A sosemvolt vőlegény - 3. fejezet

7. 

Az esőfelhők, amelyek szürke fátyolként borultak a szigetre a nap folyamán, mostanra nyom nélkül eltűntek. A vizes utak csillogtak a narancs fényben, és a fák is leverten köszöntötték a naplemente első sugarait, de a köd mostanra már teljesen szertefoszlott. Domboldalon düledező házacskák egész sora tarkította a falu ezen szegletét, némelyik elhagyatva búslakodott, ebben a megvilágításban földöntúlinak tetszettek. Megművelt földterületek ölelték őket körbe, és minél távolabb értek a település központjától, annál távolabb kerültek egymástól a birtokok is. Catcher némileg jobb kedvvel fürkészte a környéket, mint ideérkezésükkor, a kellemes idő apró mosolyt csalt az arcára, John közönyössége viszont szinte rögtön le is törölte azt. A férfi előhúzott a zsebéből egy doboz cigarettát és rágyújtott. Végig a falu szélén haladtak, kanyargós kőfalakkal összefércelt zöld mezők mellett. Johnnak fogalma sem volt róla, pontosan hová is tartanak, de bízott benne, hogy barátja kért némi útbaigazítást, mielőtt elindultak volna. Habár földrajzi mértékben a sziget nem volt nagy, ahhoz éppen elég volt, hogy könnyen eltévedhessenek.

A betonút egy legelő szélét karolta át, míg a másik oldalról egy kisebb sziklás hegy magaslott, a házak egyre távolabb kerültek. A vattacukorpamacsokként totyogó juhok, amik a kerítés túloldalán egy ideig követték a párost, néha fel-felbégettek, és Catcher, városi ember lévén, most egy gyerek izgalmával és kíváncsiságával vizslatta őket. Egyszer meg is állt, hogy megsimogassa az egyiket, és mikor az hálásan bégetni kezdett, Catcher bárgyún elmosolyodott.

– Remélem, azért nem hozod haza őket! – szólt John, majd tovább indult. Catchernek végül futnia kellett, ha nem akart nagyon lemaradni. Mikor már ismét egymás mellett haladtak, John vaskos füstfelhőket eregetve szólalt meg újra. – Hol lakik ez a McCarthy?

– A legszélén, elvileg csak pár perc. Gary azt mondta, ettől a  kőkereszttől már csak egyenesen kell menni, azon a földúton, látod?

Az a pár perc végül negyedóra lett. Végigsétáltak egy hosszú, murvás bekötőúton, mellettük már az erdő fái nyúltak a magasba. Nem beszélgettek, csak hallgatták az itt-ott felbégető birkákat, de aztán, mikor a McCarthy-birtok már tisztán látszott, Catcher ismét mosolyogni kezdett. Vaskos fakerítés húzódott az út mentén, ami mögött – Catcher örömére – még több bárány tolongott. A kutyát, ami csaholva szaladt feléjük, egészen addig észre sem vették, amíg szinte át nem estek rajta. Az állat vidáman körbeugrálta őket, ugatása visszhangot vert a környéken.

– Na, há’ csak nem féltek a kutyátó’?

A hang valahonnan jobbról érkezett. A földön térdeplő öreg most nyögve, nehézkesen tápászkodott fel a kerítésbe kapaszkodva. A nap épp a ház mögött bukott le a dombok mögé, a birkák, a tanya és minden narancs-arany színbe borult, Johnnak pedig a kezével kellett árnyékolnia, ha látni akart valamit. Hunyorgását és az ebből fakadó grimaszt az öreg feltehetően mosolynak gondolta, mert ő is szélesen elvigyorodott, aztán ahogy volt, sárosan magához ölelte Catchert. Magas volt és szikár, az arca ráncos, pirospozsgás, és cseppet sem hasonlított a fiúra.

– Csak sikerült mán ideérned végre, az Isten áldjon meg, fiam!

John arrébb lépett, hogy megúszhassa a dolgot, de persze nem sikerült, az öreg ugyanis olyan szorosan magához húzta, hogy szinte ropogtak a csontjai. McCarthy dohány- és whiskyszagot árasztott magából, amibe birkatrágya és némi föld keveredett.

– Mán kezdtem vóna aggódni értetek! Gyöjjetek csak, errefelé!

McCarthy a ház felé tessékelte vendégeit, ő maga a sárban cuppogva haladt a kerítés túloldalán. Néha rászólt a még mindig ugató barna, keverék kutyára, az viszont nem törődött vele. Végül örömében futott még egy kört az udvar zöldellő, frissen nyírt füvén, aztán beszaladt az ajtón a többiek után.

