, hogy Catcher majdnem kiejtette a kezéből a poharat ijedtében. Lepakolt eléjük még néhány szelet kenyeret, aztán csípőre tette a kezét. – Téli gyerekek, azér’ olyan hidegek egymásho’. Főleg az a Rebecca fura nekem. Tudják az urak, hogy a bátyjával ikrek? Osztán úgy viselkednek sokszor, mintha rokonok se vónának...

– Ha engem kérdez – kezdte John –, látszólag a családi köteléket a közös név jelenti abban a házban. Blackwell felőlük akár fel is fordulhatott volna akkor éjjel.

– Pedig igazi hős lett belőle a szigeten – mondta Catcher, aztán elhallgatott. Habozott, de végül folytatta. – Hallottam a többieket, nagyon oda vannak, meg vissza. Nem lehet, hogy erre ment ki a játék? Hogy Blackwellből hős legyen? A falu polgármestere, aki túlélte a vámpír támadását?

John letette a félig üres korsót az asztalra, aztán hátradőlve kinyújtózott.

– Nem hinném, hogy benne lenne a keze a dologban. Itt inkább Duncan Lee lesz a hunyó, úgyhogy ki kéne derítenünk, hogy ki a fene ez a fickó.

 

 

10.

 

– Catcher, indulunk!

– Csak egy perc!

– Most!

– Hová sietsz annyira?

– Dolgunk van.

– Azonnal megyek!

– Catcher!

– Jól van már!

Catcher vonakodva tápászkodott fel eddigi guggoló helyzetéből, ami ellen a lábai őrült zsibbadással tiltakoztak. A táskájában matatott egy tiszta, de főleg száraz zokni után, végül diadalittasan rántott elő egy párat. A reggeli nyirkosság hamar átáztatta a cipőiket, ami rányomta a bélyegét az általános jókedvre.

A páros most sietős léptekkel, traktorokat kerülgetve haladt a falu széle felé. Csípősen hideg szél vágtatott végig a dombok között, és csak akkor tűnt enyhülni kissé az idő, mikor a nap előmerészkedett a felhőgomolyagok mögül, és látványos aranysugarakkal hasította ketté a köddé sűrűsödött levegőt.

– Hová megyünk? – kérdezte Catcher néhány perc néma menetelés után.

– Körbekérdezősködünk a mi jó öreg vámpír barátunk után.

– Gondolod, hogy a helyiek többet tudnak?

– Fogalmam sincs, mit tudnak, de kíváncsi vagyok, ki mit gondol. Ha végeztél, itt találkozunk! – John az előttük felbukkanó kikötőre mutatott – Fel kel hívni a nyomozót is, aki a Lee-ügyet vezette.

Az eső szitálni kezdett, ők pedig csöndben baktattak tovább a kékre és zöldre meszelt házak mentén. Mikor a kikötő már csak néhány méterre volt tőlük, Catcher észrevette, hogy John mosolyog. A partot nyaldosó hullámok hangja felerősödött, a levegő só illatától volt nehéz.

– Mi az? – kérdezte.

– Clara nagyon oda volt érted ma reggel.

A kijelentésre Catcher elvörösödött, zavartan kacagott is, és beletúrt a hajába, hogy kezdjen valamit a kezeivel.

– Ugye észrevetted, hogy flörtölt veled?

– Nehéz lett volna nem észrevenni.

– Főleg, hogy a zsebedbe csúsztatta a telefonszámát, amikor eljöttünk. – John a másikra pillantott, aki ha lehet, még inkább zavarba jött.

– Te is láttad? – kérdezte Catcher. – Pedig diszkréten csinálta… legalábbis azt hittem.

A férfi kínlódásán John halkan felnevetett. Ezután sebtében átbeszélték a bejárandó területeket és elsietett, Catcher pedig kelletlenül a halfeldolgozó üzem felé vette az útját, hogy kifaggassa a helyieket a vámpírról. A jobb időket is megélt raktárépület tetején ott díszelgett egy cégtábla, de olyan kopott betűkkel, hogy képtelenség volt kiolvasni, Catcher csak abban volt biztos, hogy szerepel benne a „hal” szó. Belépett, és ott talált egy szakállas óriást véráztatta köpenyben és gumicsizmában, akit a kocsmában mindenki csak Declannek szólított.

– Maga az? – mordult fel a férfi ingerülten, és Catcher már látta, hogy ez nem lesz egyszerű menet.