Egyszerű tanya volt; hatalmas pajtával és istállókkal, meg egy takaros kis házzal a legtávolabbik végében. Kívülről bevakolt téglaépület volt, egy szürke folt a sziklák tövében. Az ajtaját valamikor vörösre festették, de már megkopott. Belül fabútorok sorakoztak mindenütt, meleg színek és a falakat borító tájképek fogadták a párost, akiket McCarthy egyenesen a konyhába vezetett. Gyorsan ledobta magáról a gumicsizmát, aztán mindent vendégei elé pakolt, amit csak a konyhában talált. Került az asztalra házi sütésű kenyér, marhasült, némi gulyás, szalonna és káposzta is, meg valamiféle almás sütemény, ami olyan száraznak tetszett, hogy John biztos volt benne, hogy fejbe lehetne vágni vele valakit. Na meg persze került elő még sör is néhány üveggel, és az aprócska asztalkán szinte már nem is maradt hely, mikor az öreg is végre helyet foglalt. Intett mindenkinek, hogy egyenek már végre, kést és villát nyomott a két férfi kezébe, Catcher pedig gyermekien mosolyogva nekilátott egy szelet sült húsnak. John nem érezte magát éhesnek, de nem akart udvariatlan lenni, ezért felciccentett egy üveget. McCarthy szemeibe könnyek szöktek a viszontlátás örömétől, és Johnnak is roppant hálás volt, amiért önként vállalta a hosszú utat. Aztán az utazásról csevegtek, majd az időjárásról és a birkákról is – azokról, amiket a helyi vámpír tépett szét.

– Hogy mit csinált? – kérdezett vissza értetlenül John, miután félrenyelte a káposztát, amit megkóstolt, miután McCarthy elé tolta az egész tálat.

– Széttépte őket. Átharapta a torkukat. – Az öreg a fogait csattogtatta, megmutatva, mire gondol. – Meg kievett belőlük egy darabot. Tudod, a vámpír megelégszik a jószág vérivel is egy darabig, de valamikó’ megeszi őket. Mindegy az neki, csak vér legyen. Attó’ olyan jó friss lesz a képük, tudja mán, olyan egészséges színű. Lehet, hogy észrevétlenül e’megy mellette a faluba’, mer’ nem tudja róla senki, hogy vámpír.

– Lehetne egy kérdésem? – kezdte John. – Ugye tudja, hogy vámpírok nem léteznek?

– Hogyne! Csak akkó’ ki zabá’ja a birkáimat, mi? Diliflepnis. De nem tudnak a kereszt közelébe gyönni, meg a szentelt vizet se szeretik, úgyhogy van is itthon, hoztam a templombó’. Meg amikó’ gyöttetek – mutatott Catcher felé –, akkó’ akartam kitenni a keresztet a kapuba. Fábó’ faragtam direkt, egyméteres. Mán mások is kitették.

– Újabb kérdés. – Itt John is Catcher felé fordult. – Nem úgy volt, hogy gyilkosság történt a szigeten?

– Gyilkosság? Isten az égbe’, há’ dehogy! – kiáltott fel McCarthy. – Az köllene még csak ide nekünk! Eddig még nem gyilkolt meg senkit! De tudja, van a haver, Colm, az utánaolvasott mindennek, mer’ fél a vámpírtó’. Ő szerinte csak idő kérdése, mielőtt embert is fog enni az az átokfajzat. Ki tudja, kinek a vérit lopta mán el! Mer’ annak nem marad nyoma, ha a vámpír nem akarja, de nem ám! Csak ha betegséget hordoz. Akkó’ az ember megbetegszik tőle, meg megbolondul. Beteg lesz a feje.

– Azt mondtad, gyilkosság történt!

John ügyet sem vetett McCarthy ismeretterjesztő beszámolójára. Catcher azonban úgy meredt a sült húsra, mintha az jelenleg mindennél érdekesebb lenne, közben egészen apró falatokra szabdalta össze.

– Nem mondtam – felelte.

– Azt mondtad, Duncan Leet gyanúsítják.

– Nem. Te megkérdezted, hogy történt-e gyilkosság, de én sosem mondtam, hogy igen. Illetve – emelte fel Catcher a hangját, mielőtt John félbeszakíthatta volna –, azt mondtam, hogy szerintem Leet megölték.

McCarthy rájött, hogy hiába akarja kiokosítani a londoniakat a vámpírtudományból, azok nem foglalkoznak vele, ezért nagyot húzott a söréből.

– Pont ez a baj, hogy senki se halt még meg, ezér’ nem foglalkoztak az üggyel a rendőrök – mondta. – A birkákkal nem törődik senki, osztán akko’ nincs ügy se. Aszongyák, talán a kölykök akartak ránk ijeszteni, de én ezt nem hiszem.

– Claresholmnak nincs saját rendőrkapitánysága? – kérdezte John hol McCarthyra, hol Catcherre nézve, de mindketten csak a fejüket ingatták.

– Corkhoz tartozunk hivatalosan. Van itt egy régi szolgálati bódé, de nem haszná’ja senki. A Smenssonék fia szokta ott megkettyinteni néha a lánykákat.

Catcher, aki épp inni akart, most belenevetett a pohárba, de mivel ő volt az egyetlen, gyorsan abbahagyta.