A terve az volt, hogy jegyzeteket vezet az összegyűjtött információkból a kis fekete noteszébe, hogy később is jól átnézhetőek legyenek, de hamar rá kellett jönnie, hogy ez nem pusztán megkönnyítette a helyzetét, hanem egyenesen létfontosságúvá avanzsált. Rögtön Declanetől megtudta, hogy „a vámpír az kérem vámpír, és karót kell döfni a rohadék szívibe, abba beledöglik, meg a fokhagyma is jó, ha nincs más kézné’, de a karó az jobb. Az mindig legyen magáná’ is, nehogy meglepődjék az éjszaka közepin, hogy megharapják. Én szó’tam.”

Mrs. Jenkins, a postahivatal vezetője kinevette Catchert, amiért az a vámpírról kérdezősködik, „mer’ vámpírok ugye nem léteznek. Maguknál talán rohangásznak ott Londonba’?”

Voltak, akik saját szemükkel is látták a rémet, mások hallották, hogy valaki már látta. Megint mások megesküdtek, hogy megpróbálta őket is megharapni, bár ők igen kevesen voltak, és többnyire a kocsma környékén lehetett találkozni velük. Catcher felfedezte, hogy az elfogyasztott alkohol mennyisége egyenes arányosságban áll a vámpírjelenések számával.

További feljegyzések:

A vámpír a fogadó körül ólálkodik, ahol Duncan Lee lakott.

A vámpír bejár a házakba és kutakodik, mi több, Duncan Lee ruháját hordja, tehát ő maga Duncan Lee.

A vámpír nem is vámpír, hanem lidérc. „Egy szellem, rohadt szellem, én mondom!”

„Engem megharapott, ide tessék nézni, e! Teccik látni?” (Elfogyasztott alkoholmennyiség kérdéses túl sok).

A vámpír kedvenc étele a bárány. „Előkelő vámpír, bárányhúsra fáj a szemfoga!”

„Aszongyák, a Cartwrighték birkáit is a vámpír ölte meg, de én nem hiszem. Az is állandóan részeg, minda picsa, csoda, hogy észrevette, hogy kinyiffantották a birkáit. Há’ de mondja má’, osztán milyen idő van Londonba’?”

– Én nem hiszek a vámpírba’ – ingatta a fejét egy özvegyasszony, akit Catcher a kompnál kapott el. – Maga se tegye, mer’ megbolondítják ezek a kóficok.

– Szóval, akkor maga nem látta soha?

– Nem én! De ha gyönne, há’ agyonütném lapáttal. Az én jószágaimat ne egye vámpír!

Catcher megeresztett egy fáradt-udvarias mosolyt, megköszönte a segítséget, azzal továbbállt.

 

– Eredmény? – kérdezte John később, mikor a megbeszélt időpontban Catcher felbukkant a kikötő szélén.

– A szigeten több az alkoholista, mint égen a csillag, és ráférne egy jó vaskos nyelvtankönyv is a helyiekre, mert egy középkorú nőnek például egyetlen szavát sem sikerült megértenem.

– Csak nem elszokott a füled a helyi, ízes tájszólástól?

– Miért nem érti meg senki, hogy még nem jártam Claresholmban? És hidd el, nincs olyan ír vidék, ahol ezeket az embereket bárki is gond nélkül megértené.

John szája szélén egy hamiskás mosoly bujkált, látva barátja feldúlt arckifejezését, mire az felé lökte a jegyzeteit, majd csendben várt, míg ő egyetlen pillantással átfutotta a szálkás betűket.

– Ez nem túl sok – állapította meg végül.

– Te mire jutottál?

– Beszéltem azokkal, akik látták távozni Duncant. Mind váltig állítja, hogy ő volt az, és hogy furcsán viselkedett.

Ahogy John és Catcher ott ácsorogtak a partot nyaldosó hullámoktól övezett kikötőben, és Catcher gyomra vészjelzéseket adott le, mivel a gulyás nem tartott ki sokáig, hirtelen egy idősödő férfi sietős alakja bukkant fel a közelükben.

– Hé’, nyomozó urak! – kiáltozott feléjük. – Nyomozó urak, jöjjenek!

– Mi történt? – Catcher a férfi felé indult.

– Megin’ e’kaptak pár birkát.

John és Catcher összenéztek, de nem szóltak semmit.

– De most más is van – folytatta az öreg. – Mer’ most köztük volt a Thomas McCarty is.

– Köztük volt?

– Meghalt. Átharapták a torkát.