– Ezért is szó’tam neked, fiam, hogy tudsz-e valamit intézni. – McCarthy megkínzottan nézett Catcherre, és ettől legalább öt évvel idősebbnek tűnt. – Mer’ félünk itt a szigeten, hogy valaki aztán tényleg meghal. A birkákat is fé’tjük, de magunkat jobban. Mi van, ha ez a diliflepnis még teljesen bekattan, aztán minket talál megenni? A múltkó’ így is majdnem elintézett mán engem is. – Aztán McCarthy röviden elmesélte, pontosan hogyan is történt az ominózus eset.

– Blackwellt is megtámadta, igaz? – kérdezte John, mire az öreg felsóhajtott.

– Aha, de beszé’netek kéne azokkal is, hogy tisztába gyertek az egésszel. Az a lány biztosan többet tud arró’ a fiúró’, végül is az ő vőlegénye vót, na.

John nem sokat evett, ezért az öreg most ismét elé tolt egy tálat, amiben krumpli és káposzta keveréke nyugodott, és beleállított egy kanalat is. John szedett belőle egy keveset, illedelmesen mosolygott, mire az öregnek is jobb kedve lett, és lepottyantott egy vastag szelet sültet John tányérjára.

– Mikor volt az első támadás? – kérdezte John. Villájával egy húsfalatot tologatott.

– Alig pár nappal a Lee gyerek e’tűnése után. Az utcán hevert egy birka, annak is fe’tépték a torkát. Aztán valakire rátámadott, má’ nem emlékszem, kire, de többen is mondják, hogy sokakat meglepett mán az a nyüves dög.

– A vámpír? – kérdezte értetlenül Catcher tele szájjal. Ő kifejezetten örült a bőséges asztalnak. – Akkor vannak, akik látták is. Onnan tudják, hogy Lee az, nem?

– Valami van itten a szigeten, ez biztos. De nem tudja senki se megmondani, ki az. Nem látjuk az arcát soha.

– Mi van, ha valóban vámpír? – kérdezte John egykedvűen. Eltűnődve bámulta a krumpliját. – Elvben lehetséges.

– Na ja! – vonta meg a vállát McCarthy. – De akkó’ azt mondom, hogy hordjon magával karót. A szívébe ke’ döfni. Ha vámpír, ha nem, az biztos segíteni fog az elmebajának.

 

8.

Minthogy a szigeten igencsak híján voltak a közvilágításnak a faluközponton kívül, a páros lassabban ért vissza a fogadóhoz a sötétben néhány órával később. A csillagok fényesen ragyogtak a selymes égbolton, a hold azonban szégyenlősen elbújt néhány vastag felhő mögé, így a sziget szinte beleveszett a sűrű éjszakába. Ahogy csendben bandukoltak a fogadó felé, John nem lepődött volna meg azon sem, hogyha hirtelen egy farkasember ugrik ki valamelyik bokorból. Az éjszaka azonban nyugodtan eltelt, csak éppen túlságosan gyorsan; kialvatlanul és kómásan John a csapos hangjára riadt fel. Körülpislogott a szobájában, hogy meggyőződjön róla, Gary valóban ott áll az ágya mellett, és olyan izgatott, amilyennek korábban még nem látta.

– Keljen mán, nyomozó úr! Üzenete gyött!

– Igazán kedves magától, hogy berontott ide hajnalok hajnalán csak azért, hogy ezt közölhesse!

– Blackwellék várják magukat. Azt üzenték, hogy amilyen hamar csak tudnak, legyenek ott! Mire e’készülnek, kész lesz a reggeli is!

Az ajtó szinte becsapódott Gary mögött. John szerette volna a fejére húzni a takarót, és úgy tenni, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna, ám a következő pillanatban az ajtó nyikorogva újra kinyílt, és ezúttal Catcher lépett be.

– Oké, szeretném leszögezni, hogy ez nem átjáróház! – morogta John ingerülten.

– Mindjárt kész a reggeli.

– Nem kérek reggelit.

– Gary olyan lelkes, nem hagyhatod ki a reggelit!

– A tegnapi napból ítélve biztosan egy zsíros csülök lesz a menü.

Catcher nem szólt, inkább csak megigazította a haját a tükörben, aztán magára hagyta az orra alatt szitkozódó Johnt.

Csülök helyett aztán kaptak tojást, krumplit, kolbászt és szalonnát is bőven, meg kávét. A zsír azonban nem maradt el, John szinte ki tudta volna önteni a tányérjából, Catcher azonban kenyérrel még azt is feltunkolta.

– Most mi van? – kérdezte tele szájjal, amikor észrevette, hogy John őt bámulja. – Otthon majd diétázom.

 

Mielőtt útnak indulhattak volna a Blackwell családi fészek felé, John gyorsan elkérte Garytől azt a bizonyos kulcsot, hogy körbe szaglászhassanak Duncan Lee egykori szobájában. A csapos titokzatosan, szinte teljesen összehúzott szemekkel hozta előre a kulcsot a hátsó raktárból, és úgy adta át a nyomozónak, mintha ősi titkok tárulhatnának fel az ajtó mögött.

– Minden úgy van, ahogy a fiú hagyta – szólt. – Senki nem ment be oda azóta, csak a polgármester meg én. De nem nyútunk semmihez se.

– Kösz – mosolygott John. – Ígérem, mi sem fogunk felfordulást okozni.

Odabent hideg volt, de tulajdonképpen ugyanúgy festett, mint John és Catcher szobája. Az ágynemű rendezetlenül hevert az ágyon, egy kék alapon citromsárga virágokkal borított pléd félig lelógott a földre. John eltűnődött, vajon ki válogatta össze ilyen ízlésesen a kiegészítőket, mert valahogy a lila mintás függöny sem nyerte el a tetszését. Egy bőrönd is hevert az ágy alatt, de csak pár alsógatya és egy póló volt benne, iratoknak vagy bármiféle személyes tárgynak nyoma sem volt. A szekrényben mindössze egy fél pár zoknit találtak, meg pár dobozt tele elszáradt füvekkel.

– Hát, biológus volt – tárta szét a karját Catcher, amikor lapok között lepréselt növényeket szedett elő.

– Ja, aki egy általános iskolás leckéjét készítette esténként?

– Addig örülj, amíg kitömött állatokat nem találunk. – Catcher újabb dobozért hajolt le, ami nehezebbnek bizonyult a többinél. – Legalábbis, remélem…

Végül csak köveket talált és semmi mást. A szoba valóban olyan volt, mintha sebtében pakolta volna ki valaki, aki talán menekül.

– Hát, ettől nem lettünk okosabbak – vakargatta a fejét John. – A fiókok üresek, az ágy alatt sincs elrejtve semmi.

– Van, hogy a semmi is válasz – szólt Catcher, ám ahogy John ránézett, zavarba jött, és elkezdett valamit habogni arról, hogy valaminek a hiánya is fontos információ lehet, és csak akkor hagyta abba, amikor John hátat fordított neki, hogy kilépjen az ajtón.

– Oké, Mr. Holmes, ha végzett a filozofálgatással, talán indulhatnánk is!

 

A Blackwell kúria körvonala nagyjából negyedórányi séta után bukkant fel a szemük előtt. Az épület barokk jellege elütött a környék puritán házaitól, mégis beleillett a sziget látképébe. Akár egy emlékmű – persze, bizonyára az is volt –, amely ékkő gyanánt díszelgett a falu szürkeségében, aminek szinte éppen a központjában állt. Kovácsoltvas kerítés vette körül, és habár az épület eredeti színét tízezernyi délután napja szívta ki, néhol pedig igen komoly renoválásra szorult volna, mesésen gazdagnak és fényűzőnek látszott.

– Mivel is foglalkozik Mr. Blackwell? – ráncolta a homlokát John.

– Egy kis export-import cége volt, ami kinőtte magát, de amennyire tudom, mára már visszavonult, és átadta a cégvezetést a fiának. A neve Royal Exporter Corporation, mármint… mármint a cégnek, nem a fiának. A fiát nem t’om hogy hívjak – dadogta zavartan. – Szóval elég sok mindennel kereskednek, nagyjából... mindenhol. Amennyire sikerült kiderítenem, a fő árucikk a hal-, a bárány- és a kecskehús. Van egy hatalmas vágóhídjuk is a szárazföldön, ahol első osztályú állatokat vágnak. A szigeten van két gazdasága, amit bérbe adott, de ez nyilván nem mind. Régen egyébként a sziget turizmusából próbáltak üzletet csinálni. Azt akarták, hogy az emberek igazi vidéki környezetbe csöppenhessenek itt, főleg a nagyvárosokból próbálták ide csábítani az embereket.

John ismét felnézett a házra, ami egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnt, minél közelebb értek.

– Szerintem hasznot húzhatna a történtekből – kezdte. – Biztos jó üzletet lehetne csinálni a vámpírból is, sokan rajonganak értük. Szerinted Duncan Lee csillogna vagy szénné égne a napsütésben?

Catcher ezen csak mosolygott, majd belökte a kaput, ami kissé akadt ugyan, de félig nyitva várta vendégeiket. John elbizonytalanodott, hogy vajon nem kellett volna-e megvárniuk, amíg valami komornyik vagy hasonló beengedi őket. Erre azonban nem is kellett olyan sokáig várniuk, mert Catcher épphogy csak megfogta a kerek, ránézésre is igen nehéz kopogtatót, az ajtó máris kinyílt. Egy széles vállú, kövérkés és alacsony férfi állt velük szemben, olyan ragyogóan hófehér ingben, hogy mellette az ajtókeret szinte már szürkének látszott. A haját gondosan hátrazselézte, a hangja pedig kellemesen mély volt, de olyan affektálva beszélt, hogy szinte biztos volt, hogy előre begyakorolta a tükör előtt.

– Üdvözlöm az urakat, a polgármester úr már számított az érkezésükre!

– Hogy ez milyen meglepő! – szólt John gúnyosan. – Tekintve, hogy ő hívott minket.

A férfi nem reagált a gúnyos megjegyzésre, csak annyit mondott:

– Kérem, fáradjanak velem!

John és Catcher összenéztek, és Catcher valami olyasmit motyogott, hogy „na, ez már valami”, végül követték a katonás léptekkel haladó férfit. A hall tágas volt és világos, a falak fehérek, az emeletre vezető lépcsősoron díszes szövésű szőnyeg futott fel, a korlát kovácsoltvasból készült. Catcher majd’ hanyatt esett, ahogy a csillárt tanulmányozta, de a komornyik illedelmesen figyelmeztette, hogy ha így halad, neki fog sétálni a falnak. Catcher zavarba jött egy pillanatra, aztán inkább nem bámészkodott tovább.

Jephro Blackwell nem volt túl magas vagy sportos alkat, de fess ember benyomását keltette, meleg tekintete barátságosan siklott végig vendégein. A haja ősz volt már, azonban dús és rendezett, arisztokratikus mosolya felett formás bajusz húzódott. Catcher arca rezzenéstelen maradt, ami komoly erőfeszítésébe tellett látva John nyájasan barátságos viselkedését és széles mosolyát, és mikor Blackwell eléjük toppant a folyosó végén, vetett barátjára egy kérdő pillantást.

– Isten hozta magukat a szigeten! – szólt kedvesen Blackwell. – Már nagyon vártam magukat, és hogy őszinte legyek, kissé rosszulesett, hogy nem látogattak meg azonnal. – Catcher fülét kellemesen érintették a férfi akcentus nélküli szavai. – Persze, megértem, hogy ki kellett pihenniük az utat. Hálával tartozom maguknak, amiért ilyen hamar idejöttek, és kérem, engedjék meg, hogy felajánljam két vendégszobámat az önök részére!

Johnt ez nem lepte meg, és mielőtt Catcher még bármit is mondhatott volna, gyorsan válaszolt, és szigorúan nézett a másikra, hogy tartsa a száját.

– Megtisztelő, polgármester úr, igazán köszönjük! De nem szeretnénk a terhére lenni, jól elvagyunk a fogadóban is, Gary igazán gondos vendéglátó.

Blackwell arca kiismerhetetlen maradt, ám John biztos volt benne, hogy rosszul érintette a visszautasítás.

– Ez esetben én állom a cechet, és ehhez ragaszkodom! Bátran fogyasszanak, és persze a hazaút is az én terhem. Ez a minimum, amit megtehetek önökért, ha már ilyen sebtében idefáradtak a lányom kedvéért.

– Úgy tűnt, a család aggódik – magyarázta John egy tőle szokatlanul mézes-mázos hangnemben, az ezért kapott szúrós pillantást Catchertől figyelmen kívül hagyta –, ezért úgy döntöttünk, azon nyomban ideutazunk. De remélem, megérti, Mr. Blackwell, hogy nem hivatalosan járunk el, a kezünk meg van kötve. Nem tudom, hogy miben lehetnénk a lánya segítségére. Apropó, ő merre van?

– Azonnal itt lesz. Addig fáradjanak át a szalonba, kérem!

A páros úgy is tett. A ház berendezése egyáltalán nem hozott szégyent a külső megjelenésre, igazi vidéki kúria volt; gazdag, mégsem túl hivalkodó. Lélegző történelemként ölelte körbe a vendégeket, a falon lógó festmények minden színe üvöltötte az elmúlt időszak homályba tűnő valóságát, John egyetlen percig sem kételkedett benne, hogy egytől-egyig eredeti alkotások. Blackwell, amint észrevette vendégei különös érdeklődését, jó házigazda és műértő gyűjtő lévén könnyed, cseverésző hangnemben nekilátott egy végeláthatatlan monológnak („komoly harc alakult ki ezért a képért az aukción, de a szerencse az én oldalamon állt”). Elhaladtak egy antik büszt mellett („csupán töredék, az alja sosem került elő. Számoszról származik és magát Apollón istent ábrázolja”), majd egy szörnyű állapotban megmaradt torzó mellett is („látják a véső nyomait az oldalán? A márvány megrepedt, ezért sohasem fejezték be”), John pedig kezdte igencsak frusztráltan érezni magát a több száz éves ereklyék társaságában. És amíg Blackwell a náxoszi márvány tökéletlen kristályszerkezetéről tartott egy kisebb előadást – és amíg ezek a szavak maradandó nyom nélkül röppentek el Catcher és John fülei mellett –, addig John fejében megfogalmazódott a gondolat, hogy Blackwell tökéletes erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy elterelje a gondolataikat eredeti tárgyukról, illetve hogy lenyűgözze londoni vendégeit.

– … én magam is igen sokszor jártam Görögországban, bár ami azt illeti, rengeteg helyen jártam már! – Blackwell arcára nosztalgikus kifejezés ült ki, amit John szavai azonnal kettétörtek.

– Arról meséljen egy kicsit, hogy hogyan érzi magát! Tudom, hogy nemrég megtámadták.

Blackwell a homlokát ráncolta a hirtelen váltástól. Láthatóan nehezére esett elszakadnia az ókortól és visszatérnie a jelenbe.

– A sérülés elsőre sokkal súlyosabbnak tűnt – magyarázta. – És valójában csak néhány centiméteres, a kés nem hatolt mélyre.

A férfi az oldalára tette a kezét, hogy megmutassa, pontosan hol is húzódik az a bizonyos seb.

– Nem tudok túl sokat a vámpírokról, de a legenda szerint nem ők azok a szemfogas, barátságtalan halottak? – John homlokán is összegyűltek a ráncok.

– Mire céloz ezzel? – Blackwell hangja egy csapásra hűvössé vált.

– Nem hiszem, hogy hallottam volna már késsel támadó vámpírról.

– Feltételezem, vámpírról sem túl sűrűn.

– Valóban nem. De azt hiszem – itt John ismét elmosolyodott –, szeretnek elrejtőzni az emberek elől.

– Jól értem, hogy ön most gúnyt próbál űzni belőlem?

– Csak próbálom megfejteni a maga vámpírját. Miért folyamodik ilyen földhözragadt módszerekhez, mint a késelés, hogyha egyszer át is haraphatta volna a torkát? Mint a birkáknak.

– Talán fájt a foga – vonta meg a vállát Blackwell hanyagul.

Catcher halkan felnevetett, és John is elmosolyodott.

– És mi van a meggyilkolt birkákkal? – kérdezte inkább, ahogy eszébe jutott a McCarthyval folytatott beszélgetés. – Azokat is a vámpír ölte meg?

– Méghozzá úgy, hogy cafatokra tépte őket. – Blackwell Johnéba fúrta a tekintetét, úgy tűnt, Catcherről tudomást sem vesz. – Apró cafatokra. Szeretné látni a harapásnyomokról készült helyszíni fotókat?

John mély levegőt vett, ám ebben a pillanatban egy fiatal hölgy lépett a szalonba, ezzel magára vonva a figyelmet. Magas volt és kórosan sovány, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. A bőre és a haja is egészségtelennek tűnt, már-már fakónak. Más körülmények között akár csinos is lehetett volna, de világoskék ruhája most csak lógott rajta. Blackwell bemutatta őt, ahogy közelebb ért.

– Rebecca Blackwell, a legfiatalabb gyermekem. Az urak itt John Downey nyomozó és Aaron Catcher nyomozó. Már vártak rád!

Rebecca tekintete idegesen ugrált a három férfi között, ez pedig szült néhány pillanatnyi csendet. Jephro Blackwell végül engedett a nyomásnak, és – miután megígérte, hogy teát küldet, John pedig mostanra már egészen megszokta, hogy a ház komornyikkal rendelkezik –, elhagyta a szobát. Rebecca leült a londoni párossal szemben, ám magától nem volt hajlandó beszélni. Ruhája ujját gyűrögette, szorosan összezárta a lábait, néha pedig az ajkait harapdálta idegességében. Nem tűnt idősebbnek huszonkét-huszonhárom évesnél.

– Tudom, hogy ideges – kezdte John –, de kérem, elmondaná nekünk, hogy mi ez az egész? Úgy tűnik, maga áll a dolgok középpontjában, és hogy őszinte legyek, nem igazán értem, ami itt folyik. Vámpírbabonák a mai világban?

– Ez egy eldugott kis sziget, nyomozó, itt könnyen lábra kapnak az efféle babonás dolgok. Egyébként mindent elmondtam már a nagyapjának! – A lány Catcher felé bökött, aki halk magyarázkodásba kezdett, miszerint McCarthy valójában nem a nagyapja, ezzel azonban senki nem foglalkozott. – Duncan Leevel együtt jártunk, megkérte a kezem, aztán lelépett. Legalábbis mindenki szerint.

– És maga szerint? – Catcher a térdeire támaszkodott.

– Megölték.

– Gyanúsít valakit?

Rebecca kibámult az ablakon, a kezei immáron karba fonva nyugodtak a mellkasán.

– Szóval igen.

– Nem – felelte, mire Catcher felvonta a szemöldökét. – Ahogy mondtam, ez egy eldugott, aprócska sziget, errefelé nem sűrűn fordul elő gyilkosság. Ha mégis, az emberek tudnák, ki a tettes, mert mindenki ismer mindenkit. Itt nincsenek titkok.

– Akkor valami hiba csúszhatott a rendszerbe – szólt John könnyed hangon.

– Attól tartok.

– Mikor tűnt el Duncan Lee? És egyáltalán, ki ez a fickó?

Az ajtó nyikorgása elnyelte a választ. A komornyik lépett be, elnézést kért, majd egy tálcát tett a dohányzó asztalra; a porcelán teáskészleten megcsillant a reggeli nap fénye, a tea pedig kellemes illattal töltötte be a helyiséget.

– Finom illata van! – jegyezte meg Catcher udvariasan.

– Egyenesen Kínából – hangzott fel egy másik női hang az ajtó irányából, ahol Rebecca tökéletes ellentéte ácsorgott.

A nő ugyan szintén magas volt, de szőke és hosszúkás arcú, könnyű sminket viselt, és amíg Rebecca kényelmes, otthoni öltözetben feszített, addig ő tűsarkú cipőben, nadrágban és hófehér blúzban. Lassan sétált közelebb, kiélvezett minden egyes pillanatot, amit sikerült ellopnia Rebeccától – a két nyomozó ugyanis leplezetlenül megbámulta a dekoltázsát és formás combjait. Mikor odaért, leült a lány fotelének karfájára, és hosszasan méregetni kezdte a két férfit. Várt, hogy bemutassák.

– A nővérem, Clara! – szólt Rebecca. – Akinek semmi keresnivalója itt.

– Hallottam, hogy vendégeink vannak, és úgy tartottam illendőnek, ha üdvözlöm őket.

– Az én vendégeim. Dunc miatt jöttek.

– Ó, ugyan már! – Clara gúnyosan felnevetett. – Szánalmas vagy, Becca! – Ekkor a tekintete hirtelen az egyik férfira vándorolt. – Gondolom, maga Aaron Catcher, Theodore McCarthy unokája. Ismerem őt is, meg a testvérét, Thomas McCarthyt is. Kedves emberek.

A férfi hálás mosolyt eresztett meg felé, amiért végre nem kellett a családi kapcsolatait magyaráznia, Clara pedig kacérul rákacsintott. Catcher zavarba jött, és majdnem magára löttyintette a teáját.

– Magunkra hagynál? – Rebecca kényelmetlenül feszengett a fotelben.

– Ne légy ilyen önző, olyan ritkán van társaságom! Főleg nem Londonból.

– Clara, húzz el innen!

Clara mosolya kiszélesedett, majd ismét Catcher felé fordult.

– Nézzék el, kérem, a húgom viselkedését! Nehéz napok állnak mögötte.

John megköszörülte a torkát, hogy ezzel némileg felhívja magára a figyelmet, ám ez csak másodszorra sikerült.

– Elnézést – kezdte –, de éppen erről szerettünk volna beszélni...

– Amikor berontottál – fejezte be helyette Rebecca.

John egy darabig még Clarát fürkészte, végül visszafordította a tekintetét a fiatalabbik Blackwell lányra.

– Szóval – kezdte Rebecca –, Duncan Leet Dublinban ismertem meg nagyjából fél éve. Amikor megtudta, hogy ezen a szigeten élek, lelkes lett, mert itt van valamiféle ritka növény vagy alga vagy mit tudom én, micsoda, amik fontosak voltak a kutatásához. Duncan biológus, és megkérdezte, eltölthetne-e itt pár hetet. Aztán egymásba szerettünk.

– Miből gondolja, hogy Leet megölték? – kérdezte John.

– Mert ismerem őt és tudom, hogy sohasem lépett volna le szó nélkül. Azóta sem jelentkezett, pedig vagy száz üzenetet hagytam neki.

– Ez esetben, mit gondol, ki támadott rá az apjára? Duncan Lee gyilkosa?

– Elhiheti, hogy nem hívtam volna magukat, ha tudnám. De nem Dunc volt az! Ez a vámpírhistória meg… nevetséges. Jesszusom, Duncannek nem lett volna oka megtámadnia senkit!

– Mégis ki akarta volna meggyilkolni a vőlegényét, Ms. Blackwell? És miért? Tud bármit mondani, ami segíthetne? Összezörrent itt valakivel? Voltak haragosai?

Rebecca mély levegőt vett, mint aki éppen alámerülni készül.

– Augusztus tizenkilencedikén este még találkoztunk, aztán három napra leköltözött egy sátorral a sziget legdélibb pontjára valami megfigyelés miatt. Küldött pár üzenetet, tudják, ez szokása volt, de aztán huszonharmadikán elvileg látták őt felszállni a kompra. Nála volt egy bőrönd is. Azóta nem hallottam felőle, nem válaszol az üzenetekre, a telefonja is ki van kapcsolva.

– Ez kicsivel több, mint egy hónapja történt – állapította meg Catcher.

– A rendőrség mit mondott maguknak?

– A szigeten nincsen kapitányság, a szárazföldiek pedig nem ismernek minket annyira. Mert ha ismernének, tudták volna, hogy Dunc nem az a fajta, aki ilyet művel, itt pedig nincsenek gyilkosok. Többen is látták őt a kompon, a szobájából meg eltűntek a cuccai, úgyhogy lezárták az ügyet. Tulajdonképpen nem is foglalkoztak vele.

Clara Blackwell mindeközben látványosan unta magát, hol vörösre festett körmeit nézegette, hol pedig körbe-körbekémlelt a szobában, mintha most járna itt először. Catcher hátradőlt a kanapén, úgy figyelte a nőt.

– Milyen volt Duncan Lee viszonya a családdal? Milyen ember volt?

Clara félmosolyra húzta a száját, mielőtt válaszolt volna:

– Kedves, tisztelettudó fiú volt, egészen helyes, bár kissé csenevész. Apa nem szerette túlzottan, meg igazából senki. – Rebecca a szemeit forgatta, és úgy tűnt, nagyon szeretne közbeszólni, de inkább lenyelte a szavakat. – Olyan igazi tudós volt. Csendes, magának való, kicsit ijesztő volt, tudja? Állandóan a szigetet járta, hogy mintákat gyűjtsön, meg ilyenek. Ezek ketten – itt Clara a húga felé bökött – meg olyanok voltak, mint egy romantikus regény főszereplői. Rebecca állandóan a pasin lógott, mintha attól félne, hogyha egy pillanatra leveszi róla a szemét, eltűnik. Hoppá! – nevetett fel. – Tulajdonképpen el is tűnt!

– És a támadás? – kérdezte gyorsan Catcher, amikor észrevette, hogy Rebeccából kirobbanni készül az eddig visszatartott szidalmak sora. – Az apjuk ellen.

– Huszonnyolcadikán éjszaka történt – kezdte Rebecca. – Apa elment a fogadóhoz, hogy körbenézzen…

– Mert addig nyaggattad, amíg végül beadta a derekát – jegyezte meg csípősen Clara.

– Szóval az én hibám volt? Én akartam, hogy nyársalják fel?

– Egy szóval sem mondtam ilyet!

– Épp elég, hogyha gondolod!

– Addig örülj, amíg a gondolataimat megtartom magamnak!

– Na, ide hallgass, te…! – Rebecca felpattant a fotelból, Catcher pedig abban a pillanatban követte a mozdulatot.

– Hölgyeim! – szólt csitítóan, miközben próbált kettejük közé állni.

John hátradőlve figyelte a jelenetet.

– Kérem, Ms. Blackwell – Catcher Clara felé fordult –, talán tényleg jobb lenne, ha magunkra hagyna minket!

Rebecca még azután sem nyugodott meg, hogy a nő durcásan távozott. Úgy tűnt, a sírás határán áll.

– Engem hibáztat! – közölte szinte kiabálva, mikor az ajtó bevágódott Clara után. – A fejébe vette, hogy… szerinte Duncan tette, aztán elmenekült. A fogadónál sötét volt, gondolom látták, hogy odakint nem nagyon van világítás. Apa szétnézett bent a szobában Garyvel, de nem találtak semmi különöset. Aztán apa körül akart nézni a fogadó körül is. Arra gondolt, hogy Duncan talán bujkál, és ott van egy kis pajta vagy mi, ahol talán meghúzhatta volna magát, de ennek semmi értelme nem lett volna. Amikor a hátsó udvarhoz ment, akkor valaki nekiesett egy késsel. Apa állítja, hogy a holdfényben jól látta Duncan arcát, de… Tudom, hogy nem ő volt!

– Lett volna erre Duncannek indítéka? – Most végre John is felállt.

– Istenem, dehogyis!

– Mondjuk az apja vagyona miatt?

– Ha apa meghal, akkor a bátyám, Sebastian örököl szinte mindent. Duncan semmire nem ment volna azzal, ha megöli apát.

– A bátyja hol van most?

– A cégünk székhelye Dublinban van, Sebastian már ott él pár éve. Csak ritkán látogat haza.

– És mindent ő örököl? – nézett rá John homlokráncolva. – Akkor mi marad önnek vagy a nővérének? Ez nem tűnik túlságosan igazságosnak.

Rebecca keserűen felnyögött. Az arcán végiggördült egy könnycsepp, de sietve letörölte.

– Vannak részvényeink, ez igaz, de a Royal Exporter Corporation ma már szinte teljesen az ő kezében van. Amit mi öröklünk, csak arra elég, hogy ne adhassa el a céget, és ne hozhasson olyan döntéseket egyedül, amik drasztikusan befolyásolnák a cég jövőjét. De nekem jó ez így, mert semmi kedvem a céggel foglalkozni, és megélhetést is biztosít.

– Duncannek talán ez éppen elég lett volna, hiszen ha elveszi magát, akkor már neki is kijár a vagyonból.

– Ha így lett volna, miért tűnt el?

– Na, látja, ez az igazán érdekes kérdés!

A vámpír históriáját Rebecca ezek után alig néhány szóval elintézte. A vállai remegtek dühében, és John jobbnak látta, ha nem nyaggatják tovább, mert értelmes információt úgysem lehetett belőle kiszedni.

– A babonás helyiek miatt van az egész – magyarázta Rebecca –, mert azt állítják, hogy néha látják Duncant a háza körül ólálkodni éjjelenként, meg ehhez hasonlók. Fogalmuk sincs, mi történt, de szeretnek mások tragédiáján csámcsogni! És ostobák.